Új alapokon a vízalatti fegyverek

1955. október 29-re virradóan hatalmas robbanás rázta meg a Szevasztopoban horgonyzó szovjet hadihajót, a Novorosszijszkot. A hajó elsüllyedt, több mint 600 főnyi legénység lelte halálát a békeidőben valaha bekövetkezett legsúlyosabb haditengerészeti katasztrófában.

A vizsgálatok nem derítettek fényt a robbanás okára, azonban amikor az eset után nem sokkal több olasz búvár magas kitüntetésben részesült, gyanítani kezdték az indítékokat. A Novorosszijszk egykor olasz hajó volt, amit 1947-ben adtak át a Szovjetuniónak háborús jóvátételként. Nem sokkal később újabb incidensek következtek, többek közt nyoma veszett egy brit búvárnak, az MI6 kötelékében tevékenykedő Lionel "Buster" Crabbnek, aki korábban szovjet tengeralattjárókat vizsgált. Ezek a történések jókora lökést adtak a már akkor is igen szép ütemben haladó vízalatti fegyverkezési hajszának. A vasfüggöny mindkét oldalán új egységek jöttek létre a vízi objektumok megvédésére, a mérnökök pedig gőzerővel vetették bele magukat az alakulatok felfegyverzésébe.

Több mint 50 év telt el és a vízalatti hadviselés kezd visszaszivárogni a hírekbe. A New Scientist 2007. április 27-i számában közölt cikk szerint azonban most nem elsősorban az ellenséges nemzetektől kell a kormányoknak tartaniuk. A Sri lankai lázadók, a Tamil Tigrisek már megmutatták erejüket vízalatti szabotázsaikkal, az FBI és a holland titkosszolgálat értesülései szerint az Al-Kaida terrorszervezet 2002-ben Tunéziában képzett ki búvárokat.

Igazak voltak-e a hírek vagy sem, a katonai és biztonsági ügynökségek rendkívüli védelmi szervezkedésbe kezdtek, 2005-ben a NATO elindította a kikötők védelmét célzó projektjét, az Egyesült Államok Partiőrsége pedig James Bond filmekben látható vízalatti harci fogásokra képezte ki búvárait. A fegyvertervezők újfent túlórázhattak, számtalan új ötlettel álltak elő, miközben leporolták a régieket is. A légbuborékba burkolt lövedéktől kezdve a felturbózott vízipisztolyokon át a fókák és delfinek bevetéséig számos alkalmazást rágtak végig és valósítottak meg, hamarosan pedig érkeznek a felszínről is vezérelhető akusztikus fegyverek és a robot tengeralattjárók, melyek árgus szenzorokkal figyelik a behatolókat, egyes példányok pedig akár lőni is képesek.



Az egész vízi háborúsdit élénk viták sorozata veszi körül. A hullámok alatti fegyverzet nagy hibaszázalékkal dolgozhat, melynek sok ártatlan, a konfrontációkról mit sem sejtő ember is áldozatául eshet, egy automata tengeralattjáró ugyanúgy célba vehet egy eltévedt sport- vagy mentőbúvárt is, mint egy ellenségest, vallják az ellenzők. Az sem igazán lett kellőképpen körüljárva, hogy az akusztikus fegyvereknek milyen hatásuk lesz a vizek élővilágára, például a delfinekre és bálnákra.

A kikötők védelmének nehézségei már a II. Világháborúban kiütköztek, amikor olasz búvárok hatalmas károkat okoztak a déli vizeken horgonyzó brit hadiflotta hajóiban. Akkoriban az egyetlen védekezés a kikötők bejáratánál hálók kifeszítése volt, miközben a parton vagy a hajókon szolgálatot teljesítő őrszemek feszülten figyelték az árulkodó buborékokat és egyéb jeleket, aztán ha látni véltek valamit, akkor az adott pontra heves golyózáport zúdítottak, ha a körülmények engedték, akár egy gránátot is bedobhattak. Azóta a vízalatti védelem a szonárok fejlődésétől eltekintve szinte semmit sem változott, a terrorizmus térnyerésével azonban kénytelenek voltak a haditengerészet ügynökségei is új ötletekkel előrukkolni.

A tengeralatti csővezetékek, erőművek, olajfinomítók, vagy a turista paradicsomok, mind kitűnő célpontjai lehetnek a zavarkeltésnek, és mivel hatalmas területet fednek le, ezért védelmük a fentebb említett hagyományos módszerekkel egyszerűen lehetetlen. Csak az Egyesült Államok vizeiben 40.000 kilométer csővezeték húzódik.

A legígéretesebb megoldások hanghullámokon alapulnak, akárcsak a szonár. A legújabb kereskedelmi szonár rendszerek 10 és 300 kilohertz közötti frekvenciájú hanghullámokat bocsátanak ki és már elég pontosak ahhoz, hogy akár egyetlen búvárt észrevegyenek egy kilométeres távolságból. Mindez a frekvenciák megnövelésével hatékony fegyverré alakítható, a katonai szonár is képes szédülést és hányingert kiváltani, ha az ember elég ideig tartózkodik a körzetében, erre a Haditengerészet egyik eltévedt búvárja volt az élő példa.

Ez inspirálta az USA anti-terrorista programjának mérnökeit, akik kifejlesztettek egy olyan rendszert, ami azon túl, hogy észleli a betolakodót, képes meg is állítani. A cél a rendszer olyan mértékű olcsósítása, hogy azzal az egyszerű őrhajókat is elláthassák, illetve a kritikus pontokon - amiből az USA-nak van éppen elég - a tengerfenéken sorban telepíthessék. Ehhez a hajókon jelenleg alkalmazott szonárok túl vaskosak és energiazabálók lennének, ezért a kutatók a geológusoktól, egészen pontosan a tengeralatti szeizmikus mérésekhez használt eszközeikből merítettek pár ötletet.

Az egyik ilyen úgy néz ki, mint egy hatalmas vízalatti gyújtógyertya. Elektródái között nagy feszültségű kisüléseket idéz elő, melyek nagy nyomású plazmabuborékokat állítanak elő. A buborékok összeomlásakor heves akusztikus lökéshullám keletkezik. A másik ilyen fegyver egy "légágyú", ami sűrített levegő kilökésével kelt hullámokat. Ideális esetben az eszközök egy hallható, alacsony energiájú figyelmeztető hullámot küldenek a rossz szándékú búvár felé, akit ha ez a figyelmeztetés nem hat meg, fokozatosan erősödő impulzusokkal bombázhatnak. A fegyverek nem halálosak, ami egyrészt azért fontos, mert az áldozatról könnyen kiderülhet, hogy nem is szabotőr, ha mégis az, akkor is több esély van, hogy megtudjanak tőle valamit az őt küldő szervezetről, mint egy halott búvártól.



Ezek a rendszerek még kísérleti stádiumban vannak, akadnak azonban már működő eszközök is, ilyen a brit Westminster International Enforcer nevű hanggenerátorra, ami három nagy teljesítményű hangszóróból áll. Először ez is egy figyelmeztető jelzést küld a nem kívánatosnak tartott búvár felé, majd működtetője nagyobb fokozatra kapcsolva olyan hanghullámokat küldhet ki, ami pánikot, rosszullétet és zavarodottságot okoz. A rendszer elvileg képes az automata detektálásra és figyelmeztetésre is, ezt azonban a cég nem javasolja. Hasonló elven működő rendszert használ az amerikai partiőrség is a kikötők védelmére, ezeket azonban amint lehet szeretnék lecserélni a jóval erősebb plazma és légágyús megoldásokra.

Mindezek ellenére elég sok akadályt kell még elhárítani a hatékony működés útjából. Egy tavaly áprilisi NATO kísérletből kiderült, hogy a szonár sem mindenható, bizonyos körülmények között nem veszi észre a közeledő búvárt. Bizonyos sótartalom és időjárási tényezők - nem szólva a hajócsavarok által keltett buborékokról - ugyanis visszaverik, vagy szétterítik a szonár hullámait és máris oda a pontos észlelés. Néhány hónappal később azonban megszületett erre is a megoldás a robot tengeralattjárók formájában. A szonár mellett kamerákkal is felszerelnék őket, így a kieső területeket vizuálisan is pásztázhatják, sőt ha fegyvereket is erősítenek rájuk, akkor akár intézkedhetnek is a kényes szituációkban. Mivel a hagyományos tengeralattjárókkal ellentétben mozgatható uszonyokkal rendelkeznek, így előrehaladásuk sem kelt zavaró buborékokat, az egység mozgását tekintve inkább hasonít már egy halra, mint tengeralattjáróra.

Az akusztikus fegyverek legfőbb ellenzői a tenger biológusok, a szonár ugyanis képes megölni vagy legalábbis megsebesíteni egy bálnát, összezavarni az egymástól több tíz, akár száz kilométeres távolságra levő hatalmas állatok kommunikációját, lecsökkentve több faj életterét. A rendszerek fejlesztői erre azzal reagáltak, hogy nem hagyják figyelmen kívül az élővilágot, a telepítéseket átfogó felmérések fogják megelőzni.

A rendszerek a szonár technika fejlődésének köszönhetően ki tudják szűrni az ártalmatlan állatokat, azaz egy delfint vagy fókát nem fognak hullámokkal bombázni, ha a figyelmeztető jelre nem reagálnak. Emellett a befogott célpontok mozgását egy szoftver elemzi ki, illetve képesek olyan, a környezettől elütő jegyek kiszűrésére is, mint egy fémhenger. A fejlesztők szerint a rendszer 98%-os biztonsággal azonosít egy-egy célpontot.