A verdun-i vérszivattyú

98 éve zajlott az I. világháború egyik legtöbb emberáldozatot követelő, és egyben leghosszabb csatája, ami december 18-án a francia csapatok győzelmével fejeződött be.

Az antant szövetségesek azt tervezték, hogy a megmerevedett frontvonal áttörésére 1916 nyarán a Somme folyónál indítanak offenzívát, de a német csapatok megelőzték őket, és 1916 februárjában váratlanul támadásba kezdtek. A németek célpontja a legendás erőd, Verdun volt. Az erőd már Attila hun király (5.század) kora óta látta el Gallia védelmét. A monumentális, a porosz háború után még jobban megerősített erődítmény elfoglalása kulcsszerepet játszott volna Párizs lerohanásához, mintegy elővéd szerepet töltött be az erődítmény.

A csata 1916. február 21-én kezdődött a németek kilenc órán át tartó tüzérségi támadásával. Ez idő alatt nagyjából 1300 ágyúból egymillió lövedéket zúdítottak az erődítményre, tíz kilométeres távolságból. Az ágyúk össztüze után a németek megindították a támadást. Először használtak lángszórót a lövészárkok megtisztítására, itt vetették be először ezt az embertelen módszert. A német támadás gyorsan haladt előre, de a következő napok időjárási körülményei megnehezítették az előrehaladást, így a franciák néhány napon belül 90 ezer katonát és 23 ezer tonna utánpótlást szállítottak Verdunbe.


A frontális támadás március elejéig nem hozott sikert, ezért a németek inkább a szárnyakra csoportosították át erőiket. Három hónapos véres harc után sikerült csak némi eredményt elérniük, s hiába vetettek be a nyári hónapokban mérgesgázzal töltött lövedékeket és 60 ezer katonát, a souville-i erődöt sem sikerült bevenniük, ami után egyenes út vezetett volna a verduni erődhöz. Ezek után 1916. július 1-jén megkezdődött Somme-i csata. Emiatt a németeknek számos tüzérségi egységet ki kellett vonniuk a verduni harctérről, hogy az északabbról támadó csapatokat fel tudják tartóztatni. A francia ellentámadás 1916. október 21-én indult meg, s december 18-ra sikerült a franciáknak a németeket eredeti állásaik mögé szorítani.

A csata borzalmának nyomait a mai napig viseli a környék, 100 év után is holdbéli tájhoz hasonlít. Az erődöt masszivitásából kifolyólag ugyanis tüzérségi úton lehetett a legjobban meggyengíteni. Ennek az eredménye az lett, hogy a németek bevetették a hírhedt lövegüket, az ún. „Kövér Bertát”, a franciák pedig hasonló kaliberű lövegekkel viszonozták az őket ért támadásokat. Ennek hatására a környező falvak szinte megsemmisültek, az erdőket letarolták a lövegek, a környéket kráterekkel tarkított sármezővé változtak.


A táj ma, majdnem száz évvel a csata után
A csata presztízs-szempontból mindkét harcban álló félnek nagyon fontos volt. A franciák rangidőse, Pétain marsall, és az utána következő parancsnokok is ragaszkodtak ahhoz, hogy a harcoló egységeket váltogassák. Így a verduni csatában a francia hadsereg háromnegyede, a német haderő egynegyede részt vett a tíz hónap alatt.A csata végeredményét tekintve taktikailag a franciák kerültek ki győztesen, de a győzelmükért nagyon nagy emberáldozatot hoztak. A francia oldalon 160 000 katona, a német oldalon pedig 140 000 katona esett el a harcmezőn, a több százezer sebesültről nem is beszélve. A számok és az események tükrében a „vérszivattyú” jelző a verduni csata neve mellé kívánkozik.