Thief

Kiadó: Square Enix
Fejlesztő: Eidos Montreal
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo E8200 2,6 GHz-es vagy AMD Athlon II X2 240 processzor, Nvidia GeForce GTS 250 vagy ATI Radeon HD 7670 grafikus kártya, 2 GB RAM, 20 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott:Intel Core i7-920 Quad 2,6 GHz-es vagy AMD FX-8100 processzor, Nvidia GeForce GTX 660 vagy ATI Radeon R9 270 grafikus kártya, 4 GB RAM, 20 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: TThief-sorozat, Dishonored, Splinter Cell: Blacklist
Kategória: FPS

Új epizóddal gyarapodott a legendás Thief-sorozat, avagy a lopakodós játékok egyik koronázatlan királya, ami igyekezett ugyan hű maradni a korábbi részekhez, azonban a visszatérés mégsem sikerült maradéktalanul. Játéktesztünkből kiderül, hogy miért nem!

A lopakodós játékok szerelmesei számára a Thief-sorozat mindig is igazi unikumnak számított, hiszen több tekintetben képes volt arra, hogy egyediséget hozzon a műfajba. Elég csak például arra gondolni, hogy az 1998-ban megjelent Thief: The Dark Project volt az első olyan lopakodós alkotás, amelyben FPS nézetből élhettük át a kalandokat, de a különleges középkori környezet, a természetfeletti megjelenése, vagy az árnyékok kihasználásának lehetősége mind-mind segítettek abban, hogy halhatatlanná váljon a franchise neve. Habár a szakma és a játékosok is egyaránt imádták a múltban megjelent három epizódot, de a 2004-ben napvilágot látott Thief: Deadly Shadows után mégis egy óriási szünet következett, ami nem az érdeklődés hiányának, sokkal inkább az Ion Storm helyzetének volt betudható.

Emiatt sokáig kérdésessé vált, hogy vajon kapunk-e még a jövőben új Thief-játékokat? A választ az Eidos Montreal adta meg, akik 2009-ben bejelentették, hogy megpróbálják feltámasztani a sorozatot, ami sokáig úgy tűnt, hogy mégsem sikerül nekik, hiszen hosszú hónapokig semmit sem hallhattunk a készülő műről. A történet azonban mégis szerencsés véget ért, így nemrégiben végre megjelenhetett a legendás sorozat legújabb epizódja, ami az újdonságok ellenére is megpróbált hű maradni korábbi önmagához, ám ezt nem minden esetben tudta maradéktalanul megvalósítani.




Elég csak például a történetre, de sokkal inkább a játéktérként szolgáló, egyszerűen csak The City névre keresztelt városra gondolni ahhoz, hogy a fenti kijelentést máris alátámasszuk. Habár hangsúlyoznánk, hogy korántsem rossz, amit az Eidos Montreal megálmodott számunkra, azonban elfelejthetjük mind a lineáris pályákat, mind az elképesztően nehéz küldetéseket, de még a természetfeletti jelenlétét is. Az új Thief ugyanis egy sötét fantáziavilágot fest le előttünk, amiben a középkori hatások mellett a gótikus jegyek, valamint a steampunk-vonulat is jelentős hangsúlyt kapott, tehát az alma nem esett ugyan messze a fájától, de korántsem azt kapjuk, amit a korábbi részekben megszokhattunk.

Ez igaz részben a cselekményre is, amiben a korrupció, a bűnözés, valamint az emberi fertő és mocsok kapták a főszerepet. Egy olyan világot fest le előttünk a Thief, amiben a gazdag bármit megtehet, a szegény pedig az utcákon, a nyomorban él, és az aktuális hatalom játékszerének tekinthető. Főszereplőnk ismét Garrett lesz, a korábbi epizódokból megismert mester-tolvaj, aki egyfajta számkivetettként úgy próbálja túlélni a kialakult helyzetet, hogy veszélyes helyzetekbe és küldetésekbe sodorja magát annak érdekében, hogy így szerezzen magának pénzt. Természetesen a szituáció ennél sokkal bonyolultabb lesz, ezáltal csakhamar feltűnik majd a színen egy veszélyes főellenfél is, ezenfelül pedig számtalan mellékszál, amelyek egy nem túl kiemelkedő, de maradéktalanul élvezhető történetté állnak össze.




A Thief-sorozat azonban soha nem a kiemelkedő, netán megható vagy megdöbbentő történetekről volt ismert, így a negyedik epizód esetében is a játékmenet irányában voltak a legnagyobb elvárásaink. Összességében kijelenthető, hogy a fejlesztők nagyszerűen átvették az alapokat a korábbi részekből, de így is maradtak olyan következetlenségek, olyan hibák, amelyeknek köszönhetően lefelé görbül a szánk. Stílusát tekintve a Thief az FPS-játékok közé sorolható - habár akadnak pillanatok, amikor külső nézetre vált a kamera -, ám lövöldözésről, akciókról vagy pörgős játékmenetről még csak ne is álmodjunk. Az Eidos Montreal alkotása ugyanis nem erről szól, de amennyiben ismerjük az elődöket, ez nyilván egyáltalán nem okoz számunkra meglepetést, hiszen egy minden téren klasszikus lopakodós játékkal van dolgunk, amiben a kimért, lassú és taktikus előrehaladáson lesz a hangsúly, ami annak ellenére is igaz, hogy korábban még soha nem állt a rendelkezésünkre akkora szabadság, mint most.

Ugyan a The City városa nem fedezhető fel kedvünk szerint, azonban küldetésen kívül mégis szabadon járhatunk az egyes kerületek között, miközben beosonhatunk házakba, eltulajdoníthatunk értékes tárgyakat, netán elvállalhatunk néhány mellékküldetést, amelyek elsődlegesen szintén vagyonunk gyarapítását szolgálják. Erre azért lesz szükség, mert mint minden tolvaj, úgy Garrett is pénzből él, vagyis amennyiben felszerelésre van szükségünk, netán fejleszteni szeretnénk hősünk képességeit, akkor az minden esetben aranyba kerül majd. Habár a rendszer egy kicsit kiegyensúlyozatlannak tűnik, de általában minden küldetés közben összeszedünk annyi értéket, hogy kijöjjön egy nagyobb bevásárlás, amivel már taktikánkat is előre meghatározhatjuk.




Akárcsak ugyanis a korábbi részek esetében, ezúttal is rengeteg különféle kiegészítőt vihetünk magunkkal a küldetésekre, de legjobb barátunk az íj lesz, amihez számtalan nyílvesszőt válogathatunk össze. A fejlesztők szerencsére lehetőségeik határtalanságának ellenére sem estek át a ló túlsó oldalára ezen a téren, így megmaradtak az átláthatóság, valamint a hihetőség határain belül, aminek köszönhetően hagyományos, vízzel töltött, lángoló, de akár még köteles nyílvesszőt is vásárolhatunk, méghozzá ételek és különféle, többnyire betöréshez használatos segédeszközök mellett. Ezekre a feladatok teljesítése során óriási szükségünk is lesz - legyen szó akár fő-, akár mellékküldetésekről -, hiszen a legtöbb esetben az lesz a célunk, hogy belopózzunk egy jól őrzött helyre, ahonnan lehetőleg észrevétlenül ellopjunk valami nagyon értékeset.

A Thief pályáin a kulcsszó ugyanakkor az észrevétlenség marad, hiszen hangsúlyozandó, hogy nem egy akciójátékról van szó, így amennyiben az őrök felfedeznek minket, a legjobb amit tehetünk, hogy elrohanunk és elbújunk, a közelharc ugyanis egyrészt kidolgozatlan, másrészt pedig akárcsak a korábbi részekben, úgy is itt is kimagaslóan nehéz, a győzelem esélye pedig többnyire a nullához közelít. Ennek köszönhetően az árnyékokban bujkálva, az őröket hátulról likvidálva, netán őket kikerülve kell teljesítenünk feladatainkat, amihez természetesen trükköket és taktikákat is bevethetünk, hiszen a harc sosem lesz célravezető, mint ahogyan az sem, ha ajtóstól rontunk be a házakba. Hogy mikor takar minket az árnyékok jótékony homálya, arról folyamatos tájékoztatást kapunk a kijelzőn, azonban ennél több segítséget aligha kapunk a küldetések során, ha csak Garrett különleges látását nem sorolhatjuk ide, aminek köszönhetően a használható objektumok kitűnnek az összképből, ezzel segítve nekünk a továbbjutásban vagy éppen a bujkálásban.




Összességében tehát az Eidos Montreal nagyszerűen átvett mindent a Thief-sorozat korábbi részeiből, de a játékmenetet még így sem könnyű maradéktalanul megszeretni. Ez elsődlegesen annak köszönhető, hogy a legtöbb esetben elképesztően kiszámíthatatlan például az őrök viselkedése, akik egyszer távolról is kiszúrnak minket - noha árnyékban vagyunk -, míg máskor azt sem veszik észre, ha éppen likvidáltuk azt a társukat, akivel az előbb még vidáman beszélgettek.

Természetesen számtalan egyéb példát is hozhatunk a negatívumokra, így például azt, amikor a katonák még arra sem figyelnek fel, ha egy vizes nyílvesszővel kioltjuk az egyetlen fényforrást a környéken, vagy amikor újra fel kell feszítenünk egy ablakot, noha alig egy perccel korábban törtük fel egy mini-játék segítségével. Szó szerint rengeteg efféle apró hibát hagytak a fejlesztők a Thiefben, aminek köszönhetően hiába próbáltak nagyot alkotni, mosolyunk mégsem lehet teljesen őszinte.

Grafika: Szintén nem sikerült túl kiemelkedőre a játék grafikája sem, noha az alkotók újgenerációs címként emlegetik a végeredményt. Tény és való, hogy a környezet megalkotása elképesztően hatásos lett, az állandó sötét, a teljes játékot uraló zöldes árnyalatok, valamint a fények és az árnyékok egytől egyig kiválóan sikerültek, de például a karakterek és az animációk ezzel szemben olyanok, mint ha baltával készültek volna. A játékban tehát tökéletesen megmutatkoznak az Unreal Engine 3 erősségei mellett a korosodó és leváltásra érett grafikus motor minden gyengesége is, ami mellett gyakran még indokolatlan szaggatásokra is hajlamos a program, tehát az optimalizálással is akadnak problémák.

Kezelőfelület, irányíthatóság: A játék mind a kezelőfelület, mind az irányíthatóság terén hozza az elvárható színvonalat, így az átláthatóság teljes egészében jellemző rá. Ugyan a belső nézet miatt néha talán úgy érezhetjük magunkat, mintha korlátok közé szorítottak volna minket a fejlesztők, de a teljes játékmechanikát tekintve hosszabb távon rájövünk majd, hogy a Thief még mindig FPS-nézetben az igazi.

Játszhatóság: Többjátékos módot az alkotás értelemszerűen nem tartalmaz, azonban sajnos a kooperatív lehetőséget is kihagyták a fejlesztők, holott a rajongók bizonyára örültek volna neki. Szerencsére az egyjátékos kampány igencsak tartalmasra sikeredett, így akár 15-20 órát is kihozhatunk belőle, sőt mi több, még extra kihívások is várnak ránk, amelyekkel újabb órákat tölthetünk el a játék sajátos, könnyen megszerethető világában.

Intelligencia, nehézség: A Thief esetében az intelligencia és a nehézség terén tapasztalhatjuk meg a legtöbb problémát, hiszen a mesterséges értelem erős hullámvölgyeket produkál a játékban, ami rányomja a bélyegét a feladatok kivitelezhetőségére is. Mivel az akcióknak itt nincs szerepük, a lopakodásnak minden esetben óriási tétje lesz, így rengetegen bosszantónak élhetik meg az olyan pillanatokat, amikor teljesen kiszámíthatatlanná, de sokkal inkább logikátlanná válik, hogy az őrök észrevesznek-e minket vagy sem. Egy újgenerációsnak titulált játéktól ennél sokkal többet vártunk!

Hangok, zene: A felcsendülő dallamok többnyire jelentéktelenül húzódnak meg a háttérben, azonban a szinkronok tekintetében már jobb a helyzet, így még a legutolsó őröktől is olyan minőségi párbeszédeket hallhatunk, ami rengeteg játék esetében még a főbb szereplők esetében sem figyelhető meg.

Összegzés: A Thief összességében egy nagyon kellemes lopakodós FPS lett, ami megpróbált hű maradni önmagához, de a fejlesztők olyan hibákat hagytak benne, amelyeknek köszönhetően a legjobbak közelébe sem ér. Ha ezeket a problémákat sikerült volna javítaniuk, akkor egy kitűnő feltámadásról beszélhetnénk, így azonban csak annyit tudunk mondani, hogy Garrett legújabb kalandja méltó lett régi nagy híréhez, ami természetesen szintén elismerő kijelentés, csak éppen ennél sokkal többet vártunk. Ha szeretted a sorozat korábbi epizódjait, biztosan megkedveled a legújabb felvonást is, de ne várj tőle sem reformációt, sem óriási újdonságokat, és akkor számodra sem okozhat csalódást.