Brothers in Arms: Hell's Highway

Ha túlontúl átláthatatlannak tűnne egy adott szituáció, akkor bármikor előhívhatjuk a taktikai térképet, ahol madártávlatból láthatjuk a kérdéses területet. Fel van tüntetve a mi helyzetünk és az ellenségé, így könnyedén kidolgozhatunk egy ütős stratégiát. Talán csalásnak is minősülhet ez a lehetőség, ahogyan maga a célkereszt alkalmazása, valamint a németek felett virító indikátor is. Utóbbi kezdetben vörös színben pompázik, ám ahogyan fedezettűzzel tesszük őket folyamatosan harcképtelenné, ez a kör úgy fog fogyni, mígnem teljesen védtelenek lesznek.

Osztagaink között a TAB billentyűvel tudunk váltani, a célkereszttel pedig ki tudjuk választani az aktuális teendőt (az ellenségre mutatva lőni kezdenek, a pálya adott pontjára helyezve pedig odarohannak), a 4-es gombbal újra a mi követésünkre sarkallhatjuk őket. Másik üdítő újdonság a pályaelemek rombolhatósága, amely különös ízt ad a csatározásainknak. Ha a fritzek egy fakerítés mögött rejtőznek, akkor nem kell mást tennünk, mint azt ripityára lőni, felfedve ezzel védtelen testüket. Viszont ha egy géppuskafészek túlzottan kemény diónak tűnik, akkor eresszünk a homokzsákok közé egy rakétát és az akadály rögtön megszűnik.


Az újdonságok között megtalálható egy egészen naturalisztikus sérülésrendszer is, melynek köszönhetően - még ha kicsit karikatúraszerűen is - leszakadó végtagokban és fejlövések durva végeredményében "gyönyörködhetünk". Sajnos a program némileg öncélúan, lassítva ki is emeli a horogkeresztesek haláltusáját. Az autentikussághoz hozzátesz ugyan és tényként kell kezelni, hogy ez is hozzátartozott a háború borzalmaihoz.

A játék sarkalatos pontja a mesterséges intelligencia féllábúsága. Csapattársaink gyakran egyáltalán nem követik utasításainkat, csak állnak bambán, máskor meg előszeretettel gyalogolnak bele az ellenséges golyózáporba. Eszük ágában sincs fedezékbe vonulni, noha fél lépésre van tőlük a biztonságot jelentő kőkerítés. Ha pedig mégis, gyakran akkor is a veszélyesebb, másik oldalán lapulnak meg, nekünk meg csak az jut, hogy az átlyuggatott hullájuk felett káromkodjunk. Célzásban sem mindig jeleskednek, sok esetben saját magunknak kell pontot tenni az ügy végére.

Természetesen ellenségeink is képesek hasonlóan birka módjára viselkedni, de a legbosszantóbb mégis az, hogy szemérmetlenül csalnak és a semmiből bukkannak fel hirtelen, sokszor szinte megoldhatatlan nehézségekbe sodorva bennünket. Bár nem mindig jellemzőek ezek a hajtépések, de ha nem jövünk bele osztagaink tökéletes irányításába és minél többet hagyjuk őket saját döntéseket hozni, előbb-utóbb mi is megtapasztaljuk az MI gyökérségét. Ez már sajnos a korábbi részekre is jellemző volt, kár, hogy itt nem történt határozott előrelépés.


Sajnos a multiplayer területén nem tudok kiemelkedő dolgokat elkönyvelni, tekintettel arra, hogy ugyan akár 20-an hadakozhatunk egyszerre, ám a szűkös pályakínálat és az egyféle játékmód nem növeli meg a egyjátékos örömökbe belefáradt rajongókat. A lényeg az, hogy két zászló körül forog minden, az ellenségét le kell vonnunk, míg a miénket pedig fel. Jobb lett volna egy tapasztalati rendszeren alapuló, statisztikánkat számon tartó rendszer, ami legalább az alapvető módokat, urambocsá küldetésalapú kitűzéseket tartalmazza. Így viszont a többjátékos élvezetet csak nyomokban véljük felfedezni egy-két parti erejéig.

Ha történeti szempontból állunk hozzá a játékhoz, akkor egy kiemelkedő darabbal állunk szemben, igen intenzíven adja vissza a katonák gondolatait az emberi jellemábrázolás eszközeivel. Maga a megfontoltságot előtérbe helyező taktikai játékmenet biztos pilléreken állna, ha nem rontanák le az összképet az MI hiányosságai és az egyéb technikai bakik. A Market Garden hadművelet kudarca és az ejtőernyősök kiszolgáltatottsága mégis egyedi ízt ad a Hell's Highway-nek, pont mint egy háborús filmben.