Mostanában egyre sûrûbben érzem azt, hogy ha emberek között vagyok, pl plázákban vagy tömegközlekedésben, akkor elönt a forróság, elsápadok, és elkezdek reszketni is. Utána jártam, és ezek állítólag a szorongás tünetei. Szerintetek ez valami múló szeszély vagy komoly dolog?
akár az... akár más, szerintem mindenképp komolyan kell venni.
A tesómnak volta ilyen problémái, csak õ szimplán nem mert kimenni az emberek közé! Valami hasonló tünetei voltak mint neked. Neked is egy nagyobb trauma után jött ez ki?
én meg is akarom ölni a körülöttem lévõ embereket
Nekem is volt szorongásom. Nekem családi okok miatt.
Szerintem inkább betegség mint állapot amit nem szabad elhanyagolni.
Szerintem komoly dolog. Pszihhológia. Rajtad múlik, hogy megszabadulj tõle. És ez csak állapot.
Nekem enyhén hasonló szokott néha elõfordulni, amikor sok nagy tömegben megyek a buszon.......de nem vészes, tudom kontrollálni, és nem is félelem, meg ilyesmi, inkább az utálat a sok büdös, tolakodó köcsöggel szemben :D
Inkább betegségnek mondanám mint állapotnak. Magyarország 18-20 % szorong... Ennyi embernél csak állapot lenne?
Nekem is egy trauma okozta. 3 és fél év után arra kellett haza érnem, hogy a barátnõmet rajta kaptam apámmal. Vele eddig se volt jó a kapcsolatom, de ezek után pedig látni sem bírom. Anyámtól már kiskoromban elvált, ezért õt csak néha látom, és odaköltözni sem tudnék, mert ide köt az egyetem.
Nah azért ez kemény. Ilyet nem sûrûn hall az ember....
Orvoshoz csak nagyon kevesen fordulnak.
szerintem már az is sokat segít ha már elmondod a problémáidat!
Mi számít soknak? Vannak barátaim, de szerintem nem számít soknak. Körülbelül két ember van akit igaz barátomnak mondhatok. Eddig azt hittem, hogy a barátnõmre is támaszkodhatok, de ezek szerint a 3 és fél év alatt nem sikerült rendesen megismernem. :'(
Fontosak hogy ott legyenek a barátok a közeledben! DE a másik ami a legfontosabb hogy beszélj édesapáddal, tudom nehéz de meg kell próbálnod!
Ha megnyugtat nem vagy egyedül,igaz engem két év után csaltak meg és nem az apámmal...de az osztálytársammal,szóval õt is láttam nap mint nap. Kicsit rosszul voltam és sokszor megfordult a fejemben hogy elkapom a srácot de azért ezt tudtam kontrollálni,ezért is voltam otthon rosszabbul.
Egyszerûen nem tudok a ránézni sem, nem hogy beszéljek vele. Tegnap az egyik barátomnál aludtam, nem tudom ma haza tudok-e menni, vagy kell-e még egy kis idõ.
Nem tudom, még nem beszéltem egyikkel sem, egyelõre még meg kell nyugodnom, hogy beszélni tudjak velük. A telefont sem vettem még fel nekik, pedig szinte folyamatosan keresnek.
Akkor ezóta van a probléma, hogy nem mersz kimozdulni?
Nem hiszem, hogy félreértés lenne, mert elég egyértelmû volt a szituáció. Nem szeretném leérni, mert még mindig nagyon feldúl. Nem tudom mikor fogok tudni megnyugodni.
Sziasztok! Szerintem ilyenkor az lenne a legfontosabb, hogy kezdésnek menj el valahová (látom ez már megvolt). Mindenképpen maradj addig távol az egésztõl amíg meg nem nyugszol addig, hogy végig tudd gondolni tiszta fejjel, hogyan tovább.
képet vagy dugd meg anyád és küldd el a képet apádnak h visszavágj :D
#7 nem viccelek, tényleg azon jár az agyam hogy melyik nyakába merrõl szúrnáma kést amikor mellettem állnak egy villamoson v buszon, síró gyerekeknek azonnal letépném a fejét. de tudom kontrollálni egyelõre
Ezek után ember legyen a talpán aki oda tud menni úgy az apjához vagy a lányhoz hogy ne ütés váltás legyen a vége vagy legalábbis egy irgalmatlan nagy ordibálás. Szerintem nagyon sok embernek ehez már orvos kéne hogy feldolgozza,fõleg fiatalabb korban.
Te hány éves vagy?
Igen, sarkon fordultam és eljöttem. Nem mentem be utolsó órámra így két órával hamarabb értem haza. Nem tudom mióta folyhatott köztük ez a viszony. Igen tegnap volt.
Ne gondold azt, hogy ezt nem lehet megoldani, bármennyire is kilátástalannak tûnik most a helyzet.
Annyira nem,csak érdekelt.
Így apád olyan 45 év környékén lehet...dúúrva.
No, párom válaszolt! Ezt tanácsolná:
"hát akkor igyekezzen túltenni magát a féltékenységi önsajnálaton, és csak módjával menjen plázába, mindig olyan helyre menjen, ahol tudja, hol van a kijárat és biztonságban érzi magát, mindig valakivel együtt menjen, és akkor magától elmúlik hamarosan, ha nem csinál belõle hisztit, és nem fokozza még tovább"
"ez az a pont, amikor még eldöntheti, hogy élete végéig pánikbeteg és agorafóbiás akar lenni, vagy normális ember, ha ilyen tudatosan áll hozzá, inkább szerintem utóbbit válassza"
Az ilyen szituációban az a rossz, hogy az élmény miatt az agy olyan hatást kap, amit nehezen lehet helyreállítani. Szerintem meg kéne próbálnod olvasni pszihológiai témájú könyveket. Ha érted, hogy mi játszódik le a fejedben most, akkor sokkal könnyebb küzdeni a szorongásos tünetek ellen. Magától nem fog elmúlni.
Igyekezz ne egyedül lenni!
hát ez írtó jól hangzott,valószínû,hogy nem hisztirõl van szó,és normális életet akar élni...de nem hiszem hogy ezzel sokat segítettél neki...
Ha meg abszolút nem tudsz magaddal mit kezdeni akkor,keress föl egy pszichológust!
Persze, simán túl lehet tenni magunkat bármin. De azért nem mindegy, hogy tegnap történt vagy már vagy 3 hete.
Én semmi esetre sem járnék plázába! :D
Akkor inkább egy jó futás, biciklizés.. Persze azt is haverral. Tehát valami, ami fizikailag fáraszt, hogy este amikor ágyba dõlök, akkor ne az legyen, hogy elkezd járni az agy.. esélye sem legyen.. fizikai fáradtság utána, azonnali bealvás. :)
Beszélgettem, de õ sem tudott sok mindent mondani. Próbált vigasztalni, meg feledtetni a gondokat, de miután abbahagytuk a beszélgetést, nem tudtam másra gondolni.
ne legyél egyedül,mindig legyél valakivel ha megoldható és akiben megbízol,neki mondd el,a dühöd,az érzéseidet beszéld ki.Ez az elsõ lépés.
Még ha csak annyi lenne, hogy a lányt mással találni érdekes helyzetben. Akkor lehetne elé állni 2 nap múlva, az arcába nevetni, majd leküldeni a fenébe (nem csúnya szóval, csak menjen már el, pápá).
De a rokoni kapcsolatok így is úgy is megmaradnak.. Hiába küldöm el a lányt, hogy a soha többé viszont látásra. Ha utána a másik féllel kéne együtt élni.
arra gondoltál hogy ezt a problémát szakemberrel beszéld meg?
Az nem jó (szerintem!) hogyha nem jár olyan helyre ahol nincs senki. Ugyanis az nem megoldás. Persze nem karácsonykor szombaton kell a plázában sétálgatni amikor mindenki mindene mindennel összeér.
Szerintem ha tudsz bárhová költözni,akár oda is ahol most vagy akkor költözz el mindenféleképpen.Menj el a cuccaidért,amikor apád nincs otthol,de ne egyedül menj.Ha továbbra is ott laknál,sose tudnál túljutni rajta...
Sziasztok! Olvasgatom a fórumot, és látom, nagyon sok ember küzd szorongással. Elmesélem énis a sztorimat, aki akarja, privátban kifejtem neki bõvebben is, néhány ok miatt nem írnám le ide teljes részletességgel. 10 évig küzdöttem szorongással, majd elmentem pszichiáterhez, õ kb 4-5 havi gyógyszeres kezeléssel kigyógyított teljesen. Az élet egy másik arcát ismertem meg, és teljesen megváltozott sokminden. Örülök, hogy elmentem, és hogy végre boldog lehetek!
Azért nem mondanám, hogy simán túl lehet magunkat tenni bármin. Ez a kifárasztás lehet, hogy használna, este megpróbálom magamból kifutni a a dühöm, így hátha tisztább fejjel tudok majd látni, és beszélni is tudok az apámmal és a barátnõmmel.
Rubenvagyok: privátban már többen írták, hogy forduljak pszichológushoz. Valószínûleg ez lesz, mert nem valószínû, hogy egyedül fel fogom tudni dolgozni ezt a problémát.
Nem bízol magadban, pedig teljes jogú tagja vagy a társadalomnak. Ott a helyed az emberek között, attól függetlenül, amit a #11-ben írtál. Másnak is vannak hasonló problémái, de felül kell emelkedned az eseményeken, különben magával rántanak a mélybe. Az, amit láttál, nem Rajtad múlt. Nem Te vagy érte a felelõs. Rendben van, elég szar érzés lehet, de nem Temiattad történt, ráadásul már megtörtént, tehát azzal sem változtathatsz rajta, ha töröd magadat miatta. Nézz az emberek szemébe, és sugalld nekik, hogy Te is ember vagy, ugyanolyan, mint õk.
Csak a gyógyszeremet kellett fizetnem. 1 doboz vhogy 600 Ft körül volt, és 3 hétig kibírta (napi 3 szem kellett), az orvosnak nem kellett semmit fizetni, mivel nem magánrendelõbe mentem.
Tb-n keresztül kaptál beutalót? Nem tartottál attól, hogy azok az orvosok esetleg nem fognak törõdni a problémáddal vagy inkább ártanak mint használnak?
És azért kellett a gyógyszer, mert elõtt 10 évig nem kértél segítséget? Úgy értem, ha azonnal mentél volna, még az elsõ évben, akkor gyógyszer nélkül is ment volna, nem?
// én nem "hiszek" a gyógyszerekben, kerülöm is õket..
Hát, én akkor tettem érte, amikor már olyan méreteket öltött a szorongásom, hogy sokszor élni sem volt kedvem. Persze mostmár tudom, sokkal elõbb el kellett volna menni, csak az volt a baj, hogy nem ismertem fel a problémát. Amúgy a szorongásoldók szinte csodákra képesek, nekem amikor kellett szednem, abszolút nem volt bajom, a szervezetem is hamar megszokta, különösebb mellékhatás nem volt, és ráadásul elég hamar elkezdenek hatni is.
"És azért kellett a gyógyszer, mert elõtt 10 évig nem kértél segítséget? Úgy értem, ha azonnal mentél volna, még az elsõ évben, akkor gyógyszer nélkül is ment volna, nem?"
"Akkor fontosnak tartod hogy valaki ilyen betegséggel szakemberhez forduljon?"
Szerintem mindenképp fontos szakemberhez fordulni. Persze van alternatív gyógyászat is, ezoterikus dolgok, stb, de én akkoriban még nem ismertem az ilyesmit.
"Tb-n keresztül kaptál beutalót? Nem tartottál attól, hogy azok az orvosok esetleg nem fognak törõdni a problémáddal vagy inkább ártanak mint használnak?"
A beutaló úgy volt, hogy elõször felkerestem a háziorvosomat, hogy mi a problémám. Õ mondta, hogy kell egy teljes kivizsgálás, volt ebben mindenféle, aztán nem találtak semmi szervi bajt, és mondta, hogy akkor hívjam fel a rendelõt, hogy kérek a pszichiátriára idõpontot. Vhogy augusztus végén hívtam fel, és szeptember végére kaptam idõpontot, úgyhogy jó soká kaptam, de sebaj.
Nem féltem attól, hogy nem segítenek, hisz ez a szakmájuk. A pszichiáterem egy nagyon kedves idõs hölgy volt, ha kell, privátban megadom a nevét, hátha valaki a közelben lakik (Komárom megye) és szüksége van orvosra.
Nem ültem otthon 10 évig és rágódtam, hanem az volt a baj, hogy nem ismertem fel a problémát. Azt hogy mi a baj, az utolsó fél évben ismertem fel.
Azt hozzá kell tegyem, a 10 év nem úgy volt nálam, hogy minden áldott nap, hanem ciklusonként. Volt, hogy fél évig folyamatosan, aztán akár 1 évig semmi bajom nem volt, aztán utána ismét 1 évre visszatért.
Én egyáltalán nem tartom szerencsésnek, könnyen pszichiáterfüggõvé válhat az ember - pedig tulajdonképpen nem is beteg, csupán rosszkedvû, mert valami hiányzik az életébõl. Egy ember, aki megérti, egy kedves mosoly, vagy egy cél, amelyért érdemes küzdeni - ezek lehet, hogy nem is hiányoznak, csak leárnyékolja valami, jelen esetben az a megrázó élmény, amit a topicnyitó említett.
Én úgy vagyok vele, hogy ami tegnap történt, az már a múlt. Az életet tollal írjuk, amit már leírtunk, azt nem tudjuk kiradírozni, átírni, viszont újra elolvashatjuk, és tanulhatunk belõle a hátralévõ fejezetekhez.