A jövő harctere: a világűr II.

A szovjetek például a Spiral program keretében egy, a korábban már ismertetett Dyna-Soarhoz hasonló katonai mini-űrrepülőgépen dolgoztak. A rendszer három fő elemből épült fel: az első fokozat egy hidrogén-üzemanyagot felhasználó hiperszonikus repülőgép volt (az elnevezése: 50-50), amely hagyományos kifutóról emelkedett fel a levegőbe. Ez 28-30 km-es magasságba emelkedve és a hangsebesség hatszorosára gyorsítva engedte volna útjára terhét. Ez egy 8,8 tonnás, egyszemélyes űrrepülőgép (melynek jelzése: 50) volt egy gyorsítórakéta orrán, a gyorsítórakéta pedig 130-150 km-es, Föld körüli pályára állította az űrrepülőt.


Fantáziarajz a teljes Spiral géppárról, a hiperszonikus indítógépről és a hátáról indított űrrepülőgépről
A Spiral hasznos terhe lehetett fotó- vagy radarfelderítő felszerelés, űr-föld (nukleáris) fegyverek az ellenséges Földi célpontok elpusztítására, illetve adott esetben űr-űr rakéták az ellenséges műholdak, vagy adott esetben űrhajók leküzdésére. A hasznos teher felderítő feladatkörben 500 kg, harci feladatkörben legfeljebb 2000 kg lehetett. A csapásmérő változat egy 1,7 tonnás rakétát vitt volna magával, mely az ellenséges repülőgép-hordozó flottacsoportok ellen volt bevethető. A célpont pozícióját radarfelderítő műholdak mérték volna be, az adatokat műholdas adatkapcsolat segítségével juttatták volna el az űrrepülőgépnek, és a pilóta ezek alapján indította volna a megfelelő időben a (feltehetően nukleáris robbanófejű) rakétát. Alaposan kidolgozott, igen ambiciózus terv volt ez a maga idejében (még az 1960-as években járunk!).


Makett a Spiral program űrvadászáról
Az űrvadász verziójának két változata volt tervbe véve. A rövid hatótávolságú változatnak hat darab, egyenként 25 kg-os rakétája volt. A célt 3-5 km-re meg kellett közelíteni, majd a pilóta egy 50x-es nagyítású távcső segítségével azonosíthatta a célpontot, és rakétáival megsemmisíthette. A nagy hatótávolságú változat esetén nagyobb, 170 kg-os, mintegy 350 km-es hatótávolságú rakétája volt és optikai érzékelőjével fogta be és követte a célpontot. Mindkét változat legfeljebb 1000 km-es magasságban keringő, az űrvadász pályájától maximum 10°-os pályaszög-eltérésű célpontok elfogására volt képes.


A Spiral számára tervezett űr-űr rakéta vázlata. Nincs igazán klasszikus rakéta formája, hiszen az űrben nincs jelentős légellenállás, ami miatt szüksége lenne rá
A Spiral program az 1970-es évek elején elvesztette a politikai, illetve emiatt pénzügyi támogatottságát, de a légköri repüléshez való tesztgépek elkészültek, és az 1970-es évek közepén Tu-95KM bombázóról leoldva őket több kísérleti repülést végeztek. A MiG-105 jelzéssel készült gépekből csak a 105.11 repült, mely a hangsebesség alatti repülési kísérletekhez készült. A program 1978-ban ért véget teljesen, mikor a 105.11 egyik tesztrepülésén a rossz látási viszonyok miatt elég keményen ért földet. Noha a sérüléseit kijavították, többé nem repült.


A MiG-105.11 az egyik tesztledobás után

A MiG-105.11 ma egy Moszkva melletti múzeum ékessége
A szovjet űrtervek között kétségkívül a legfélelmetesebbek a hatalmas katonai űrbázisok voltak. Már gyakorlatilag az első űrállomástervek között szerepeltek ilyenek, különféle feladatokra, az egyszerű megfigyeléstől a nukleáris csapásmérő fegyverek hordozójáig merült fel használatuk. A háttérben valószínűleg a katonai vezetés figyelmének felhívása volt, hiszen az ő anyagi támogatásuk nélkülözhetetlen volt a tervezőirodák számára. Így aztán az 1950-es évektől kezdve folyamatosan készültek a különféle elképzelések a katonai űrbázisokra, természetesen felfegyverzett változatokban is.

Az egyik első ilyen az OS-1 volt, amelyet nukleáris fegyverekkel szereltek volna fel. A 75 tonnás űrállomáson hat fős személyzet szolgált volna, és több Szojuz is dokkolhatott volna rá egy időben. Az OS-1 terveit többször is módosították, majd az 1970-es évek elején elvetették.


Vázlatos rajz az egyik OS-1 űrállomásról
A KSz volt talán a szovjetek legambiciózusabb programja. Központi eleme a Szaljut-űrállomásokon alapult, amelyhez saját meghajtással rendelkező űrbárkák dokkoltak. Ezek az űrbárkák feltehetően a Buran űrsiklóhoz hasonlóan néztek volna ki, de szárnyak nélkül. Feladatkörükben nem szerepelt a Földre való visszatérés, ellenben különféle nukleáris és hagyományos fegyverekkel képesek lettek volna a Föld felszínén vagy az űrben lévő bármilyen célpont ellen csapást mérni. A 450 tonnás szuperállomás nagy szerencsénkre sohasem valósult meg.


Fantáziarajz a KSz űrállomásról és az űrbárkákból
Az 1970-es években mind az amerikai légierő, mind a haditengerészet saját űrvadászon dolgozott. A haditengerészet aggódott a szovjet tengerészeti megfigyelő radarműholdak miatt, ezért megkezdte az ezek elpusztítására szolgáló egyszemélyes űrvadászgépe fejlesztését.


Fantáziarajz az Amerikai Légierő egyik 70-es évek űrvadászgép-programjáról
A járművet egy tengeralattjáróról indított Poseidon ballisztikus rakéta, vagy egy szárazföldről indított MX Peacekeeper ballisztikus rakéta, illetve esetleg egy Boeing 747 alól indított rakéta jutatta volna az űrbe. A 4,5 tonnás gépben a nem volt túlnyomásos pilótafülke. A pilóta űrruhában ült, és az első elképzelések szerint a fellövés, illetve a visszatérés alatt a járműbe visszahúzódott volna, míg az űrben egy ajtón keresztül a sisakját kidugva irányította volna a járművet.


Korai elképzelések a Space Cruiserről
A Space Cruiser program elvileg az 1970-es évek közepén szűnt meg létezni, mivel a Pentagon utasítást kapott arra, hogy az űrbéli katonai feladatok ellátására a NASA fejlesztés alatt álló űrrepülőgépét kell használnia. Ettől függetlenül a fejlesztés az 1980-as évek elején is folyt, annyi változtatással, hogy ezekből az űrvadászokból az űrsikló vitt volna fel több darabot a rakterében, majd az űrben kiengedte volna őket, ahol legfeljebb egy napos küldetés után mindegyik külön tért volna vissza a Földre.