Painkiller: Hell and Damnation

Grafika: Ha a mai FPS-játékokhoz hasonlítjuk a Painkiller: Hell and Damnationt – ez elég komoly hiba –, akkor kijelenthető, hogy a küllem erősen a középmezőnyhöz sorolható, de a sorozat legendás első részéhez képest mégis kiváló lett. Tény ugyan, hogy a fejlesztők nem tudták kihasználni az Unreal Engine 3 minden lehetőségét, de a részletesen megalkotott klasszikus karaktermodellek, a hangulatos pályák, valamint az elképesztően szépre sikeredett bevezető animáció egyszerűen nosztalgikus élménynek tekinthetők, annak ellenére is, hogy összességében a grafika sokkal mutatósabb is lehetett volna.

Kezelőfelület, irányíthatóság: Már annak idején sem volt különösebb probléma a Painkiller irányításával és kezelőfelületével, hiszen egy az egyben az évtizedek óta bejáratott modellt utánozták le vele a fejlesztők, a The Farm 51 pedig szintén követte ezeket a hagyományokat. A csodaszép menürendszer mellett kiemelendő az átgondolt és logikus kezelőfelület, az irányítás miatt azonban jár a pontlevonás, hiszen – habár ez inkább a pályatervezés hibája –, karakterünk képes gyakran beakadni a tereptárgyakba, a kisebb tereken pedig nincs elég szabadságunk az összecsapásokhoz, így gyakran érhet minket kudarc.

Játszhatóság: A Hell and Damnation minden téren igyekezett hű maradni a 2004-es eredeti Painkillerhez, de biztosan sokan láttak volna még szívesen extra tartalmakat, bónusz pályákat és egyebeket is. Habár van kooperatív és survival mód is, amelyek alaposan megnövelik a végeredmény szavatosságát, de remake ide vagy oda, kicsit jobban is szabadjára engedhették volna fantáziájukat a készítők.

Intelligencia, nehézség: Egy Painkiller-epizód esetében rendkívül kényes téma az intelligenciáról és a nehézségről beszélni, hiszen az ellenfelek tulajdonképpen nem ismerik – soha nem is ismerték – a mesterséges intelligencia fogalmát, csak támadnak és támadnak, amíg bírja az életerejük, a nehézség viszont skálázható, így mindenki megtalálhatja a stílusához és vérmérsékletéhez illő fokozatot. Ugyan az intelligens viselkedés hiánya a legtöbb FPS esetében ma már kiveri a biztosítékot, de a Painkiller ez alól kivétel, hiszen meg is lepődnénk, ha az ellenfelek hirtelen elkezdenének taktikázni, netán fedezékbe bújni a pályákon.

Hangok, zene: Ezen a téren még mindig mesterinek tekinthető a játék, hiszen a hanghatások rendkívül ijesztőek – különös tekintettel néhány ellenfélre –, míg a zenék továbbra is zúzós metál muzsikák, aminek köszönhetően igencsak kellemes aláfestést kapunk a nagy kaszabolások alatt.

Összefoglalás: Habár egyáltalán nem birtokolhat kiemelkedő pontszámot a Painkiller: Hell and Damnation, mégis minden olyan játékosnak nyugodt szívvel ajánlható, aki annak idején odavolt a klasszikus első epizódért, vagy csupán rajong a kilencvenes évek FPS-játékaiért. A legújabb Painkiller éppen ezért nem is vethető össze korunk sztárcímeivel, hiszen az alkotás teljesen más kategóriát képvisel, és inkább a kultusz az, amiért szerethető, illetve tisztelhető, semmint a minőség. Ha a sorozatot tekintem, akkor a 2004-es előd óta a második legjobb epizód született meg a Hell and Damnation alcím alatt, amit mindenképpen muszáj lesz kipróbálniuk a franchise szerelmeseinek. Ez a Painkiller ugyanis – pontszámtól függetlenül – végre megint az igazi Painkiller lett!