A legbiztosabb jele annak, hogy Lance Armstrong visszatérése [1] nem úgy sikerült, ahogy eltervezte, éppen az, hogy újra nekifut a dolognak. A hétszeres Tour de France-gyõztes amerikai bringás három év pihenés után, 37 évesen próbálta újra megnyerni a legfontosabb kerékpárversenyt, és miután ez nem sikerült, bejelentette, jövõre ismét megpróbálkozik. Az amerikai idei próbálkozása volt a tizenkilencre húzott lap, és félõ, hogy jövõre neki már nem is osztanak lapot.
Armstrong idén ugyan csak harmadik tudott lenni a Touron, ez azonban még így is egészen parádés teljesítmény, amire csak a legnagyobbak közé való lehetett képes. 37 év a relatíve késõn érõ kerékpárosok közt is öregnek számít, három év alatt mindenkinek berozsdásodnak az izmai, ráadásul Armstrong idei felkészülését a feje tetejére állította márciusi kulcscsonttörése. Mindezek ellenére tisztességes eredményt ért el a Giro d'Italián, és a Touron is csak az utóbbi három szezon legjobb bringása, a spanyol Alberto Contador, és a jövõ nagy reménysége, a luxemburgi Andy Schleck tudták legyõzni. A nagy bajnokok azonban csak nyerni szeretnek, így a bronzérmet Armstrong inkább csalódásként élte meg, mint szépen csillogó sikerként. Pedig jövõre még kevesebb esélye lesz mint az idén, hiába sikerül esetleg zökkenõmentesen a felkészülés.
Nem lehet mindent arra a márciusi törött kulccsontra fogni, hiszen bár versenyezni nem tudott, az edzésben a baleset csak néhány napig hátráltatta. Így pedig nehéz vitatni a tényt, hogy Armstrong nem a körülmények szerencsétlen alakulása miatt lett harmadik az idei Touron, hanem egyszerûen azért, mert volt nála két jobb versenyzõ. Schleck csak a hegyekben volt erõsebb nála, Contador azonban az idõmérõkön is, amire elõzõleg kevesen mertek volna fogadni. Ha az angol Bradley Wiggins kicsit okosabban osztotta volna be az erejét az Annecy-i idõmérõn, Armstrong bizony a dobogóra sem fért volna fel. Nehéz elképzelni, hogy Contador, vagy pláne Schleck jövõre ennél gyengébbek legyenek, míg az amerikai ennyi idõsen reálisan már nem számíthat arra, hogy tovább képes javulni. Az idei Touron ez a harmadik hely még szép eredménynek számított, ha azonban jövõre sem nyer, Armstrong már inkább fog tûnni fárasztó, az idõk változásába belenyugodni képtelen öregembernek, mint a sportág valaha volt egyik legnagyobb alakjának. Ezért pedig nagy kár lenne.
A nagyon európai, a hagyományokhoz és a sportág legendáihoz betegesen ragaszkodó profi kerékpársport soha nem tudta megszeretni az amerikai bajnokot. Armstrong utoljára akkor volt a boly és az utakat szegélyezõ drukkerek megbecsült hõse, amikor sikeresen legyõzte a hererákot. Ezután hiába nyert hét Tourt egymás után, igazán népszerû soha nem tudott lenni. A Touron kívül más versenyen nem volt hajlandó indulni, hollywoodi barátaival pacsizott a szakaszok után, mindenkire sárga szilikonkarkötõt akart húzni és Nike-pipát rajzolni. Armstrong olyan Tourt akart, amilyen Amerikában lenne, ha ott rendeznék, ez pedig csak felidegesített sokakat, a franciákat pedig különösen.
Az idei Touron azonban más volt a forgatókönyv. Armstrong láthatóan megpróbált népszerû lenni, még integetni is hajlandó volt a rajongóknak. Pechére viszont azzal a valóban abszurd helyzettel találta magát szemben, hogy azzal a Contadorral kellett megküzdenie, aki mit ad isten, vele egy csapatban versenyzett. Na és itt van egy alapvetõ jótanács minden olvasónak, aki valaha is tervez csapatot igazgatni a Tour de France-on: mindegy, ki a az elsõ ember, csak legyen elõre megmondva. Az Astana kazah szponzora Contadorhoz húzott, a csapatfõnök Johan Bruyneel Armstronghoz, ennek eredményeként pedig csak a ködösítés ment sokáig, a feladatok világos kijelölése nem. Pedig az is megoldás lett volna, ha Armstrong a hét ember által segített elsõ ember, Contador pedig a szabadúszó, és az is, ha ugyanez a helyzet, csak fordítva. A töketlen középút viszont csak súrlódásokhoz és a verseny elõrehaladtával egyre komolyabb hisztikhez vezetett.
A Tour harmadik hetében, amikor már világos volt, hogy nem nyerhet, Armstrong egyre kevésbé foglalkozott a szimpatikus öreg bajnok imidzsének megõrzésével. A sajtóval csak küldöncökön keresztül beszélt [2], twitterét pedig leginkább vagdalkozásra használta [3], elsõsorban szerencsétlen Contador ellen, aki meglepõen nyugodtan viselte a sokszor kifejezetten sportszerûtlen nyomást. Közben Armstrongnak arra is volt ideje, hogy bejelentse, igen, jön jövõre is, már gründolt is egy csapatot, amelynek nyilvánvalóan az egész 2010-es szezonban egyetlen dolga lesz: segíteni megszerezni a nyolcadik Tour-gyõzelmét.
Hihetetlen teljesítmény lenne, ha sikerülne, ám jóval nagyobb az esély arra, hogy nem fog. Akkor aztán Armstrong csak magának köszönheti majd, hogy kikapott. A nagy bajnokok pedig vagy egyáltalán nem kapnak ki, vagy ha mégis, nem kérnek még egyszer a keserûségbõl, mint az a Miguel Induráin, aki amint öt gyõztes Tour után egyszer nem tudott gyõzni, egybõl vissza is vonult. A jövõ Contadoré és Schlecké, Armstrong pedig saját legendájának érdekében is jobban tenné, ha megelégedne a dicsõ múlttal.