Az utolsó zöldlátó, az énekesek így nevezték, de Bran álmaiban még mindig háromszemû varjú volt. Amikor Meera Reed megkérdezte a valódi nevét, kísérteties hangot hallatott, ami akár kuncogás is lehetett.
&
#8211; Amikor még gyors voltam, számos nevet viseltem, de anyám még csecsszopó koromban Bryndennek nevezett el.
&
#8211; Van egy Brynden nevû nagybátyám &
#8211; mondta Bran. &
#8211; Vagyis igazából anyám nagybátyja. Fekete Hal Bryndennek hívják.
&
#8211; Nagybátyádat valószínûleg utánam nevezték el. Néha még ma is adják ezt a nevet, de nem olyan gyakran, mint régen. Az emberek felejtenek. Csak a fák emlékeznek. &
#8211; Olyan halkan beszélt, hogy Bran alig hallotta.
&
#8211; Lénye nagy része már a fáé &
#8211; magyarázta az énekes, akit Meera Levélnek hívott. &
#8211; Õ jóval hosszabb ideje él, mint a halandók, de még kitart. Értünk, értetek, az emberek birodalmáért. Alig maradt valami erõ a testében. Ezer és egy szeme van, de oly sok mindenre kell figyelni. Egy nap majd te is megtudod.
&
#8211; Mit tudok meg? &
#8211; kérdezte Bran a Reedeket késõbb, amikor lobogó fáklyákkal a kezükben megjelentek, hogy visszakísérjék a kis barlangkamrába, ahol az énekesek fekhelyet készítettek elõ nekik. &
#8211; Mire emlékeznek a fák?
&
#8211; A régi istenek titkaira &
#8211; felelte Jojen Reed. Az étel, a tûz és a pihenés segített neki felépülni az utazás megpróbáltatásaiból, de azóta sokkal szomorúbbnak és fáradtabbnak tûnt, szemében ûzött kifejezés ült. &
#8211; Igazságok, melyeket az Elsõk ismertek, és Deresben már megfeledkeztek róluk... de a nedves vadonban még nem. A lápokban és ingoványokban mi sokkal közelebb élünk a zöldhöz, és emlékezünk. Föld és víz, agyag és kõ, tölgy és szil és
fûz, ezek mind itt voltak már jóval elõttünk, és itt lesznek, amikor mi már rég eltûntünk.