Izrael, a titkolt atomhatalom

Izrael és a nukleáris fegyverek

Izrael atomprogramja nem sokkal fiatalabb, mint az ország maga. Már az 1950-es évek elején döntés született, hogy a fennmaradásuk egyik kulcsa lehet a nukleáris fegyverek birtoklása, amellyel ellenpontozhatják létszámban való gyengeségüket a potenciális ellenfeleikkel szemben. A nukleáris erő birtoklásának másik aspektusa pedig a náci holokauszt emléke lehet, és a zsidók azon törekvése, hogy még egy hasonló eset ne történhessen meg semmiképen - ha másért nem, hát azért, mert az új anyaország komoly elrettentő erővel bír.

David Ben-Gurion, Izrael megalapítója is így gondolta. Kétségkívül komoly hatással lehetett rá a tudományos tanácsadója, Ernst David Bergmann, aki 1952-ben megalapította az Izraeli Atomenergetikai Ügynökséget (IAEC), és a védelmi minisztérium akkori vezetője Simon Perez, aki az atomprogram lelkes támogatója volt, és ő bábáskodott a nukleáris program felett minisztersége idején. Utóbbi nagy politikai sikere volt a francia-izraeli együttműködés tető alá hozása, amelynek részeként francia tudósok és mérnökök segítségével elkezdtek egy kísérleti reaktort felépíteni Dinoma városának közelében, a Negev Nukleáris Kutató Központban.


Mondhatni hétköznapi jelenet a Közel-Keleten
Már feltehetően a reaktor építésekor alapvetően a katonai célú plutónium gyártására készültek, és ezzel a francia építők is tisztában lehettek. A reaktor építése közben történt az 1956-os Szuezi-válság, ahol Franciaország, Anglia és Izrael összefogott, hogy visszaszerezzék az államosított Szuezi-csatornát. Az akció katonailag tökéletes siker volt, az Egyesült Államok azonban pusztán politikai és gazdasági erejével mégis térdre kényszerítette a három országot, akiknek szembesülniük kellett a szuperhatalommá vált amerikai erővel.

Anglia és Franciaország számára ez a régi nagyhatalmi státusz megfakulásának végső fázisa volt, Izrael szemszögéből viszont teljesen más üzenete volt: még elszántabban kell törekednie arra, hogy önállóan képes legyen megállni a lábán, ehhez pedig a nukleáris fegyverek kellő politikai nyomatékot adhatnak adott esetben.


Dinoma közelében lévő izraeli nukleáris kutatólabor egy amerikai Corona kémműhold felvételén, az 1960-as évek végén...
A Dimona reaktor valamikor az 1960-as évek elején kezdhetett üzemelni, de Ben-Gurion és az izraeli kormány szerint a reaktor célja békés. Ennek némileg ellentmondott, hogy a központ körül roppant szigorú biztonsági intézkedéseket foganatosítottak. Az egyik legszélsőségesebb példa ezek közül az volt, hogy egy, a reaktor légterébe tévedt izraeli Mirage vadászgépet a reaktor köré telepített légvédelem lőtt le. Noha nyilvánosságra került a reaktor megléte, izrael igyekezett elhomályosítani annak fontosságát, illetve az ott folyó kutatásokról csak ködös információkat hoztak nyilvánosságra.

A potenciális atomhatalom-aspiránsokra nagyon odafigyelt az Egyesült Államok, így Kennedy-elnök nyíltan kérdőre is vonta a nukleáris fegyverek kapcsán Simon Perez akkori izraeli védelmi minisztert. Perez kínjában azt válaszolta, hogy Izrael sose fog elsőként atomfegyverhez nyúlni. E válasz egyben meghatározta Izrael politikáját a nukleáris fegyverek elismerésével kapcsolatban: nem ismerik el, hogy Izrael atomhatalom, bár nem is tagadják, és csak ködös utalásokra hajlandóak minden ezzel kapcsolatos kérdésre.


...és 2000-ben. A reaktor a kép bal alsó sarkában látható
A nagy külpolitikai nyomás ellenére sem engedték a reaktor közelébe a Nemzetközi Atomenergetikai Ügynökség embereit, de kompromisszumként felajánlották, hogy az Egyesült Államok szakemberei megvizsgálhatják a reaktort és a központban folyó munkát. Ez azonban gyakorlatilag csak félrevezetés volt. A helyszínre küldött amerikai szakértők a szó szoros értelmében falakba ütköztek.

Az izraeliek a szigorú biztonsági előírásokra hivatkozva nagyban korlátozták a szakemberek mozgását, akik ráadásul elkezdtek arra gyanakodni, hogy a központ emberei álfalakat húztak fel, valójában nem működő konzolokat szereltek fel, és így álcáztak mindent, ami a valóban ott folyó munkára utalt. A szakértőgárda évente visszatért Dinomába, de végül valódi, értékelhető eredmény nélkül hagyta abba feladatát. A CIA 1969-ben már nyilvánosan is úgy vélte, hogy Izrael katonai célú atomprogramot folytat.


Vanunu egyik titokban készült felvétele a kutatólabor egyik vezérlőterméről
A Negev-sivatagban lévő központ valódi kilétét végül 1986-ban egy egykori alkalmazott, Mordechai Vanunu fedte fel Londonban, aki a saját bevallása szerint kilenc évig dolgozott ott. Elmondása szerint a központ kilenc gyáregységből áll, jó részüket a föld alá rejtve építették fel. A központ gyakorlatilag a katonai célú programok teljes skáláját felöleli, kezdve az urándúsítástól - amelyet gázcentrifugákkal és lézerizotópos módszerrel is végeznek - a litium-6 deuterid gyártáson át az üzemanyagrudak előállításáig. A reaktorból kikerült fűtőrudakból helyben vonják ki a plutóniumot, sőt, a gyártáskor keletkező gyengített urániumot is itt dolgozzák fel, hogy páncéltörő lövedékek magja lehessen belőle.


Mordechai Vanunu rejtett üzenete külvilág felé: a tenyerére írta fel, hogy az izraeli titkosszolgálat hol és mikor rabolta el
A bázis évente mintegy 40 kg katonai célokra megfelelő tisztaságú plutóniumot állít elő, és Vanunu szerint már 100-200 nukleáris fegyverhez elegendő hasadóanyagot gyártottak (addig), valamint azt is közölte, hogy Izrael abban az időben a termonukleáris fegyverek kutatása felé fordult. Vanunut azonban nem sokkal később tőrbe csalták az izraeli titkosszolgálat emberei Olaszországban, és Izraelben tűnt fel újra, már fogságban, ugyanis bíróság elé állították hazaárulás és kémkedés vádjával, majd 18 év börtönre ítélték. 2004-ben bizonyos megkötésekkel szabadlábon engedték, de a következő évben újra börtönbe zárták arra hivatkozva, hogy megszegte ezeket a bizonyos megkötéseket.


Vanunu 2004-ben, szabadulása után
Izrael atomprogramjának része még egy uránbánya a Holt-tenger mellett, de ennek kapacitása mindössze 10 tonna évente, amely messze nem elégséges a szükségletek kielégítésére. Az ország ezért különféle fedőcégek alatt több száz tonna nyers uránércet vásárolt, illetve Dél-Afrikától további 600 tonnát kapott, cserébe a fegyverprogramjukhoz nyújtott segítségért. Nemrég pedig botrány kavarodott annak kapcsán, hogy nyilvánosságra került: Anglia hajdan titokban jelentős mennyiségű hasadóanyaggal, nehézvízzel és egyéb nyersanyagokkal segítette elő a dimonai reaktor üzembe helyezését, valamint az első izraeli atomfegyverek megépítését.


Izraeli F-4 Phantom vadászgépek. A gépekből leszállítás előtt nem szerelték ki az amerikaiak a nukleáris fegyverek bevetésére szolgáló berendezéseket
1967-re, a Hatnapos háború előestéjén Izrael már rendelkezett néhány még elég kezdetleges, de bevethető atomfegyverrel - ha az arab országokkal való háború esetleg elfajult volna, végső eszközként rendelkezésre álltak. Csakhogy a háttérben már ekkor is komoly politikai erők dolgoztak. Az Egyesült Államok és Izrael kapcsolata ez időben már normalizálódott, és Izrael első számú fegyverimportőre immár Washington lett.

Csakhogy Johnson elnök az ekkor már formálódó, illetve létrejött atomsorompó egyezményhez kívánta kötni a fegyvereladásokat, nevezetesen a vadonatúj F-4 Phantom vadászgépekét, amelyekre az izraeli légierőnek nagy szüksége volt. Az első politikai támadást még Izrael kikerülte, de egy évvel később, már Nixon elnök idejében Golda Meir miniszterelnök asszony titokban egy kompromisszumos megállapodást hozott tető alá, melynek lényege, hogy Izrael nem írja alá az atomsorompó egyezményt, de nem hajt végre atomkísérleteket, nem nyilvánítja magát atomhatalomnak, és nem fogja atomfegyvereit politikai nyomásgyakorlásra felhasználni.

A fegyverek "mindössze" biztonsági tartalék szerepében lesznek csak a raktárakban, hogyha Izrael léte komoly veszélynek lesz kitéve, bevethető legyen. Ez a megegyezés vetett véget a Dimona-reaktor évenkénti amerikai szakértők általi látogatásának, és egyben az amerikai nyomásnak arra, hogy Izrael aláírja az atomsorompó egyezményt.


Egy iraki SCUD rakéta elfogására indított Patriot rakéták fényjátéka Izrael felett, 1991-ben
Izrael tehát 1967-ben, majd 1973-ban is úgy harcolt szomszédaival, hogy már a kezében volt egy olyan tömegpusztító fegyver, amellyel komoly csapást mérhetett volna ellenfeleire, de egy háborút aligha nyerhetett volna meg velük. Az egyre fejlődő izraeli atompotenciál még egyszer került riadókészültségbe: 1991-ben, amikor Irak SCUD rakétákkal támadta az országot. Izrael hathatós amerikai politikai nyomásra maradt ki az Irak elleni akciókból, és hagyta válasz nélkül az iraki támadást. Ha belép a háborúba, akkor az Irak elleni szövetség arab és muzulmán tagjai akár meg is tagadhatták volna a további együttműködést, amelyet az Egyesült Államok semmiképpen nem tartott elfogadhatónak.

Ezért Izrael területére telepítette Patriot légvédelmi rendszerét, hogy megnyugtassa a zsidó államot. Csakhogy a Patriot rendszer nem bizonyult túl hatásosnak a SCUD-ok ellen, noha ezt állították az első időkben. Az izraeliek fenntartották maguknak a nukleáris válaszcsapás lehetőségét, ha az iraki rakéták vegyi, vagy biológiai fegyverekkel lennének felszerelve. Szerencsére a félelmek ellenére sem vegyi, sem biológiai támadásra nem került sor Izrael ellen, így nem derült ki, hogy ezt valóban meg is tették volna-e.