100 éve jelent meg a harcmezőn a tank 

Az új harci eszköz felemásan mutatkozott be, napjainkra pedig mintha jelentőségét veszítené.

A brit hadsereg közzétett egy rövid videót a tank harcmezőn való bemutatkozásának századik évfordulója alkalmából, amelyben összevetik a hosszú időszak neves brit fejlesztéseit. A történet természetesen ennél jóval összetettebb, és jelen esetben mintha a „happy end” is hiányozna.


1916 februárjában kezdődött meg a verduni csata, mégpedig a német hadvezetés azon célkitűzésével, hogy végleg kivéreztetik a francia ellenfelet. Ez végül mindkét oldalon hatalmas veszteségekkel járt, a nyugati front északi szakaszán pedig (részben francia nyomásra) megindult a brit ellentámadás, amely a Somme folyó mentén vált hatalmas vértócsává. Itt vetették be az első tankokat, mégpedig a Mark I-es típust, amely 8 fős személyzettel, 6 különböző fegyverrel, illetve alig 5 km/h-s végsebességgel bukkant fel. Bár a német oldalon eleinte komoly gondokat okozott a gyalogság pánikba esése, a hatás nem volt igazán átütő. Az első valódi eredményre egy évet kellett várni, jóllehet Cambrai mellett szintén csak egy rövid sikerről beszélhetünk, amelyet a lassú előrehaladás, a különböző csapatok szoros együttműködésének hiánya, valamint a szemben álló fél gyors átcsoportosítása tompított.


A második világháború kezdeti szakaszát már a vesztes német oldal által alkalmazott harckocsik átütő erejű sikerei jellemezték. Ekkorra végre rendelkezésre állt a gyors előretöréshez, a kezdeti lendület fenntartásához szükséges sebesség, bár ehhez már akkor is a tüzérség, a gyalogság, valamint a légierő közös munkájára volt szükség, a tank ugyanis önmagában sem a terület megszállására és megtartására, sem pedig a levegőből érkező támadások kivédésére nem volt alkalmas (az egyébként gyengébb német típusok, így például a PzKpfw II könnyű harckocsi és a PzKpfw III közepes harckocsi pedig a támadásnál is sokszor a Luftwaffe segítségére szorult, mind a nyugati, mind pedig a később megnyíló keleti fronton, ami viszont azt mutatta meg, hogy a jobb páncélzatot és fegyverzetet kompenzálta a rádió és a szorosabb együttműködés).


Az ezeket követő német fejlesztések már jóval inkább az erősebb páncélzatot és fegyverzetet részesítették előnyben, ami utólag hibás elképzelésnek bizonyult, mivel a „sok lúd disznót győz” elve alapján a szövetséges hatalmak inkább egyszerűbb tankok tízezreivel árasztották el a harcmezőt, ezt pedig vadászgépek és csatarepülők hatalmas tömegei egészítették ki – bár azért ők sem maradtak adósak a nehézharckocsikkal, amire jó példa a szovjet KV és ISZ, a brit Churchill, valamint az amerikai Pershing tank.

A németek által alkalmazott villámháborús taktika mindazonáltal mély nyomot hagyott az ellenfelekben, a második világháború utáni években mindenki valahogy így képzelte el a jövő háborúját, ez azonban különböző okok miatt sem Koreában, sem pedig Vietnamban nem valósult meg – nem beszélve az afganisztáni szovjet beavatkozásról, amelyet később ugyanitt és Irakban is gyors amerikai sikerek, majd pedig egy elhúzódó, komoly problémákkal tarkított pacifikálás követett, amely a mai napig is tart.

Manapság mintha némileg háttérbe szorultak volna a tankok, itt szinte minden hír az új repülőkről és drónokról szól. A kisebb-nagyobb rakéták és okosbombák, valamint a gyalogság által könnyen mozgatható elhárító fegyverek elterjedése egyébként is megnehezíti a tankok alkalmazását. Napjainkban a vastag páncélzat sem jelent kellő védelmet, az azonban az elmúlt száz évben számtalan alkalommal beigazolódott, hogy szükséges és hasznos volt a tank kifejlesztése és későbbi bevetése. Az már erősen kérdéses, hogy ez mennyiben lesz így az elkövetkező évtizedekben.