16. Titanic Filmfesztivál - Hajónapló '09

Enyedi Ildikó zsűritag a zárógálán elmondta, hogy ha slágertémával nem is, idén sok "jó szándékú" filmmel találkozott. Állítását támasztja alá például a japán Gyerekek gyermeke, amely egy ártatlan játékból lett korai terhesség történetét meséli el lenyűgöző fiatal színészekkel; vagy az indiai Tahaan, amely egy kisfiú és egy szamár barátságának tanmesébe illő példázata. Én azonban, amerre fordultam, Az Üldözőn kívül is csupa olyan filmet láttam, amelyben megpocakosodott, középkorú férfiak kényszerülnek erőszakos cselekmények elkövetésére a megborult világrend helyreállítása érdekében.

Ilyen például a spanyol Időbűnök, amely a Pillangóhatás óta az első egész estés filmként képes az időutazás tematikáját intelligensen, bravúros levezetéssel megjeleníteni. A zárt tér-időrendszerré összeálló alkotás sajátos báját az adja, hogy vidéki környezetben, a témától nem megszokott realizmussal áll neki a megvalósításnak. A film másik elismerendő érdeme az lenne, hogy csak annyi kérdést tesz föl a témával kapcsolatban, amelyet a közönség számára hihetően meg is tud válaszolni. Akárhogy kerestem, nem találtam benne következetlenséget. Időutazós film lévén e fölött máig nem tudok napirendre térni.


A pocakos-menet egyszerűbb, de jóval brutálisabb alkotása az ausztrál Az apokalipszis lovasa (The Horseman) is. A filmben egy középkorú apa folytat kereszteshadjáratát egy gyilokpornóban utazó hálózattal szemben, amelynek kislánya elvesztését köszönheti. A rendezőt kevésbé a nyomozás menete, sokkal inkább a bosszúálló apa személyiség-hasadása foglalkoztatja, aki a felelősök szisztematikus legyilkolásában talál megváltásra, miközben minden gyilkolási rítus után visszaváltozik azzá a kissé gátlásos figurává, akiként egyébként az életét éli. Hosszan kitartott kínzásokban a barkácskészlet majdcsak minden eleme új funkcióval gazdagodik, mi pedig nem is tudjuk igazából, hogy mikor is álltunk ennyire közel egy erkölcsileg motivált, de ennyire szadista gyilkoshoz.

Átütő horrorunk idén nem volt, amit kaptunk, az Finnországból érkezett. Van egy olyan gyanúm azonban, hogy a hasonló elemzéseket végző kollégák nem fogják túlzásba vinni, hogy foglalkozzanak velük, így pár keresetlen szóban megemlékeznék róluk, ha nem is az ajánlás szándékával. A Szaunában az orosz-finn határt kijelölő, két ország követeiből álló bizottság egy ismeretlen északi falura bukkan, amelynek lakói a közelben álló szaunára mitikus tisztelettel tekintenek. A középkorba helyezett remek alapötlet sajnos nem kerekedik átgondolt filmmé. A rendező nem nagyon tudja, hogy mihez kezdjen a felvetett kérdésekkel, és fél óra elteltével blöffni kezd. Az álmisztikum nem működik, a mutatvány megbukik, a füst mögött csak zavaros közhelyeket találunk a legbelső félelem bénító erejéről.

A közhelyek terén nem fogta vissza magát Mr. Lordi sem, aki Odalenn (Dark Floors) című munkájába annyi mindent összelopkodott, hogy máig nem értem, hogy fért bele mindez 87 percbe. A j-horror - F.e.a.r, hagyományokokat ötvöző szellemes alapsztori félúton már szörnyfilmbe vált, ahol viking-metálos esztétikával kidolgozott monszta tizedeli a kórház lakosságát súlyos aranylánccal a nyakában. Nem kell azonban félnünk, megjönnek a zombik is, ám a mindent elborító fekete trutyi tizenöt perccel később már a massza-horrorok kelléktárából dolgozik. Rob Zombie lelkesedése jelen van a Lordi-filmben is, csak éppen a tehetsége nincs. Elpötyögtem ezen is, nem arról van szó, de attól még a dorgálás teljes mértékben megérdemelt.


Az Egyesült Államokból érkezett filmek üde színfoltja az a két alkotás, amelyet Kristen Stewart (pl.: Út a vadonba, Birtokviszony) színészi jelenléte tesz emlékezetessé. Mindkettő hangulatfilm, mindkettőben férfi főhősökkel találkozunk, akik fontos döntések előtt állnak, és mindkét filmben e döntés (és egyben a film) motorja a fiatal színésznő, aki a Twilightot körüllihegő tinirajongástól eltekintve tényleg korosztálya legtehetségesebbjei közül való.

A kettő közül a könnyedebb nyújt emlékezetesebb élményt. Az 1987 nyarára helyezett Adventureland a Superbad-rendező legújabb filmje; formailag vígjáték, de a főhősök problémáinak hatásos ábrázolása az apatow-i formula eddigi érzékenyebb darabjává teszi. A Sárga zsebkendő felemás roadmovie, ami hangulatfilmként még működne is, drámaként azonban már több kívánni valót hagy maga után. William Hurt és a Stewart-lány egymást erősítő játéka az égbe repíthette volna a filmet, a forgatókönyv egyenetlensége és a panel-megoldásokban gondolkozó hollywood-i reflexek azonban sokat rombolnak az összképen.


Láthattunk még olyan animét, amely lenyűgöző fényképezéssel mutatja be, amint a távolság elemészti a szerelmet (Másodpercenként 5 centiméter, Japán). Láthattunk pénzért vett szerelmet Thaiföldön, és azt hogy egy ilyen mederben fogant kapcsolat miként alakul (Soi Cowboy, angol/thai) Tanúi lehettünk Che Guevara felemelkedésének, aki élete korai szakaszában előszeretettel kelt át a hegyeken, hogy minden útba eső tíz fős faluval politikai szövetséget kössön. (Che: Part One) Egy dokumentumfilm keretében megismerhettük egy Jangcén közlekedő turistahajó életével is, ahol a tizenéves személyzet esetenként több borravalót kap az amerikai vendégektől, mint amennyit szüleik egy hónap alatt megkeresnek (A Jangce mentén, Kína).

A lista közel sem teljes, de nem is tudott, nem is kívánt az lenni. Remélem azért mindenki talált valami kedvére valót, vagy ha nem, most kapva kap az alkalmon, hogy jól átböngéssze a fesztivál honlapját. A 2009-es tartalom most jó egy évig nem kerül archívba, az újabb mozgolódás az oldalon feltehetőleg 2010 február táján kezdődik. A jövő évi ágyúgolyófutam időpontját mindenesetre már most felvéshetjük a naptárunkba: a 17. Titanic Filmfesztivál 2010 április 8-18-án lesz majd.