Hollywood 2006-ban: ötletek nélkül

Az örök visszatérés mítoszai szerint a világ folyamatos létesülésben és kihunyásban egzisztál, és egymást követő korokban nyilvánul meg. E világkorszakok közül mindig az első a legfényesebb, amely a legközelebb esik a meg nem nyilvánult léthez, és az utolsó a legsötétebb, amely végül önnön eredetét elvesztve megsemmisül, hogy helyet adhasson az újnak.

A magyar mozikban 2006-ban bemutatott filmtermés alapján Hollywood eljutott ebbe az utolsó, legsötétebb korba. Kiüresedtek a drámák, halottak a zsánerek, önmaguk paródiájukká váltak a tömegfilmek. A lassú hanyatlás már a sorszámozott címekből kiolvasható: ötlet- és stílustalan a Mission Impossible III., önmagát lezáró az X-Men III., érdektelen az Elemi ösztön II., hogy most az Előzményekről és Kezdetekről, valamint az újraindított franchise-okról (Superman) ne is beszéljünk.


Általában a jogtulajdonosoknak persze van realitásérzékük, és igyekeznek elkerülni, hogy a Rémálom az Elm utcában 17 sorsára jussanak az aranytojást tojó tyúkok - de most valahogy mindennek kezdünk egyszerre a végére érni. Ékesen példázza ezt az is, hogy a kreatív holtpontról még a kooptált és igen tehetséges thriller-horror szerzői filmes generáció sem tudja kilendíteni az álomgyárat.

Hiába próbálkoznak Sam Raimi, Peter Jackson, Christopher Nolan, Bryan Singer és társaik, ugyanabban a mókuskerékben futkároznak, és nem tudnak kitörni belőle: nagy pénzért és nagy pénzből gyártják az egyszer használatos szórakoztatóipari termékeket. Nem mintha ebben bármi új lenne: a kilencvenes évek klipmestereiből lett sztárrendezők (David Fincher, Spike Jonze) sem tudták megvetni a lábukat ezen a nehéz terepen, vagy ha mégis, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

Ha mindenáron pozitív példákat akarunk keresni a sorozat-blockbusterek között, akkor a forradalmi mozgáskulturális kísérleteket végző Johnny Depp miatt érdemes lehet felidézni a Karib-tenger kalózai második részét. Nem reménytelen az újraindított James Bond sem, pláne, ha a folytatásra kicsit lejjebb vesznek a Romana regényújságos dialógusokból. Látványban sokat ígért az Apocalypto, amely azonban alaposan rácáfolt a beharangozásokra és a saját előzetesére is: nem rasszista, és egyáltalán nem egy civilizáció pusztulását mutatja be. Lehet, hogy a pénz volt kevés a produkcióra, de ez a "Ronaldinho rohangál a dzsungelben, hogy odaérjen egy papás szülésre" történet nem az a grandiózus vállalkozás, aminek Mel Gibson szerette volna beállítani.


Az örök visszatérés tana különösen fájdalmasan érvényesült a multiplexre optimalizált horrorok esetében. A mitológiában a világ-megnyilvánulások a folyamatos kiterjedés után kiürítik és felszámolják saját magukat az anyagban, hogy visszatérhessenek a meg nem nyilvánult középpont állapotába. Ha ez igaz, akkor az utolsó órában vagyunk, hiszen a 2006-os horrorfelhozatalon már tényleg csak az önfelszámolás segíthet. A teljesen érthetetlen módon, eredeti ötletként mindössze egy vicces maszkot felvonultatni tudó, mégis világsikerré vált Fűrész mellett az idei év a buckalakós rémisztgetések szezonja volt, egyetlen értékelhető teljesítmény nélkül.

A helyzet annyit romlott tavaly óta, hogy akkor még a hullaarcú kisgyerekes japán horrorok amerikanizálásából meg lehetett valamennyire élni. Idén viszont, ahogy a texasi láncfűrészes esete is mutatja, a stúdiók már jobb híján kénytelenek saját csontjaikról lerágni a maradék húst (pedig az már eredetileg sem volt elég egy levesre sem). Gótikus vonalon a szánalmas Underworld-folytatás teszi teljessé a bukást, a hab a tortán pedig a filmnek semmilyen definíció szerint nem nevezhető Motel, amelyhez Tarantino valószínűleg akkor adta a nevét, amikor rajta tesztelték a kellékül szolgáló, szlovák kínzóeszköz-specialitásokat.


A múltba révedés és az önismétlés egyik oka minden bizonnyal az, hogy a producerek egy kiszámíthatatlan környezetben biztosra akarnak menni. Ha egy forgatókönyv már bevált 1946-ban vagy három éve Spanyolországban, miért ne lehetne kicsit felújítva, több pénzből és a korszerű hangtechnikát kihasználva újra megcsinálni? Erről a kockázatvállalástól teljesen mentes üzleti modellről ugyanakkor idén bebizonyosodott, hogy már rövid távon is a teljes moziipar vesztét okozhatja.

A bűnbakot ráadásul nem lesz könnyű megtalálni, hiszen a jegyvásárlás lefelé tartó spirálja nem kifejezetten a nézők és a film viszonyában beállt radikális változásra vezethető vissza. Ahogy a hanyatló lemezgyári modell esetében, itt is megbosszulta magát az innovációra való képtelenség és az extraprofit hajhászása. Ha egy magyar család egy DVD megvásárlásával LCD tévéjén és házimozirendszerén fele áron és a premier után nem sokkal meg tudja nézni ugyanazt a filmet, nincs nagyon oka rá, hogy egy multiplex-monopóliumtól vásárolja meg a belépőjegyeket.