16. Titanic Filmfesztivál - Hajónapló '09

4 mozi, 16 ország, 56 film - Budapest legnagyobb nemzetközi filmfesztiválja március 26-ától április 5-éig több mint 12000 fizető nézőt csalt moziba.

Elhalt az utolsó hajókürt is, véget ért a 16. Titanic filmfesztivál. Hihetetlen, de Budapest már 4. éve oszt Hullámtörők-díjat, az viszont nem semmi, hogy a szakmai és a diákzsűri mennyire egyszerre rezdült az idei fesztiválon látottak értékelésében. A szemérmes fesztiváligazgató Horváth György irult-pirult, és a kételkedőknek még az ombudsmani vizsgálat lehetőségét is felajánlotta, de tény hogy mind a szakmai mind pedig a diákzsűri a norvég Észak című filmnek ítélte a 2009-es Hullámtörők-díjat.

Aki még emlékszik, tavaly a Myrin (Vérvonal) lett a győztes (tavaly előtt meg az Antenna, azelőtt meg a 4), ám a film szakállas, jópofa svéd rendezője, Baltasar Kormákur akkor nem lehetett velünk. Idén a szervezőség visszahívta zsűrielnöknek, és ha már jött, magával hozta az aktuális filmjét is (Fehér Nászéjszaka). A film persze nem indult a versenyben, de ide a rozsdás bökőt, hogy talán még jobb is volt mint a tavalyi Vérvonal - lazább, mégis legalább olyan súlyos a maga módján. Nem ért tehát meglepetés, amikor a közönségdíj átadásakor a zsűrielnököt tapsolta vissza a tömeg. A 2009 közönségdíjas alkotása a Fehér nászéjszaka lett.


Egy magára valamit is adó filmkritikus tartózkodjék a fölösleges minősítgetéstől, és soraival inkább tájékozódni segítsen a filmekben azoknak, akik hajlandók őt meghallgatni. Így félre az olyasfajta semmitmondó sorokkal, hogy az idei Titanic-on láthattunk néhány gyenge, és legalább ennyi remek alkotást. Hogy kinek mi tetszik, azt eldönti maga, és az is egyéni ízlés kérdése, hogy milyen irányban szereti keresgélni az újfajta, kicsit mást, többet nyújtó filmélményeket. A fesztivál feltett és kimondott szándéka az, hogy évről évre segítségünkre legyen ebben a kicsit másra irányuló keresgélésben, és a tematizált szekciói is ezt az eligazodást szolgálják.

Így tehát a Titanic mindig tele van furcsaságokkal. Évről évre megtörténik, hogy egy hibát hibára halmozó alkotás sokkal izgalmasabb élménnyé lesz itt, mint egy biztos kézzel levezényelt, középszerű darab. Így fordulhat elő az is, hogy a bár néhány munkát sokkal nehezebb nézni, mégis jobban emlékszem rájuk, mint a fősodor szájíze szerint született darabokra, amelyek a drága játékidő tetemes részét olcsó tetszelgésre pazarolják. Most őszintén: ha gondolatébresztőkkel rúgják ki az ember állkapcsát, és napokig köpni nyelni nem tud, akkor nem csal-e magával szemben, ha csupán a jó/rossz kategória mentén igyekszik helyére rakni az adott filmélményt?

Tisztelettel jelentem, én évek óta azért járok a Titanic-ra, mert minél többször, minél több vetítésről akarok állkapocs nélkül távozni (jó, tudom, béna hasonlat). És akkor most jönne a lehetetlen - néhány címszóban igyekszem felskiccelni a filmeket, amelyeket a látottak alapján legizgalmasabbnak tartottam, a teljesség igénye nélkül. Az 56 alkotásból idén mintegy 30-ra futotta, úgyhogy elnézéseteket kérem, de nem teljes a merítés. Az itt felsorolt filmektől viszont valamiért megkaptam azt a kicsit többet, vagy mást, amiért a Titanic-ra járok (a többit meg egyszerűen nem említem), sőt, még néhány állkapcsosra is futotta. Ha szembejönnek tehát az itt említendő filmek, és van rá érkezésünk, tegyünk egy próbát velük.


A fesztivál már a nyitófilmmel megkezdi a pofozkodást. A tengerentúli fesztiválokat is végigsokkoló olasz Gomorra a nápolyi Camorra bűnszervezet dermesztően hiteles tablóját adja. A tanúsága szerint megfoghatatlan szervezet mára teljes szimbiózisban él a társadalommal, csápjai átnyúlnak a fehér gazdaság területére is. A "rendszer" (az érintettek csak így nevezik) többezer embert tart el, így lesz megkerülhetetlen gazdasági, szociális és élettani tényező, amely nélkül a társadalmi szerveződés már alapjaiban sem életképes. A Gomorra lényeglátásának szomorú bizonyítéka, hogy az író fejére a könyv megjelenése után a szervezet vérdíjat tűzött ki. Roberto Saviano szülőhazáját végleg elhagyni kényszerült, most is komoly védőőrizet alatt áll.

A film csak részben támaszkodik Saviano könyvére. Szerkezete többé-kevésbe öt, párhuzamosan elmesélt, egymástól elkülöníthető történeten keresztül bomlik ki, ám e történetek alig kapnak epikus ívet, és nem is kapcsolódnak össze. A film a könyvhöz hasonlatosan a kisembert állítja középpontba, s a szervezet egy-egy arcát az életükre gyakorolt hatásán keresztül éri tetten. Mindez rögrealista stílusban, minimalista eszközökkel elővezetve megdöbbentően hatásos filmet eredményez.


A bűn mélységei szekcióban a Gomorrán kívül több izgalmas film is helyet kapott. Itt üdvözölhettük a Mocsok (The Moss) című alkotást is, amely bűnügyi tematikájú filmek egyik védjegyjogosultjától, Hongkongból érkezett hozzánk. Nem tudom mennyire volt tudatos döntés a szervezők részéről, de jobb filmmel nem is illusztrálhatták volna a Távol-keleti metropolisz filmipara látásmódjában bekövetkezett változást a dédelgetett bűnügyi tematika viszonylatában.

A tehetséges Shawn Yue kissé pontatlan alakításában megformált korrupt zsaru az újkori trendnek megfelelően egy sötétebb ecsettel megfestett Hongkong túlélésre berendezkedett lakója. Erkölcseiben már meg sem próbál különbözni az általa üldözött bűnözőktől, a nézők rokonszenvére egyik figura sem számíthat. Az egyetlen virág ezen a szemétdombon egy tíz év körüli kislány és a különös hajléktalan önzetlen kapcsolata, de egyáltalán nem biztos, hogy barátságuk bármelyikük számára megváltást jelenthet. A film mentes minden stilizáltságtól, a harcművészeti bemutatók is elmaradnak. Ebből az illúzióvesztett világból kitörni már csak szerencsével lehet.


A fesztivál talán legerősebb darabja nem került a versenyprogramba, de tekintélyt parancsoló ereje így is elismerést váltott ki a nézőkből. A teljes gőzzel robogó dél-koreai filmgyártás egyik legpatinásabb ékköve tavalyról Az Üldöző (The Chaser), amely a zsáner-ugró trend legújabbkori hibridjeként vívott ki magának elismerést világszerte. A zsaruk kontra rosszfiú(k) Hong Kongból örökölt, megszokott erővonalai semmivé porlanak ebben a bűnügyinek induló történetben.


Munkáslányainak eltűnése atyai ösztönöket ébreszt a prostituáltak futtatásával foglalkozó idősödő ex-zsaruban, és maga indul el, hogy az ügy végére járjon. Az Üldöző elő ránézésre zsánerdarab, ám pillanatokon belül már szabadon járkál a műfajok között, s a biztos kezű rendező az erőlködés legkisebb jele nélkül állítja oldalára a thriller feszültségét, a feszesre húzott dráma súlyát, és közben kalandozik egyet a slasher-filmek univerzumában is. Érdemeit csak növeli, hogy a cselekmény mentes a túlszerkesztettségtől, a véletlen dramaturgia pedig mindvégig a kilátástalanság érzékeltetésének szolgálatában áll.