Szerintem az a baj, hogy nagyon sok író, költõ teljesen befordulós, suicidhajlamú, és a szerzeményükbõl is ez jön le! Engem a Himnusz is befordít, mert azjön le belõle, hogy egy senki népe vagyok, akik csak hallgatnak a parancsra, és mint a bárányok... Én valamilyen szinten elismerem az írókat, de ez a pesszimista hozzáállás...ááá, az életkedvem is elmegy tõle! A másik dolog, hogy az a baj a világgal, hogyha valaki csinál valamit, és amíg él lese xarják, de ha meghal, akkor "húúúdekár, jajjszegény, dejóembervolt"...és közben nyomorúságban élt...aztán "híres" lett miután meghalt! És ez nemcsak Mo.-ra vonatkozik! Szerintem ettõl nagyobb kétszünûséget... Amugy nem Ady-nak találtak thc-t a maradványaiban? Ez az én véleményem!
Én is így vagyok vele. Olyan lehet ez mint a TV. Senkit nem érdekel a jó csak a rossz. Bár én is elismerem hogy Ady pl. tényleg egy talentum.
Bár ebbõl a versbõl az is lejön nekem hogy ki akar törni a magányból és az ismeretlenségbõl, a harmadik versszakban. Ez már jó
LÉDA A HAJÓN
Hurráh, jön az Öröm hajója És hozza Lédát már felém. Virágos, pompás szõnyegén, Én asszonyom, már látlak, látlak: Hajadban a vérvörös rózsa. Ugye kivánsz? Én is kivánlak. Hurráh, mi rég nem láttuk egymást.
Óh, jaj, szédülök itt a parton, Óh, jaj, most mindjárt itt leszel, Kérdezlek majd és kérdezel És összecsap két szomju-lélek És fejemet kebledre hajtom. Jaj, ne. Ne jöjj. Reszketek, félek. Óh, jaj, mi rég nem láttuk egymást.
Szerintem ezt is elemezheted,sose tudtam pedig volt... mikor felelni kelett akkor a végen vhogy megusztam ezt.Doliban volt, hogy 3verset elemezni kell.
Nekem ez az egyik kedvenc versem. Sztem nagyon jó gondolatok, nagyon érzékletes megfogalmazásban. Kicsit hosszú, de érdemes elolvasni, meg kicsit elgondolkozni rajta.
Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva s mérges altatókkal. Az, amit irtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba le- föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek s amint botorkálok itt, mint részeg, az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam s ha emlékezni tudsz a a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon vízszintesen feküsznek s megforduló szemük kancsítva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agy-vérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipõjük, a ruhájuk s õk egy szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec, Egy keltõóra átketyeg a csöndbõl, sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl és az alvóra szól a harsány riasztó: «ébredj a valóra». A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derûs ég, valami tiszta, fényes nagyszerûség, reszketve és szilárdul, mint a hûség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt, s a csillagok lélekzõ lelke csöndesen ragyog a langyos õszi éjjelbe, mely a hideget elõzi, kimondhatatlan messze s odaát, õk, akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem ekkor, de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem s felém hajol az, amit eltemettem rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy már pirkadt is keleten s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek és távolba roppant tûzcsóva lobbant, egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyult, valami rebbent, oszolni kezdett a vendégsereg fent. a hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az elõcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsõn bucsúzott, elõkelõ úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása s mozgás riadt, csilingelés, csodás, halk nõi suttogás, mint amikor már vége van a bálnak s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly egy messze kéklõ, pazar belépõ, melyet magára ölt egy drága, szép nõ és rajt egy ékkõ behintve fénnyel ezt a néma békét. a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szûzi, szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tûzi és az álomnál csendesebben egy arra ringó, könnyûcske hintó mélyébe lebben s tovább robog kacér mosollyal ebben. aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan-lángoló Tejutnak arany konfetti-záporába sok száz bazár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van és fölvilágolt mély értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek.
Virradtig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily silány regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj s csak most tünik szemedbe ez az estély?
Ötven, jaj ötven éve - lelkem visszadöbben - halottjaim is itt-ott, egyre többen - jaj, ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élõ, fényes, égi szomszéd, ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig borultam s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. de pattanó szivem feszitve húrnak, dalolni kezdtem ekkor azúrnak, annak, kirõl nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.
Ez történelem, érteni kell az akkori világot, képzeld bele magad az akkor élt emberek helyzetébe. Erõsen vallásos, de büszke nép. Joggal hitték, hogy õket veri a sors.
az irodalomórákon egyedül ady versei tudták felkelteni az érdeklõdésemet
Én értem, de az a baj, hogy annyira belénkivódott ez az érzés, meg szerintem most is, mert akárhányszor hazamegyek, mindig csak a panaszkodás megy (nyilván a helyzet sem rózsás mindenütt, most nempolitizálunk), és pár nap alatt lehangol a hely, pedig annyira szoktam várni a hazautat, elötte felvagyok dobva...de soxor csalódás, mert én nemerre emléxem! De mindezekellen szeretem, mert én ott nõttem fel, és valahogy hiányzik az az otthoni légkör, az emberek "nyersessége" is... És emiatt érzem azt, hogy nemsok változott szerintem azóta (visszatérve a témára)! Mert ugye az eladók nagyrésze nemmosolyog, de a fõnököd sem vereget hátba ha jóldolgozol... Szerintem ez mind-mind ebbõl fakad, hogy "Búsan vígad a Magyar!"...beleértve a költészetet a Himnuszon át a népdalokon... Nagyon fontosnak tartom a hagyományokat, és a mûvészetet(És ez lesz az uccsó hsz-em, mert kicsit off, vagy annyira nem is), csak monjuk úgy, hogy kicsit optimistább is lehetne a helyzetünk! Písz! :)
A földrõl hallgattam meg az elsõ csontroppanást, miután végignéztem az õsrobbanást(1) Az elsõ házaknál én voltam a sár Voltam leprás király és másra éhezõ cár
Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája Norbinak(2) vagyok a ledobott kalóriája Nem a Való Villából(3) jöttem a való világra Voltam -- és még leszek -- önmagam paródiája
Vegetáriánusnak egy szendvics, ami sonkás Voltam napnál fûtõ(4) és Medúzánál(5) fodrász Áldás és oltás; márkás sporttás- ka, aminek a mélyére senki más, csak a lány ás
Sztálin parancsára százszor ordítottam: kaputt(6)! Trójában a falónak valóban én nyitottam kaput Játszottam Casanovát megbabonázó szüzet és 68-ban én csináltam elõször meg a tüzet(7)
Én találtam ki, hogy a katonák, az üzlet, és én voltam az oka annak, hogy Dániában bûz lett(8) Leonardo kezében én voltam a tartás(9) Tatárokkal együtt toltuk a tartár mártást(10)
Azt a havat olvasztom, amit délre majd a Tisza visz, ahol a vámpírok ellen készítettem crucifix(11) Amíg Hitlerék azt mondták rám, hogy gond van, utolsó perceit végignézõ tarkó voltam
Voltam senki, de a fiam úgy hívták hogy Pelé Elvis haján, bazd meg, én voltam a zselé Voltam hegy és szakadék, vizet hozó folyó Arany tojó, Kennedy fejében a golyó
Elõfordult, hogy a kedvem szolgák lesték A berlini falon voltam króm, bomba, festék Voltam pisztoly, penge, páncél és penna A kanyar én voltam, ahol behalt a Senna
Hitehagyott pap, a pietárra ráborultam Többször voltam fegyverben a százéves háborúban Mindkét oldalon gyalogos és tiszt is Az egyik bankban engem rabolt ki a Viszkis
Voltam hatalmas tábornok, aki éppen kapitulál Szalutáló kamikaze, és nem katapultál Baszott nagy zacskó koksz lapulva a pultnál Én voltam a spanod, akit tegnap szapultál
Voltam fény a vaknak, kéj a papnak Összeomló istáló, amiben halott lovak laknak Akkora raj csávó, hogy kajak szopattam csak Máskor fullos gádzsik örültek, ha szopathatnak
Az elsõ jó érzésed egy kúrás kint a szabadban Testvér, te mást kerestél az itt lefestett szavakban Sosem kérdezted, mégis sosem tagadtam: saját magam hite vagyok magamban
Lelki multimilliárdos(12) -- mégis valamit várva Bent százezreket szórtam el alamizsnára Hülyét csináltam magamból a Szalacsit(13) játszva és az Atlantiszt(14) várta dalaim látva a Dalai láma
Szívni slendrián,indián lány liánt inni finnlandiákokkal,villám-virágirtás után egy spirálisan klimatizált csilliárdos csillárspirán kimutatom a fogam fehérnép, vagyis a szimpátiám mint egy fölcsimpánzkodó fülcimpávián a pátriárkák iránt, örökké falazok az árkádiába bárki árkát kívánd igen a lambérián landol Land Roverem a mangróva erdõbe zabálom a mangót közben a magnót verem ez egy párhuzamos valóság,egy paralell világ, ahol bármikor kijöhet a porallergiám Jean-Claude megjárta már Algériát,Iránt de nem tudja mit ér ez az alba régiai galérián alvó valériád iránt
amúgy igaz hogy repperek (meg slam poetry-t is tolnak szóval nem is annyira off), de olyan nagy a szókincsük hogy hihetetlen... mondjuk ahhoz hogy ilyeneket találjanak ki már eléggé el kellett szívniuk az agyukat :D
Amúgy megnyugtatlak hogy pár év múlva már õket is fogják tanítani az iskolákban..ahogy az amerikai egyetemeken is tanulják napjainkban Tupac-t (másik mûvésznevén Makaveli... >> Machiavelli, az õ neve mondd valamit??)
Tupac reppelt, ennyi erõvel bármely vokállal rendelkezõ elõadót költészetként fellehetne fogni, miért épp a repperek szeretik mostanság modern költõnek beállítani?:D Nem a rímek teszik a költött verset. Én szeretem a hiphop minden formáját és van mûvészet a repben is és remek önkifejezési forma, de nem költészet és remélem hogy soha nem is lesz az.
Mondhatod 1000 féleképpen, 1000 féle nyelven Én már akkor sem értettem, süketnek néztél. Rom lettem, egy porszem a forgószéllel szemben, Mit felkaptak, sziklákat koptatott, ez mélység. Én feladtam, eldobtam magamtól mindent, a hitem elvesztettem, mi egykoron még táplált. Nem bírtam élni, nem nevettem többé viccen, Belsõm gránittá változott, hozzám a gonosz átállt. Azt hittem tisztán látok, és könnyes szemmel zuhantam, Megismertem a világot, pedig sohasem utaztam. Magammal beszéltem burkomben, játszottam bábokkal, Létra alatt sétáltam, halva született álmokkal. Stabilan álltam, nem hittem többé a csodákban, Egy lábbal, vakon, csoszogtam a homályban. Szemed üres lett, belsõm sivár, a nap is csak kiszívott, Igaz, senki sem szidott én csak tudtam, mi vár engem. Hogyha szorítani akartál, mondtam, hogy inkább engedj, Inkább menj el, mert félek tõled, tõle és tõletek. Ha elegetek van belõlem, nyugodtan lõjetek rám, Hálót szõjetek rám, öljetek meg! Lehet nem vagyok méltó arra, hogy köztetek létezzek, Hogy érezzem belsõtök, lehet el kéne véreznem, Pedig legbelül még élek, még hiszek benne, Hogy valahol vagy nekem, és ez nem pusztán véletlen, Még hiszek benne, hogy újra tudok érezni, Hogy újra tudom élvezni az életet. Lehet rám raktad a bélyeget és most csalódást okozok, Mert nem látom, ki kéreget, csak a fény felé csoszogok. Ajkad, szemed, kezed, illatod magammal hordozom, Köszönöm, hogy kopott belsõmet te újrafoltozod, Köszönöm, hogy vagy, hogy álmodhatok rólad, Hogy adtál még egy esélyt mielõtt sínekre állok. Érzem melegét a hónak, ha velem vagy nem kiáltok, Nem szúrnak szilánkok és van értelme a szónak. Ölelésed védõburok, szemed a fény. Esõ a mészkõn, természetfeletti lény vagy Ki energiát ad fáradt, keserû lényemnek, Keselyûk véreznek, az árnyék meghalni látszik, Pedig karöltve jártunk, de mostmár egyedül mászik. Most te vagy mellettem, szükségem van rád, Nem kell más, tudom, megértesz, csak karolj át, A sínek kacagnak, azt hiszik gyõznek majd ellenünk, Pedig összekötnek minket, nem taszítanak el, Ha szítanak ti maradtok, mi viszont elmegyünk, Vagy elmész. Akkor én is, mert rád vártam eddig, Nem leszek Orfeusz, és nem vagyok Párisz. Eltörpül Hádész, nem hervad el a nárcisz. Te vagy a menedék, a mankóm, a nyájam már nem terelném. Szemedben látom, hogy érdemes volt újra megpróbálnom, Szavakba nem önthetõ, vagy csak egy valóra vált álom. És tudom, belül érzem, hogy érdemes volt várnom, Megtudtam milyen, mikor az ember nem csak a porban van, Járunk a hóban, a napról beszélünk, így olvad, És már nem kérdezem meg, mert tudom, hogy te hol vagy. Ez nem délibáb, nem leszek könnyelmû Orfeusz, Hiába a hosszú út, nem tud elaltatni Morpheus. Ébren vagyok, ébren álmodom, ébren alszom. Kaptam létet, hol csak voltam, Adtál létet, hogy éljek.
mondjuk ha jobban belegondolok, akkor nincs szóról szóra leírva a versben h mit gondol magáról, de átvitt értelemben benne van (ahogy a legtöbb versben);
Gyermekkoromtól fogva nem Olyan vagyok, mint más. Szemem Nem úgy lát, nem közös kutak Habja bennem az indulat. Nem közös forrásból ered Bánatom. Gyújtva szívemet Más fokra izzik örömöm. S ha szeretek: azt is külön. Ott – gyermekkoromban – a vad Élet hajnalán: ott fakadt Ez a varázs – a jó s hamis Mélyekbõl –, mely kötöz ma is: Forrásból lett, gyors patakból, Sziklahegyen rõt falakból, Napból, mely lekörözött Oszi aranyfény között, Villámból az ég alatt, Amint elszállt, elszaladt, Dörejbõl, vihar ha forrt, S fellegbõl, mely olyan volt (Bár kéklettek az egek) Szemre, mint egy szörnyeteg.
(Tellér Gyula fordítása)
Ady: AZ ÚR ILLÉSKÉNT ELVISZI MIND...
Az Úr Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sujt és szeret: Tüzes, gyors szíveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek.
Az Illés-nép Ég felé rohan S megáll ott, hol a tél örök, A Himaláják jégcsúcsain Porzik szekerük és zörög.
Ég s Föld között, bús-hazátlanul Hajtja õket a Sors szele. Gonosz, hûvös szépségek felé Száguld az Illés szekere.
Szívük izzik, agyuk jégcsapos, A Föld reájuk fölkacag S jég-útjukat szánva szórja be Hideg gyémántporral a Nap.
Egyetértek. Kéne egy kis általános mûveltség a Himnusz értelmezéséhez, ami valszeg a srácnál hiányzik...
zokogsz mint a mélyviasz rúzsozd ki a szád gyertyával bár épp nem ez a férfias fájdalom tûrés mi rád vall ha éget az már félvigasz már jókedved morzsolod e hûlõ hártya félig az mi tartósítja mosolyod az elmúlás ma heges szájhús bõrén idõnk úgy fogy el kopik csonkig mint egy szál rúzs lágy tónusú akvarel a halál is oly loreal mi maradt már csak pár nyalat már nem is szánk mi csókra áll csak bõrén az árnyalat
Néha-botcsinálta költõként-magam is írok verseket,bár magamról eddig még sohasem írtam.
Amúgy még keresem a hangom.3-4 éve kezdtem írni.Volt egy lány,akibe fülig szerelmes voltam,és õ adta az ihletet az íráshoz.Egy A4-es spirálfüzet tele volt írva.Amikor minden kapcsolatot megszakítottam vele,egy ezüstláncot mellékelve hozzá,az összes addig írt verset neki adtam.Mondjuk most már bánom,de vissza már ugye nem kérhetem.
Informatika és tudomány
