Grand Theft Auto IV

Végül elérkeztem a történethez, mely továbbra is szórakoztató, ugyanakkor a Rockstar elkövetett három csúnya hibát: nincs igazi íve, hősünknek nincs hihető motivációja, és túl sokat építettek a baráti időtöltésekre. Bizonyára mindenki emlékszik még a Vice City és a San Andreas történetére. Az előbbiben Tommy Vercetti egy frissen szabadult, szinte teljesen elfeledett bűnözőből válik Vice City "uralkodójává", míg a másodikban CJ piti, utcai bandák közötti leszámolások után kormány-összeesküvésekbe keveredik, szupertitkos katonai prototípust lop és további, hasonlóan nagyszabású akciókban vesz részt (hogy a végén aztán értelmetlenül visszadobják a jelentéktelen utcai csatározásokba az egykori kisstílű riválisokkal... de hát semmi nem tökéletes). Ja, és még egy nagyon fontos jellegzetesség: mindkét játékban a végső ellenfél egy olyan karakter, akin maga a játékos is bosszút akar állni, mert a játék közben árulta el, és/vagy elég sokáig egy tüske volt az oldalában, keresztbe téve néhány küldetésen és egyéb módon keserítve meg az "életét".

Ehhez képest Niko Bellic piti bűnözőként kezdi a játékot, és... kevésbé piti bűnözőként fejezi be. Szerzett ugyan néhány barátot, a nevét is ismerik páran, de semmi komoly változás, ugyanolyan munkákra bérlik fel, csak befolyásosabb emberek. A motivációja pedig - a játékos szempontjából nézve - nem túl meggyőző. Keres valakit, aki 10 éve elárulta, és akit mi egyetlen egyszer látunk a játékban: amikor végre rábukkanunk. Semmi érzelmi kötődés a helyzethez, semmi súlya nincs annak a jelenetnek, amikor végre megtaláljuk. Elvileg kapunk egy választást, hogy megöljük-e vagy sem (ilyen döntéssel sokszor szembesülünk a játék folyamán, de az utolsótól eltekintve egyiknek sincs tartós hatása a játékmenetre), de míg ez Niko számára komoly belső vívódást jelent, addig mi, játékosként akár pénzfeldobással is dönthetnénk, mert nem érezzük át a helyzet súlyosságát.

Kontrasztként felhoznám az utolsó küldetést, melyben végre tényleg valaki olyannal szállhatunk szembe, aki a játék közben, a szemünk előtt vált ellenséggé, és árult el... Na, ekkor viszont nem is kérdés, hogy első körben mit fogunk választani: gondolkodás nélkül rohantam kivégezni az illetőt. És sajnos a Rockstar még itt is képes volt egyvalamit csúnyán benézni (úgy tűnik, valami gondjuk van a végjátékok megírásával, CJ-t is visszadobták bandaháborúzni a jetpack- és VTOL-lopás és kaszinó-rablás után): az említett utolsó küldetés két választási lehetősége két különböző végjátékhoz vezet, és a játékos számára érzelmileg megalapozott döntés visz a súlytalan végjátékba és fordítva. Ezt a részt nem szeretném senki számára lelőni, de aki végigviszi a játékot, az azonnal meg fogja érteni, hogy miről beszélek.


Persze Nikót nem csak a keresett személy megtalálása motiválja, hiszen ez nem vinne el a hátán minden küldetést, néha másra is szüksége van: pénzre. És ez az ok még az előzőnél is gyengébb lábakon áll. Hősünk néha már megdöbbentő kapzsisággal követeli a fizetését, ami élesen elüt a jellemétől, hiszen máskor alig törődik az anyagi dolgokkal. Az ok elvileg az, hogy Roman kuzin szerencsejáték-függő, és olyan sebességgel játssza el a dollárokat, hogy Niko alig képes ezt fedezni. Ehhez képest Roman soha nem kér tőlünk pénzt, pedig ha miatta folyamatosan tízezer dollár körüli egyenlegen tengődnénk, akkor igencsak megértenénk Nikót, amikor 3000 dollár helyett 5000-et követel egy gyilkosságért... 300 000 dollár feletti egyenleg mellett azonban ez nagyon bután hat.

Az utolsó hiba a történetben (és a játékmenetben is) a barátságrendszer ránk erőltetése. Önmagában jópofa ötlet, hogy társainkkal nem csak küldetések közben találkozhatunk, hanem néhányukat (akiknél reális az, hogy nem csak foglalkoztatják Nikót, hanem szocializálódnak is vele) felhívhatjuk telefonon, és kiruccanhatunk velük egy gyorsétterembe, esetleg tekézni vagy biliárdozni (ha pedig nagyon bátrak vagyunk, akkor lerészegedni, bár ilyenkor nehézkes hazavezetni). Ilyenkor hősünk és társa elbeszélgetnek az életről Liberty City-ben és a tengerentúlon, és elmélyítik a barátságukat. Ha pedig egy barátunk eléggé megkedvel, akkor különleges szolgáltatásokkal áll a rendelkezésünkre (Roman például taxit küld értünk bárhova).

Ez eddig remekül is működne, hiszen érdekes karakterekkel van dolgunk, jópofa hallgatni a hülyeségeiket két gyilkolás közti kikapcsolódásként. A sulykot azonban sikerült elvetni, és barátaink érzékeny lelkű szociopaták: ha sokáig nem keressük őket, akkor ők kezdenek el csörgetni, majd egy idő után duzzogva közlik, hogy mennyire elhanyagoljuk őket. S míg opcionális lehetőségként szórakoztató egy ilyen kiruccanás, amint kötelesség válik belőle, már teher. Hasonlóan működik a kapcsolat barátnőinkkel is, akikkel szintén telefonon szervezünk randevút, és akik szintén morognak, ha sokáig nem keressük őket (igen, ez így reális, de hát ez egy akciójáték, nem randiszimulátor).

A Rockstar azonban úgy vélhette, hogy a játékosok örömmel fognak minden egyes nyaggatásra válaszolni, és boldogan vezetnek el sokadik alkalommal is a legközelebbi gyorsétteremig és vissza, mivel egy konkrét esetben még a végjátékban is építettek erre. Ugyanis az utolsó küldetés egyik ágának fejleményei teljesen értelmetlenek, ha nem találkoztunk eleget az egyik karakterrel, mert a bejátszások feltételezik, hogy mi nagyon jól ismertük az illetőt, míg ha nem foglalkoztunk vele (és ez könnyen megeshet), akkor a semmiből jönnek az események.


Végére értem a játék kielemzésének, ideje áttérnem arra, hogy miben más a PC-s port a konzolos verziókhoz képest. Nos, elsősorban egy dologban: olyan igénytelenül van optimalizálva, hogy azért az Onimusha 3/Devil May Cry 3-érás Capcom kiröhögte volna a Rockstart. Kezdjük rögtön a telepítéssel: hazaérve a boltból lelkesen kibontottam a játékot és a meghajtóba helyezve a DVD-t egy szokatlan autorun képernyő fogadott: értelmezhetetlen, távol-keletinek tűnő karakterek sokasága. Persze, ez nem jelentett leküzdhetetlen akadályt, hiszen két gomb közül gyorsan kitaláltam, hogy melyik mire való, de ez a pofátlan igénytelenség már előrevetítette a későbbi tapasztalatokat. Miután sikeresen telepítettem a játékot, kiderült, hogy itt a Rockstar Social Clubra is szükség lesz, szóval felraktam ezt is, regisztráltam egy felhasználót, bejelentkeztem, majd indítottam volna a játékot... ha nem dob ki azonnal egy hibaüzenettel.

Némi utánaolvasással kiderítettem, hogy ezt a hibát a Social Club okozza, ha nem vagyok bejelentkezve a játék indításakor, akkor gond nélkül betölt. Szerencsére tehát ezt sem volt akkora ördöngösség megkerülni, hamarosan a játékban találtam magamat, ahol elképedve szembesültem azzal, hogy a grafikus beállításokat nem lehet akármeddig állítani, mert a Rockstar úgy döntött, hogy ők jobban tudják, mit bír a gépem. Egyelőre nem tudtam jobb megoldást, így kénytelen voltam közepes textúrákkal elindítani a játékot, és elképedni, hogy így teljesen úgy néz ki, mint az általam látott képek és videók alapján a konzolos változat... de legalább szaggat.

A beállításokkal játszadozva megállapítottam, hogy ha mindent lehúzok minimumra, és 20%-ra állítom a látótávolsághoz tartozó csúszkák mindegyikét, akkor egészen elviselhető a játék, csak ritkán szaggat. Az igazán szomorú ebben az, hogy a Rockstar hivatalos álláspontja szerint a 21-es érték nyújt a konzolokkal egyező látványt. Időközben felfigyeltem arra is, hogy a játék teleszemeteli a memóriát, és aztán nem takarít el maga után, mivel egy-két órányi játék után a szaggatás elviselhetetlenné vált, és ilyenkor kénytelen voltam kilépni és megvárni, míg a Windows elpucol mindent, amit a GTA IV hagyott maga után, majd újraindítani a programot.

Pár nap játék után véletlenül belefutottam az információba, hogy létezik olyan kapcsoló, melynek hatására a játék nem korlátozza le a grafikus beállításokat, szóval kíváncsiságból kipróbáltam, mert szerettem volna megnézni, hogy tényleg olyan szép-e a GTA IV nagyfelbontású textúrákkal, hogy azt az én halandó gépem nem bírná el, és el kell zárni előle, mielőtt még óvatlanul megsemmisíteném a videokártyámat. Természetesen nem ez a helyzet: a textúrák elvárhatóan szebbek, de láttam már szebbet is régebbi játékokban, szóval ezt is csak a lusta portolás számlájára lehet írni.

A szebb (bár használhatatlan) látvány mellé PC-n kapunk egy beépített videószerkesztő alkalmazást is, de ebbe éppen csak beletekintettem: mivel ez volt az első komoly találkozásom a GTA IV-gyel, még nem éreztem úgy, hogy azonnal filmet kellene forgatnom a játékban elkövetett bűntetteimről. Ettől függetlenül kézreálló programról van szó, amelynek köszönhetően bizonyára el fogják lepni a YouTube-ot a (PC-s) GTA IV-es videók.