A tegnapi kütyü már senkinek nem kell

A klasszikus életciklusmodell elvével gyökeresen szembemenni látszik az infokommunikációs ipar: a rövid felfutási idő megvan ugyan, a profitrealizáló csúcsidőszakra viszont alig fél év jut, utána pedig mintha "lekapcsolnák a villanyt". És ez az utóbbi az igazán új vonás a divatiparágakban - az, hogy a forgalmazásban gyakorlatilag nincs leszálló ág, az új verzió megjelenésével szinte azonnal eltűnnek a polcokról a műszakilag "elavultnak" minősített eszközök. És irány - ha lehetséges - az újrahasznosítás.

Évről évre milliárdszámra vesszük meg a mobiltelefonokat, digitális fényképezőket, zenelejátszókat, hogy aztán rövid idő elteltével kihajítsuk őket a legelső szemétkosárba. A tengerentúlon ugyanaz a kétéves ciklikusság jellemzi a fogyasztást, mint nálunk, Európában: a tempót a mobiltelefonok hűségnyilatkozatai határozzák meg, és ez a kifutási időtartam terjedt át más divatos elektronikai eszközökre is. Pedig, mondjuk, tíz évvel ezelőtt a most kukákban végző készülékek technológiai színvonaláról még álmodozni is merészség lett volna.

Sajnos akármilyen jó szándék vezeti a vásárlókat, igen nehezen tudnak eleget tenni a környezettudatosságra vonatkozó fogadkozásaiknak: túlzottan nagy az újabb és újabb kütyük vonzereje. A "fenntartható elektronikai gyártás" fogalma pedig lényegében önellentmondássá vált. Ahogy a The New York Times újságírója fogalmaz: az elektronikai ipar ilyen alapokon építi fel a maga ciklikus megújulását. A ma megvásárolt iPhone, iPod vagy iPad év végére idejétmúlttá válik, a legújabb digitális fényképezők talán ha fél évig maradnak a piacon. És az androidos okostelefonok? Azokat szinte minden pénteken le lehet cserélni…

Vajon valóban a technológia fejlődik ilyen iramban? Vagy ez inkább tervezett erkölcsi elavulás? Lényegében mindegy. Egy biztos: mind többen fogjuk szidni az elektronikai cikkek gyártóit. Pedig ők csak annyit tesznek, hogy alapvető emberi kívánalmaknak mennek elébe: divatnak, státusszimbólumnak, annak a tudatnak, hogy semmi fontosat nem szalasztunk el. Divatjamúlt kütyüt birtokolni ugyanis egyenértékű saját avíttságunk beismerésével.


Vajon létezhet mégis megoldás? Az amerikai lap munkatársa azoknak a táborát hívta segítségül, akik írásait a Twitteren keresztül követik, mondván: a közösség szelleme bizonyára képes valamiféle iránymutatásra. Nos, csalatkoznia kellett, mivel alig érkezett biztató észrevétel a témával kapcsolatban, jóllehet meglehetősen élénk volt a visszajelzők aktivitása. "Nem a kütyükkel van a baj, hanem az emberekkel" - jegyezte meg egyikük. Ez a generáció kifejezetten igényli a mind újabb játékszereket és azok szolgáltatásait. Jelentős számban akadtak, akik azt javasolták, hogy az ipar vessen véget a nagyszámú különböző modell ilyen gyakorisággal történő piacra ömlesztésének. Az egyik twitterező szerint ezek a "játékszerek egy dolgot tudnak, azt tökéletesen, emellett viszont a lehetséges legtöbb hibás jellemzővel bocsátják őket a piacra".

Néhány észrevétel a Rolex példájára utalt, elvégre ezeknek az óráknak olyan finom a kialakításuk, hogy generációkon át viselhetik őket tulajdonosaik. Mindez persze papíron - vagy a Twitteren - jól hangzik, ám az elektronikai cikkek aligha mérhetők a klasszikus órákhoz, hiszen az előbbiek évről évre olyan új funkciókkal "robbantanak", amelyek egyszerűen állva hagyják a korábbi élmezőnyt. Lehet, hogy egy tinédzser hajlandó lenne büszkén viselni egy harmincéves Rolexet, de igencsak zavarba jönne, ha egy négy évvel korábbi mobiltelefonnal kellene mutatkoznia.

Egy másik lelkes csoport a kütyük modulárisabb felépítése mellett tört lándzsát. Ők azt szeretnék, hogy a régebbi készülékbe csak úgy egyszerűen bele lehessen helyezni például a legújabb processzort, és máris megmarad a használati értéke. Ez is irreális elképzelés, hiszen mi érdekük fűződne a megoldáshoz a gyártóknak. Számukra sokkal profitábilisabb eladni egy teljesen új készüléket, és hát emellett persze egy kütyü jóval több, mint a benne lévő processzor. Az éppen most piacon lévő iPhone processzora alig különbözik elődjétől, de másmilyen a kijelző, az akkumulátor, a belső elektronika, és mások a csatlakozók is. És persze minden integrálva van.

A harmadik - ugyancsak kudarcra ítélt - elképzelés szerint nem a hardvert kellene változtatgatni, hanem a szoftverek verziófrissítéseivel kellene biztosítani a mindenkori legkorszerűbb funkcionalitást. Ez olyannyira igaz, hogy néhány gyártó már alkalmazza is. Az Apple éves szoftverfrissítései biztosítják a korábban vásárolt iPhone-okhoz, iPadekhez és iPod Touch-okhoz is, hogy elérhessék az éppen piacon lévő készülékek funkcióit. A Google ugyanígy jár el, amikor rendszeres időközönként frissíti az androidos okostelefonok szoftverét: ezek elérhetők a korábban vásárolt készülékek tulajdonosai számára is. Vagy éppen a Microsoft: az Xbox-upgrade előnyeit a játékkonzolaikat korábban beszerzők is élvezhetik.

Az igazat megvallva azonban egyik esetben sem megy sokra a régebbi készülék tulajdonosa - próbálja csak meg valaki kihasználni a mobiltelefon képfelvételi funkcióját, ha abban nincs beépített kamera! Szerencsére a twitteres fókuszcsoport olyan javaslatokkal is előállt, amelyek a zöldebb (környezetbarátabb) készülékek világához vezetnének, anélkül, hogy megfosztanák a célközönséget a "kétévente új technológiához jutás" élményétől vagy a gyártókat a hasznuktól. Ilyen lehet az újrahasznosított csomagolóanyagok alkalmazása új készülék megvásárlásakor - erre a HP tintapatronjai esetében is láttunk példát -, vagyis az újrahasznosítás elősegítése a kiselejtezés helyett. Már a legtöbb számítástechnikai cég kínál ingyenes, bár keveset kínáló újrahasznosítási programot a régi készülékek számára, így ez a kezdeményezés valamennyire működőképes lehetne.


Egységesíteni kellene a mobiltelefonok töltőit - hangzott a következő ötlet. Ez Európában a közeljövő realitása - a gyártók által elfogadott formátum a mikro USB -, így az embereknek nem kell többé egy rakás megmaradt, inkompatibilis töltőt felhalmozniuk, és háztartásonként elegendő lenne egy darab is ezekből. Az egyik twitterező kötelezővé tenné az újrahasznosítást, és jutalmazná azokat, akik vállalják, hogy egy meghatározott ideig megtartják régi mobiltelefonjukat, elnyújtva ezzel a fejlesztések ciklusát. Egy másik vélemény szerint ösztönözni kellene az (elektronikai) ipart az újrahasznosított anyagok (például biológiailag lebomló műanyagok) használatára. Néhány vállalat - köztük az Apple - már figyelemre méltóan csekély mennyiségű csomagolást igénybe vevő technológiát fejlesztett ki, így a lehető legkevesebb hulladék kerülhet a lerakókba.

Ezek mind remek javaslatok, de vajon mi késztetné a gyártókat arra, hogy alkalmazzák is azokat? Az "eldobható árucikkek" jelenlegi modellje kiemelkedő profitot termel, tehát milyen ösztönzőt lehetne kínálni a változáshoz? A cikkíró véleménye szerint a kormányzatnak kellene beavatkoznia. Az Európai Unió területén érdekelt gyártók is csak azután egységesítették a mobiltelefonok csatlakozóit, miután azt kötelezően megszabták számukra. Az előírások szigorítása mellett a jutalmazás is lehet járható út: azok a vállalatok, amelyek újrahasznosított anyagokat - például szója- vagy kukoricaolajból készült műanyag termékeket - alkalmaznának a gyártás során, adókedvezményt kaphatnának. Az új jogszabályoknak tartalmazniuk kellene az újrahasznosítást és elősegíteniük a készülékek használati idejének kitolását.

Azokat, akik nem túl lelkesek a kormányzati kötelező előírásokért, motiválhatja az erősödő vásárlói érdekérvényesítő képesség ereje is. A fenntarthatóság gondolata akár marketingeszközzé is válhatna, nem pedig rejtett költséggé. Az idő ugyancsak csillapíthatja a problémát. Mikor egy termék keletkezésekor a gyártási eljárás szabványossá válik, a jelenkori "kétévente vegyél új terméket" koncepció hanyatlásnak indul majd. Példának okáért ki az, aki manapság kétévente új számítógépet vásárol? Senki. És nem vesz minden második évben televíziót vagy filmfelvevő kamerát sem! Feltehetően egy idő múlva a mobiltelefonokkal, digitális fényképezőgépekkel és a navigációs rendszerekkel is ez fog történni.

Mostanra már számos megoldás létezik a megunt régi készülékek újrahasznosítására is. Egy sor amerikai áruházban vesznek át mindenféle elektronikai "limlomot": tévéket, nyomtatókat, monitorokat, csatlakozókat, mobiltelefonokat, távirányítókat és fejhallgatókat. És még ösztönzik is a környezettudatos magatartást ajándékutalvány vagy a későbbi vásárlásokra felhasználható árengedmény formájában. Van olyan szolgáltató is, amelyik ha házhoz nem is megy, de állja az elektronikus hulladékok elszállítási költségét, még dobozt is küld, fizet a régi kütyüért, majd pedig vagy értékesíti azt az E-bayen keresztül, vagy újrahasznosítja. Amíg azonban az ilyen kezdeményezések nem válnak általánossá, mindössze egy dolog adhat okot bizakodásra: a mobiltelefonok mérete az idő múlásával egyre kisebbé válik. És ez legalább azt jelenti, hogy évről évre valamivel kevesebb helyet foglalnak majd a lerakókban.

És nálunk, Magyarországon? Éppen születőben van a hulladékgazdálkodás területét részben új alapokra helyezni hivatott - egyes szektorokban éles szakmai vitákat is kiváltó - jogszabály. Az új törvényben a jogalkotó pontosította a kiterjesztett gyártói felelősség elvét. Ennek értelmében a termék előállítójának már a gyártásnál gondoskodnia kell arról, hogy a termékből származó hulladék mennyisége és veszélyesanyag-tartalma minél kisebb legyen, a termék hosszabb ideig betölthesse használati funkcióját, egyszerűbben javítható, és hulladékká válása után könnyen hasznosítható legyen. Mint látható tehát, az elektronikai hulladékok ügyét illetően az itthoni szabályozás talán valamivel előrébb jár az egyesült államokbelinél, jóllehet az ottani civilek különböző ötleteiből továbbra is jócskán van mit merítenünk.