A jövő katonai helikopterei: a harctér királynői

A helikopter katonai alkalmazása

A Vought-Sikorsky R-4-es helikopter még igencsak kezdetleges szerkezet volt, ahogy első követőik is: a benzinmotoros erőforrás miatt igen kicsi volt a teherbírásuk, a pilóta mellett maximum néhány embert, esetleg helyettük mindössze egy-kétszáz kilogrammnyi terhet tudtak magukkal vinni. Használhatóságukat mégsem kérdőjelezhette meg senki, hiszen tökéletesen megfeleltek a csendes-óceáni hadszíntéren futárfeladatokra és súlyos sérültek gyors korházba juttatására, sőt, 1944-ben még egy Burma felett lezuhant repülőgép személyzetét is sikeresen kimentette egy R-4-es. A haditengerészet és a parti őrség is nagy fantáziát látott benne, hiszen a helikoptereknek nem kellett hosszú felszálló fedélzet, és úszótalpakkal felszerelve képesek voltak a vízbe esett embereket kimenteni. Az első helikopterek szinte kizárólag könnyű és erős csőváztestű helikopterek voltak, és ahol lehetett igyekeztek spórolni a tömeggel.


Egy tipikus 50-es évekbeli könnyű helikopter, a H-23
A helikopterek első komolyabb, tömeges bevetése a koreai-háborúban volt, ahol felderítésre, megfigyelésre illetve sérültek kimentésére használták őket nagyobb számban. Itt már megjelentek a felfegyverzett helikopterek is, de a korlátozott hasznos terhelés miatt csak két 7,62 mm-es géppuskát vihettek magukkal, ami nem jelentett túl komoly tűzerőt. De ezek a gépek még mindig viszonylag kezdetlegesek voltak, és viszonylag kicsi volt a teherbírásuk.

Eközben a világ többi részén is elkezdődött a helikopterek sorozatgyártása, főleg a Szovjetunió és Franciaország tudta felvenni a versenyt az amerikaiakkal, és egyre nagyobb helikoptereket sikerült építeniük, és a hasznos terhelést is egyre feljebb tornázták. A szovjet Mil Mi-4-es például már 14 katonát vagy 1,6 tonna terhet volt képes felemelni, erőforrása pedig egy II. világháborús dugattyús repülőgépmotor változata volt.


Egy kelet-német Mi-4-es helikopter. A 14 hengeres, dugattyús csillagmotor a gép orrában foglalt helyet
Ez utóbbi rá is nyomta a bélyegét a helikopterek alkalmazhatóságára. A belsőégésű dugattyús motorok a feladatra nehezek voltak, más megoldást kellett találni. Ez pedig fel is tűnt a tengelyteljesítményt leadó gázturbinák képében, amellyel először a Kaman K-225-ös helikopter repült. Itt a forgószárnyakat egy lassító áttételen keresztül egy gázturbina hajtja meg, mely azonos méret és tömeg mellett sokkal nagyobb teljesítményt képes leadni, igaz azon az áron, hogy az üzemanyag-fogyasztása is jelentősen nagyobb. A gázturbina rövid idő alatt szinte teljesen kiszorította a dugattyús motorokat a helikopterekről, azok ma már csak az ultrakönnyű civil helikoptereken találhatók meg.

Az Egyesült Államokban az UH-1, a keleti blokkban a Mi-8 hódította meg az eget, az UH-1 pedig szinte azonnal indult is a dél-ázsiai hadszíntérre, Vietnamba és Kambodzsába, ahol mindenes helikopterként szinte a háború jelképévé vált. Csapatszállításra, felderítésre, felszerelések szállítására, sérültek kimentésére használták, felfegyverezve pedig harci feladatokra. A Huey igen sikeresnek bizonyult, ahogy többi társa is, hiszen a légi szállítás nagyon nagy mozgékonyságot adott a csapatoknak, így azok rövid idő alatt akár az ellenség hátába is kerülhettek. Azonban a hegyes vidéken a helikopterek egyik sajátos tulajdonságával is találkoztak: a magasabb területeken a ritkább levegő miatt csökken a helikopterek teljesítménye, ami miatt kevesebb embert, felszerelést, vagy sérültet szállíthattak.


Egy harci UH-1-es irányítatlan rakéktaindító csőköteggel és egy 40 mm-es gránátvetővel az orrában
Ebben az időben a harci helikopterek még egyszerű szállító helikopterek voltak, amelyekre fegyvereket szereltek, elsősorban géppuskákat, irányítatlan rakétákat, majd irányított páncéltörő rakétákat. Ez utóbbi igen potenciális fegyverré tette, hiszen képessé vált akár több kilométernyi távolságból egy harckocsi elpusztítására. Ezek a szállítóhelikopterekből kialakított harci változatok még mindig népszerűek a fegyverpiacon, hiszen sokkal olcsóbbak, mint egy valódi, célirányosan kialakított harci helikopter.


Egy Dauphin 2-es helikopter hajó elleni rakétát indít
A vietnámi háborúban azonban komoly hiányosságok is felmerültek a felfegyverzett UH-1-esekkel. Miután szállításra tervezték őket, szélesek és nagyok, hiszen ehhez nagy belső tér kellett, amire viszont nem volt szükség a harci változatnak, hiszen a fegyvereket a gép oldalára, csővázakra erősítették fel. Ezért egy kifejezetten harci gép fejlesztését kezdték meg, amelynek keskeny, áramvonalas törzse van, nagy sebességre képes, és erős fegyverzettel látták el. Az ambiciózus program eredménye az AH-56 "Cheyenne" lett, de a gép túl bonyolultnak és drágának bizonyult, ezért végül is egy olcsóbb és egyszerűbb alternatívát kerestek.

A Bell az UH-1 alapján, annak meghajtási rendszerét meghagyva létrehozott egy nagyon keskeny törzsű, erősen felfegyverzett helikoptert, az AH-1 Cobrát. A helikopter orrába egy forgatható torony került, amelybe 40 mm-es gránátvetőt és 7,62 mm-es Gatling-géppuskát szereltek, a törzs két oldalára csonkaszárnyak alá pedig négy rögzítési pontra lehetett irányítatlan rakétablokkokat, géppuska- vagy gépágyúkonténereket, illetve irányított páncéltörő rakétákat helyezni.


AH-1G gyakorlórepülésen
A Szovjetunió is követte a példát, ők a saját közepes szállító helikopterükből, a Mi-8-asból alakították ki a harci változatot, a Mi-24-et. A gép azonban néhány téren eltér amerikai ellenfelétől: sokkal nagyobb, és a törzsében utasteret alakítottak ki, vagyis képes csapatszállításra. A szovjetek is nagy számban használtak helikoptereket az 1980-as évekbeli afganisztáni háborúban, ám ez a harctér jelentősen eltér attól, amelyen az amerikaiak harcoltak egy évtizeddel korábban. Afganisztán hegyes vidéken szintén problémát okozott a ritka levegő, de még ennél is több gondot jelentett a por, ami a hajtóművekbe kerülve "megette" a gázturbinák lapátjait, ezért hamarosan szinte minden szovjet helikopteren megjelentek a centrifugális elven működő porszűrők. A szovjet helikopterek legnagyobb gondja viszont hamarosan a CIA által az afgán ellenállókhoz eljutatott vállról indítható légvédelmi rakéta lett, melyek a hajtóműből kiáramló hőt követték.

Az USA-ban az AH-64, a Szovjetunióban a Mi-28 és a Ka-50/-52, Dél-Afrikában a Rooivalk, Európában pedig a Mangusta és a Tiger/Tigra jelentette a következő lépést. A kritikus helyeket páncélzattal látták el, mindent megtéve a gép és a legénység túléléséért. No persze a páncélzat egy helikopter esetében leginkább könnyű kevlárszálas kompozit műanyagokat jelent, amelyek a repeszektől és a kézifegyverek tüzétől óvja a legénységet és a hajtóművet. Ezeknek a gépeknek jellemzője, hogy olyan rögzített futóművel készülnek, amelyek kemény földet éréskor elnyelik a becsapódási energia egy részét, a maradékot pedig a speciálisan kialakított ülések próbálják levezetni, hogy a pilóta túlélhessen egy zuhanást.


AH-64D Apache Longbow teljes harci díszben, 16 db Hellfire rakétával
A Ka-50 érdekes vonása a katapultülés, a helikopterekben ez az eszköz ritka jelenség, mivel katapultálás előtt valahogy el kell távolítani a forgó rotort (vagy rotorokat) a géptől, például lerobbantják a lapátokat. Mivel pedig a harci helikopterek jellemzően úgyis kis magasságban repülnek, így nincs meg a kellő reakcióidő a cselekvésre. A Ka-50 esetén is csak mintegy 100 méter felett van jó esély a túlélésre katapultáláskor. Persze a dolgot onnan is meg lehet közelíteni, hogy ha egy AH-64 vagy Tigre/Tiger mondjuk 600 méteren kap végzetes találatot, akkor ott a személyzet maximum buzgón imádkozhat. A Ka-50-ben viszont Iván káromkodva meghúzza a katapult fogantyúját...

Fegyverzet terén a jellemzők a 30 mm-es gépágyúk lettek, melyek páncéltörő lövedékei akár egy harckocsi páncélzatának gyengébb részeit is képesek átütni, illetve az irányított páncéltörő rakéták harckocsi-elhárításra, valamint irányítatlan rakéták baráti egységek tűztámogatására. Viszonylag friss a hőkövető légiharc rakéták feltűnése, melyek segítségével az ellenséges helikopterek leküzdését könnyítik meg.


MH-57J "Pave Low", amelynek a feladata mélyen az ellenséges vonalak mögé hatolni mélyrepülésben, hogy ott kommandósokat rakjon ki, vagy egy lelőtt pilótát szedjen fel
A szállítóhelikopterek terén elsősorban a megbízhatóság növelése kapott nagy figyelmet, valamint az éjjellátó rendszerek elterjedése, és a modern navigációs és kommunikációs rendszerek alkalmazása. A különleges feladatokat ellátó (például speciális egységek szállítását ellátó) helikopterek esetén mindez hatványozottan igaz, ezen gépek légi utántöltésre képesek (a viszonylag lassan repülni képes C-130-asokból is feltankolhatják magukat), vagyis a hatótávolságuk jelentősen megnőtt. Emellett még plusz üzemanyagtartályok is beépítesre kerültek, radarral szerelték fel őket, és a nagyobb veszélyek miatt páncélzattal látták el, a védelmét pedig az amerikai szállító helikoptereken szinte általánossá vált M134-es Gatling-géppuska szolgál.