A jövő harctere: a világűr II.

Ugyanakkor nem csak a földről vagy a levegőből indított rakétákkal lehetséges az ellenséges űreszközök elpusztítása, sőt! Az 1960-as években inkább az ember vezette vadászűrhajók tervei találtak utat maguknak a katonai költségvetésben, de ezek mindegyike kudarcot vallott, miután túlságosan is bonyolult és ezáltal drága megoldásnak bizonyultak.

Az ellenséges műholdak elpusztítására szánt ember vezette eszköznek az Egyesült Államok légiereje a Gemini programot választotta. A Blue Gemini a sikeres Gemini-Agena dokkolásból profitált: a már rendelkezésre álló technológiával a katonai Gemini változat egy korábban fellőtt és már az űrben keringő fegyverplatformhoz dokkolt, majd ezután megkezdhette a vadászatot rakétáival. Érdekesség, hogy a légierő nem szerette volna, ha közösködnie kellett volna a haditengerészettel, akik a visszatérő Gemini űrhajókat a tengerből kihalászták, ezért a Blue Gemini siklóernyőket és három csúszótalpat kapott, hogy a szárazföldön landolhasson.


Ed White 1965-ös űrsétája. A korai elképzelésekben még az szerepelt, hogy egy űrséta folyamán vizsgálják, és adott esetben semmisítik meg a célpontot
A Gemini program keretében vizsgálták a lehetséges katonai felhasználás lehetőségét is. A Gemini 4 útja folyamán először a gyorsítórakéta utolsó fokozatán gyakorolták a másik űrbéli objektum megközelítését és megfigyelését, majd fényképezőgépeikkel a Földről rengeteg képet készítettek. Végül pedig Ed White az első amerikai űrsétát végezte el, amely abból a szempontból volt érdekes, hogy az első tervek szerint egy űrséta folyamán vizsgálták volna meg a szovjet műholdakat.


Fantáziarajz a Blue Geminiről és fegyverplatformjáról
A Légierővel konkuráló Haditengerészet is érdeklődött a védelmi minisztériumon keresztül egy saját katonai űrhajó iránt, amely képes az ellenséges műholdakat megvizsgálni, és szükség esetén elpusztítani. A Grumman cég tanulmányt készített, hogy az Apollo Holdra szálló egység átalakított változata mennyire használható ebben a feladatkörben. A műholdat manipulátorkarok segítségével lehetett volna befogni, ha pedig az elpusztítására lenne szükség, az egyik megoldás szerint hátrasiklás nélküli ágyúval kartácslövedéket lőtték volna, amely kicsi, de nagy tömegű golyókkal rongálta volna meg a műholdat.

Alternatív megoldásként egy festékszóró is felmerült: fekete festék alkalmazása esetén a műhold optikai eszközei megvakulnak, napelemei használhatatlanná válnának, és az energiától megfosztott műhold egyszerű űrszemétté degradálódott volna. Sem a Blue Gemini, sem a katonai Holdkomp-változat nem valósult meg, leginkább a magas költségek miatt.

A szovjet vadászűrhajók nyitánya a Szojuz-P volt. Ez egy korai alap Szojuz űrhajó, amelynek kétfős személyzete egy űrséta során vizsgálhatta volna meg az célpont amerikai műholdakat, majd az eredménytől függően elpusztíthatták vagy visszahozhatták az érdekesebb fedélzeti rendszereit a Földre további vizsgálat céljából. Ezt a megoldást azonban gyorsan elvették, ugyanis felmerült annak a lehetősége, hogy a műholdakra önmegsemmisítőt szereltek, hogy a hasonló kísérleteket megakadályozzák. A szovjet műholdakon valóban voltak ilyen önmegsemmisítő robbanó szerkezetek, és azt feltételezték, hogy az amerikai műholdak is el vannak látva hasonlóval.


Egy vázlat a Szojuz P feltételezett kinézetéről
A problémára a következő megoldást találták: a Szojuz orbitális modulját elhagyták (amely a Szojuz-P-nél zsilipként szolgált volna), és a jármű orrába nyolc kis méretű rakétát helyeztek el. A célpont űrszonda megvizsgálása ez esetben csak optikai módon történt volna, majd mintegy egy kilométeres távolságból indíthatták a műhold elpusztítására szolgáló rakétát. A Szojuz-PPK végét az jelentette, hogy az 1960-as évek közepén túlságosan is nagy volt a Szojuz program lemaradása, és nem pazarolhatták az erőforrásokat ilyen célra, hiszen a Holdra szállás elérése lett az elsődleges cél.


A Szojuz PPK az Orbiter űrszimulátor egyik modjában - az orrán láthatóak a célpont megsemmisítésére szolgáló rakéták
Az 1967-ben azonban az űrvadászok számára látszólag véget jelentő, a világűr békés célú felhasználásáról szóló ENSZ egyezmény született, illetve az 1969 és '72 között zajló SALT-I fegyverzetkorlátozási tárgyalások egyik záradékában kölcsönösen megegyeztek a másik fél műholdjainak űrbéli azonosításának tiltásáról. No persze az ilyen egyezmények sajnos legtöbbször nem érik el a kívánt hatást: mindkét szuperhatalom titokban újabb és újabb lehetőségeket vizsgált meg, újabb és újabb terveket dolgoztak ki.