Zeno Clash

A Zeno Clash sajnos egy lineáris játékmenetet kínáló alkotás lett, nincsenek szabadon bejárható hatalmas területek, a felfedezésnek a lehetőségét teljesen megvonja tőlünk a chilei csapat, ami a stílus ismeretében némileg öngólnak tekinthető. Ráadásul nagyon rövidre sikerültek a küldetések, ami szintén sokat ront az összképen, hiszen ha egy kihívásokkal teli küzdőtér közepébe hajítanának minket, ahol a puszta erőnket kamatoztatva tudunk csak helytállni, akkor a középszerűnél sokkal jobb eredmény is születhetett volna.

Utunk során ugyan akadnak majd segítőtársak, rajtuk keresztül bontakozik ki a történet, és főbb szereplőkbe is belebotlunk. Ráadásul egy állandó segítőnk is lesz, akiről a történet során kiderül, a testvérünk. Igazi izgalmakat viszont nem tudott a sztoriba csempészni az ACE Team, ami az önismétlő, ámbár hihetetlenül látványos, hangulatos játékmechanika mellett édeskevés. A játékban ugyanis minden sarokból előugrik pár rosszarcú ellenfél, akik egytől egyig meg akarják bosszulni gaztettünket, és megpróbálnak minket megakadályozni a továbbjutásban, nekünk pedig a rendelkezésünkre álló eszközöket használva - vagyis a puszta öklünkkel és összetákolt fegyvereinkkel - meg kell ezt akadályozni.

Ahogy haladunk előre, úgy ismerünk meg minden mozdulatot, kombinációt, tehát ezeket megtanulva, elsajátítva válik belőlünk majd igazi harcos, ha pedig ezt nem sikerült a tökéletességig csiszolni, akkor nem sok esélyünk lesz. A harcrendszer amúgy meglepően profira sikeredett, pedig a fejlesztőcsapat előéletét ismerve semmiféle referenciával nem rendelkeztek korábbról. Ennek ellenére egy jól összerakott, ügyesen átgondolt, abszolút kézre álló irányítással életre kelthető szisztémával van dolgunk, melyben üthetünk, rúghatunk nagyobbat-kisebbet, védekezhetünk, vagy kitérhetünk a támadások elől, hogy az ezekhez kapcsolódó kombókról ne is beszéljünk.


Például elég, ha ügyesen kivédünk egy nekünk szánt pofont, vagy rúgást, majd visszatámadva, a nagy rúgást vagy ütést előidéző gombot aktívan nyomkodva lekeverünk egy hatalmasat a delikvensnek, aki így egy ütésre kifekszik. Persze nem feltétlenül ez lesz a cél, elegendő, ha annyira megfektetjük az ellenfeleket, hogy pár másodpercnyi kábulatba esve ne tudjanak minket követni, mi pedig a helyszínről elrohanva folytathassuk utunkat.

A mozdulatok elsajátítása nagyon fontos, ugyanis az ilyen ökölvívások alkalmával rendszerint két-három ellenfél esik nekünk egyszerre. Az esetek többségében persze egyszerre csak egy támad, addig a másik kettő vár a sorára, viszont az MI néha szereti megtréfálni az óvatlan játékost, így előfordult, hogy valaki hátulról fejbe kólintott, vagy egyszerűen lepuffantott, tehát fél szemmel érdemes lesz mindig figyelni a többieket is. Ehhez pedig a mozdulatsorok, kombók tökéletes, magabiztos ismerete szükséges.

A nagyobb ellenfeleknél, nevezetesen a boss-fightoknál már más a helyzet, ott, ahogy már megszokhattuk egyetlen egy hatalmas bestiával kell megvívnunk a csatánkat, az esetek többségében pedig valami furfangos megoldást kieszelve kell túlélnünk a találkozást. Fegyvereinket is néha be kell vetnünk, főleg olyankor, amikor magaslati pontokról, vagy fedezékek mögé bújva törnek borsot az orrunk alá az ellenfelek, de a fő koncepció és csapásirány az ökölvívás belső nézetes szimulálása.