Alan Wake

Alighogy Wake oldalán betántorgunk az erdőbe, meglepő felfedezést teszünk: megtaláljuk még el sem készült regényünk kéziratainak egyik oldalát, amit újabb és újabb lapok követnek, majd hamar rájövünk, hogy amit korábban papírra vetettünk, az most valósággá válik. Vagy mégsem? A kérdések megválaszolása közben egy roppant izgalmas, több epizódon átívelő történeten keresztül vezet az út, amely garantáltan az utóbbi években megjelent videojátékok egyik legjobbja lett. Mindehhez pedig a Remedy képes volt egy jól sikerült, egyediségeket is felvonultató játékmenetet párosítani, aminek az alapjait a hátsónézetes akciójátékokban kell keresnünk.

Alant ennek megfelelően a háta mögül terelgethetjük, egy rendkívül érdekes, jobbra pozicionált kameranézet segítségével. A játékot bár több helyen is a horrorisztikus címkével illettük, mégsem nevezhető teljes egészében horrornak. Habár vannak benne ijesztő részek, igazi, klisés riogatások, összességében ez mégis egy pszichére ható, folyamatosan nyomasztó, a lélekre nyomást gyakorló thriller, amelyben főhősünk elkeseredését és legrosszabb rémálmait élhetjük át első kézből.


Ennek megfelelően nagy hangsúlyt kaptak a játékban azok a momentumok, amelyekben nem a féktelen akcióké lesz a főszerep, hanem a menekülésé, a rohanásé, valamint a hangulaté, ami igazán egyedire sikeredett a Remedy legújabb művében. Habár elég nehéz szavakkal leírni, hogy milyen atmoszféra lengi körül Wake kalandjait - leginkább Stephen King volt hatással a készítőkre, ha ez segít valamit -, mert ahogyan az már fentebb elhangzott, úgy lett valós és naturalisztikus az egész, hogy közben mégis fantasztikumnak nevezhető, de ekkora feszültséget és drámát videojáték mostanában nem volt képes lefesteni számunkra.

A kitűnő hangulat mellett pedig az akciójátékok szerelmesei is kiélhetik minden vágyukat Alan oldalán. Nyilván akik olyan hátsónézetes alkotásokon nőttek fel, mint például a Gears of War-sorozat, azok végtelenül unni fogják a játékot, ugyanakkor azt nem árt leszögezni, hogy több potenciál van benne, mint ami elsőre látszik. A fejlesztés korai stádiumában híresztelt sandbox játékmenet helyett ugyan egy lineáris vonalon rángatnak majd végig minket a fejlesztők, de így is lényegesen komolyabb szabadságunk van, mint például egy Call of Duty-epizód esetében. Az Alan Wake története ugyanakkor két részre osztja az alkotás mechanizmusát, vannak ugyanis a nappali részek, amikor a napsütötte Bright Falls-ban próbálunk fényt deríteni Alice eltűnésének okaira, és vannak az éjszakai momentumok, amikor jobb esetben a megmagyarázhatatlan események fognak történni, ezzel együtt pedig ekkor zajlanak majd a harcok is, amellyel egy rendkívül érdekes koncepciót valósított meg a Remedy.


Az Alan Wake ellenfelei - amelyek kivétel nélkül sötétedés után kerülnek majd elő - a sötétség szülöttei, akiket csak úgy tudunk megsebezni, hogy előtte tulajdonképpen lehámozzuk róluk a sötétség leplét, így például erőteljesen rájuk világítunk a zseblámpánkkal, vagy telibe találjuk őket egy óriási fényforrást biztosító jelzőpisztollyal, ezt követően pedig valamilyen fegyverrel - például egy revolverrel vagy egy sörétes puskával - lelőjük őket. Közelharc nincs, taktikázásra azonban mégis szükségünk lesz, mert egy időben garantáltan mindig több ellenfél fog ránk támadni, akiket átlagos, mindig ugyanolyan stratégiával biztosan nem tudunk majd legyűrni. Ennek köszönhetően nem csak a folyamatos nyomozgatás és a rendkívül jól eltalált hangulat, hanem a változatosnak nevezhető akciók is hajtják előre a játékost.

Habár én kicsit keveselltem a felsorakoztatott fegyvermennyiséget, illetve az ellenfelek sem tűntek túl változatosnak, mindezek nem komoly problémák, inkább csak szőrszálhasogatásnak nevezhető momentumok. A pályákon elszórva egyébiránt nem csak elemet és töltényt gyűjtögethetünk, hanem el nem készült regényünk kéziratai mellett kávés termoszokat is, amelyeket érdemes szorgosan felkutatni. Hogy miért? Az maradjon meglepetés azoknak, akik ráveszik magukat, hogy kipróbálják az utóbbi évek egyik legjobb hátsónézetes videojátékát!