Painkiller: Hell and Damnation

Hogy enyhítsen szenvedésein, elhatározza, hogy nem kíván tovább a Purgatóriumban szenvedni, inkább szembeszáll a félelmetes pokoli teremtmények hordáival, hogy így vagy úgy, de újra együtt lehessen szeretteivel. A Hell and Damnation olyannyira megmaradt a régi vágású játékmenetnél – elvégre mégis egy remake-ről beszélünk –, hogy a pályákat nem fűzi össze a történet, így a célunk mindössze az lesz, hogy eljussunk egyik pontból a másikba, miközben lemészároljuk a tízesével ránk rontó szörnyetegeket.

Minden egyes szint egy-egy újabb helyszínre varázsol el minket, amelyek a jól ismert sötét, gótikus és kissé horrorisztikus hangulatot kívánják közvetíteni számunkra, így az ódon várkastélyoktól kezdve a sötét pincéken át a kolostorokig mindent megtalálhatunk majd köztük. A pályák tulajdonképpen egy-egy arénának felelnek meg, hiszen a lineáris folyosók, valamint a nagyobb terek ellenére is teljesítenünk kell a normát, így lemészárolni tucatnyi ellenfelet, illetve élve eljutni a célpontig, ami megnyitja majd előttünk a következő lépcsőfokot.


A ránk rontó rémségek célja egyébiránt nem csak az lesz, hogy eltegyenek minket láb alól, gyakran ugyanis képesek a frászt is ránk hozni, amit ijesztő hanghatások, valamint a lényeges túlerő nyomatékosít. A szemben álló felek között szinte kizárólag a jól ismert szörnyeket találjuk, így a csontvázharcosoktól kezdve a rút, öreg boszorkányon át egészen az alabárdos gyilkosokig, a toronyház-magassággal rendelkező főellenfelekről nem is beszélve.

A Painkiller: Hell and Damnation esetében ugyanakkor nem csak a pályák, a szörnyek és a hangulat, hanem a játékmenet is a jól ismert „csak menj és mészárolj” elvet követi, amihez szintén ismerős fegyvereket használhatunk majd fel, legyen szó a pörgő pengékről, a shotgunról vagy éppen a karólövőről és a lélekfalóról. Mint minden Painkiller, úgy természetesen a legújabb epizód esetében is kiváló élményekben lehet részünk az egyjátékos kampány során, de a többjátékos módnak köszönhetően mindezt könnyedén megsokszorozhatjuk.


A hagyományos multiplayer opciók – deathmatch, team deathmatch, capture the flag és a többi – mellett azonban érdemes kiemelni két lehetőséget. Ezek közül az egyik a kooperatív mód, aminek köszönhetően egy társunk oldalán élhetjük át a kampány által nyújtott lehetőségeket, és talán nem is kell külön kiemelni, hogy mennyivel nagyobb élmény így mészárolni a szó szerint százával érkező szörnyetegeket, mint egyedül rettegni a pályákon. A kooperatív opció mellett azonban igencsak figyelemreméltó lett a survival mód is, ami a Call of Duty: Modern Warfare 3-at is igencsak feldobta, és feltehetően a Hell and Damnation esetében is rengeteg rajongónak okoz majd felejthetetlen perceket. Itt a cél értelemszerűen a túlélés lesz.

Egyszerre nyolc játékos vehet részt az összecsapásokban, és együtt próbálják meg visszaszorítani az egyre keményebb hullámokban érkező ellenfeleket. A szabályrendszer a régi, a megvalósítás kiváló, az élmény pedig egyértelműen felsőkategóriás, legalábbis abban az esetben mindenképpen, ha fogékonyak vagyunk a Painkiller által nyújtott klasszikus FPS-élményre.