15. Európai filmhét - szemezgetés a filmanyagból

Az Európai filmhét szervezői ismét különleges csokrot állítottak össze az öreg kontinens közelmúltban készült filmterméséből.

Az embert mindig kicsit elönti a lelkiismeret-furdalás, amikor az európai filmet jön össze ünnepelni a filmkedvelő közönség egy fesztivál vagy egy filmhét keretében. Tény ugyanis, öreg kontinensünk darabjai saját hazájukban (hazáikban) év közben hányatott életet élnek. Tízszeresen, akár százszorosan kisebb költségvetésből, kisebb reklámköltségből gazdálkodnak, mint tengeren túli társaik. Így pont abban a közösségben kényszerülnek kispadra, amely inspirálta a létrejöttüket, amely a felvetett problémáikat a lehető legjobban képes lenne megérteni.

Sajnos itthon (a bevételi adatok e tény siralmas bizonyítékai) nagyságrendekkel kevesebb európai filmre váltunk jegyet, amelyek zöme a plázákba és sokszor a vidéki mozikba is csak elvétve jut el. Meg amúgy is sokszor könnyebbnek tűni beülni egy fárasztó nap után valami ismert arcok reklámozta bődületes amcsi ökörségre, mint leterhelni az agyat és fejest ugrani valami noname európai alkotásba. Pontosan ezt a terhet vették le a vállunkról a 15. Európai filmhét szervezői, akik november 24-étől december 4-éig (+ két nap ráadás, hogy mindenki boldog legyen) ismét különleges filmcsokrot állítottak össze az öreg kontinens közelmúltban készült filmterméséből.

Válogatnunk nem kellett, megtették azt helyettünk a neves kritikusok és a szakmabeliek a rangos világfesztiválokon: a programba kizárólag olyan darabok kerültek, amelyek a legnevesebb megmérettetéseken (Cannes-ban, Berlinben, Montreálban, Karlovy Vary-ban) nem csak, hogy bekerültek a fesztiválanyagba, de díjat vagy jelölést is kaptak. Nem volt hát más dolga az embernek, mint hogy beüljön Művész moziba, és szemezgessen a svédasztalról. Ezt tettük mi is:

Az események horizontja (L’orizonte degli eventi/The Horizon of Events)
rendezte: Daniele Vicari, Olaszország, 2005

Közép-Olaszország hegyei - két minitársadalom él különálló, egymás előtt teljesen ismeretlen életet. Lenn a mélyben halkan és csendben működő kutatóintézet, euró-milliárdos projektek, drága berendezés. Egy maroknyi kutatócsapat munkájába tekinthetünk be itt, akik éjt nappallá téve bambulják a monitort, görbéket figyelnek és ábrákat analizálnak. Céljuk, hogy lehasítsanak egy szeletet az ismeretlenből, emberi rendszert verjenek a fizika eddig ismeretlen szegmenseibe.

Ezt a fiatal fizikuscsopatot vezeti Max, a középkorú, (már) egyedül élő férfi. Nincs kibékülve a világgal, zavarja valami, kimondatlan elkeseredettsége legalább olyan mélyre vert gyökeret benne, mint a kutatóbázis a hegy sziklatestébe. A felismerés elől azonban csak még jobban munkájába menekül, az éjszaka közepén is bent trónol a gép előtt, lelkiismeretlenül hajtja csapatát és mérgezi maga körül a levegőt. Pedig a legszomorúbb, hogy nem csinált annyira semmit másképp; Max valójában bármelyikünkből bármikor előbújhat.

Egy nap azonban meghamisítják a kutatási eredményeket, valaki tudja is, hogy Max volt, a férfi csendben olajra lép. Megszokott életéből való menekvés folytán különös világba csöppen, pedig alig tett meg néhány kilométert otthonról. Társadalmon kívüli, albán kecskepásztorok világa ez, akiket a helyi maffia kvázi-vazallusként dolgoztat. Papírjaikat elveszik, a pénzért hetente jönnek a kopár hegyvidéken felvert remete-viskókba.

Max kiüresedett érzései hogyan tudják feldolgozni mindezt, fel tud-e ébredni benne empátia, hogy ha tud, segítsen? Hogy tud egymással kommunikálni ez a két világ, melyek tagjai térben és időben ugyanott léteznek, mégis fényévnyire vannak egymástól? Daniele Vicari filmjét Cannes-ban a kritikusok hetén mutatták be. A rendező a vetítés vendége volt, többek között a "papíron nem létező" pásztorok valóban létező problémájáról beszélt, amelyről korábban egy dokumentumfilmet is forgatott.

Lyukat ütsz a szívembe (Ett Hål i mitt hjärta/A Hole in my Heart)
rendezte: Lukas Moodysson, Svédország, 2004

Lukas Moodysson sok mindenkinek ismerős. Mind a Kurva Amal! (Fucking Amal), mind pedig a Lilja Forever olyan jellegű alkotások, amelyek nem hussannak csak úgy ki a reggeli szellőztetéssel az ember emlékezetéből. A rendező filmjeiben a fiatalok problémáit állítja előtérbe, és rajtuk keresztül "Észak" egy soha nem látott arcát tárja a világ elé. A lyukat ütsz a szívembe kétségtelenül eddigi legsokkolóbb munkája, de sajnos nem a legjobb értelemben.

Eric meg nem értett tinédzser, szobáján kívül nem sok helyen járt életében. Feketére festett haj, mű-vámpírfogak és örökké besötétített szoba mind részei az álarcnak, amely mögött a serdülőkort átvészelni igyekszik. Ha valakinek, neki egyáltalán nincs könnyű dolga. Apja pornófilmrendező, a lakásuk pedig állandó forgatási helyszínül szolgál a videóanyaghoz. Alkoholmámorosak és orgiáktól zajosak az éjszakák, a furcsa mód manifesztálódó atyai szeretet haszonélvezői pedig leginkább a film állandó "színészpárosa". Eric fül és szemtanúja a hedonista triumvirátus uralmának a lakás fölött, s szobája ajtaja még csak zárva sincs. "Mit csinálsz itt bent?" "Többnyire semmit" - magyarázza a nemrég szeméremajak-kisebbítésen átesett fiatal színésznőnek, de ez nem igaz. Gondolkodik. Sokszor az öngyilkosságon is.


Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Moodysson-nak ezúttal sikerült kirúgnia a labdát a pályáról, ezzel az alkotással minden bizonnyal túl messzire ment. A Lyukat ütsz a szívembe egy Kurva Amal! és egy Lilja Forever után pontosan abban a betegségben szenved, mint Larry Clark Ken Parkja a Kölykök és a Genya után. Az izgága, gyors vágású képsorok a céltalan meghökkentés eszközévé válnak, talán azt hívatottak leplezni, hogy mennyire nem sikerül semmi épkézláb történést kicsikarni az alapötletből. A jobb sorsra érdemes néző pedig keresi a kapaszkodókat és értetlenül pislog a mellette lévőre a sötétben, miközben valódi tortúrának vetik alá, hogy aztán betömjék a száját egy olcsó tanulsággal.

A nagy hatású jelzőt sok mindenre rá lehet mondani. Aláírhatjuk, hogy erre a darabra is. Maradjunk annyiban, hogy ezzel a pozitív jelzők ki is merültek a filmmel kapcsolatban.

Vád (Anklaget/Accused)
rendezte: Jakob Thuesen, Dánia, 2005

Stine szűkszavú, szerény kislány. Passzív rezisztencia a szülők ellen, elvégre beköszöntött a tinédzserkor. A lázadás csendes, de határozott, eredetileg nem is anyu és apu ellen irányul igazán, inkább a (való) világ ellen, melynek ők is részesei. Stine kábítószere a saját fantáziája lesz, életét kitalációkkal és hazugságokkal színesíti. Egy nap azonban túl messzire megy: édesapját, Henriket az iskolában megvádolja azzal, hogy akarata ellenére szexuálisan érintkezett vele. A pszichológusnőnek kötelessége jelenteni az esetet, az ügyész vádat emel.


Méreg szivárog az eddig boldog családba. Stine-t a tárgyalás alatt máshol helyezik el, Henrik bárhogy próbál, nem tud napirendre térni a dolog felett. Hiába tisztázzák a vád alól, örökre bélyeget kell viselnie magán. Úszótanárként több gyerekcsoportot nem adnak neki ("Tudom, hogy alaptalanul vádoltak meg, de tudod hogy van ez. Mi sem szeretnénk bajt. Hagyjuk, hogy elcsituljanak a dolgok" - így az uszoda-igazgató), ismerősei képtelenek normálisan tekinteni rá, a suhancok határozott véleményüket az autójára fújt festékkel közlik vele.

Egy idő után pedig - bár a felesége mindvégig kiáll mellette - Henrik lassan megtörik. Kénytelen ráébredni: nem kell elítélni valakit, egy szörnyű vád elég ahhoz, hogy sok ember szemében örökre bűnössé váljék. S ami még rosszabb: az általa teljes szívből szeretett kislánynak egy idő után haza kell térnie a családhoz. Hogyan fognak ezután egymás szemébe nézni?


A film a nemi erőszak téma újabb látlelete, Jakob Thuesen rendező letisztult, értékes darabbal örvendeztette meg a filmhét közönséget.

Ezeken túl láthattunk filmet a Franciaországból (A világítótorony, Festeni vagy szeretkezni), Spanyolországból (Az eljövendő életed, Tapas, Pelota), Ausztriából (Phillis kisasszony), Németországból (Kebab Connection), Finnországból (Kutyakörömvágó), Lengyelországból (Az én Nikiforom), Oroszországból (A kozmosz igézete) és még Koszovóból (Kakumi) is. Természetesen az ember soha nem tud mindenre elmenni, amire szeretne, egy katalógust azonban mindenképpen eltesz, hogy ha netán később egy elmaradt dolgot az útjába repít a sors, kíméletlenül lesújthasson áldozatára. Az egyik legnagyobb sikernek örvendő, záró előadásként vetített Manderlay-jel kapcsolatban nem is kell sokat várni: Lars von Trier Dogville stílusában fogant munkája január 5-től hivatalosan is bemutatásra kerül.