Da Vinci-kód - Lehull a lepel!

A Da Vinci-kód sztorijával szembesülni így vagy úgy mindenképpen ajánlott. Inkább könyvben - a film nézhető, de csak kivonat.

Épp hogy elcsitultak a Da Vinci-kód című bestseller-regény okozta hisztéria utolsó lökéshullámai, a mozifeldolgozás máris két kézzel dörömböl az ajtón. Ünnepelt rendező, szupersztár színésznevek, koprodukció-korrekt casting, sokszor bizonyított karakterszínészek táplálékkiegészítőként. Az alapanyag "bestseller"-ségből itthon is kiállta a próbát: a Da Vinci kód friss könyv, mindenki hallott róla, és rengetegen el is olvasták. De Dan Brown több mint hatszáz oldalas szösszenetével kapcsolatban a mozikedvelő olvasókban már valószínűleg olvasás közben ott motoszkált a kérdés: vajon hogyan lehet eredményesen megfilmesíteni ezt az idegtépően izgalmas regényt?

Lehet, hogy a kritikus felettébb helyteleníthető módon a saját gondolatait kívánja általános alany színűre meszelni, de igénytelenségem tényleg sokat rágódott ezen a könyv olvasása közben. S hogy miért? Mert a könyv anélkül tud lebilincselő kalandregény lenni, hogy lépten nyomon akciók csipkéznék az oldalakat, anélkül képes magába temetni, hogy világrengető mozgalmasságot produkálna. A legütősebb, "legforrónlapozósabb" részeinél egyetemi professzorok diskurálnak, vagy épp tanítják az ifjúságot. Ennek eredményeként az amerikaiak végre megtudhatják, hogy Leonardo Da Vinci festette a Mona Lisát, mi pedig soha nem látott mohósággal ismételjük a művtöris érettségi tételeket, miközben csakúgy repülnek az oldalak.



A moziban azonban a katarzis kicsit másként működik. Az izgalmasság mára egyenlővé vált a mozgalmassággal - a szuperprodukciók dramaturgiája legalábbis ezt mutatja. A könyves előismertséggel nem rendelkezők nagy része joggal gondolja hát máig, hogy a Da Vinci-kódban egy akcióélmény részese lesz. Ilyen téren jobb gyorsan kiábrándulni: ahogy a könyv, a film sem lesz hangos a robbanó autóktól és a fékcsikorgástól. Bár van némi akció eleme a történetnek, a hangsúly mégsem ezen, hanem egy hétpecsétes titkon és az ezt körülövező misztikumon van.

A sztori volt akkora dobás, hogy még a készítőket is meghátrálásra késztette - annyira legalábbis, hogy ne szerkesszék át és turbózzák fel a könyv eseményeit, hanem bízzanak a sztori erejében és a pontos lekövetés mellett döntsenek. Szerencsére - mondhatná a könyvtagozat. Bár az is lehet, hogy a döntés a film fejébe kerül és a kevés szereplős jelleggel párosítva megkapja a "kis filmes rutinnal kiszámítható" becsmérlést a mozik törzsközönségétől.


A sztoriról megint tüntetően hallgatnék, remélem minden davinci-szűz néző jól befogta a fülét az elmúlt napokban. Spoilerektől hemzseg ugyanis mostanában a média, minden információs csatornán csak úgy dőlnek az élményromboló tartalmak a történettel kapcsolatban. (Komolyan nem tudom, miért csinálják. Na jó tudom, de akkor is.) Mindenesetre a szenzációkeltés nagy része a mi kis világunknak. A Da Vinci-kódot egyházellenessége miatt támadóknak, vagy a filmet épp amiatt kárörvendve üdvözlőknek szíves figyelmébe ajánlom Langdon professzor és Sophie búcsújelenetében elhangzottakat. Csak hogy tudjuk hogy nem létező, buta dolgokról vitatkozunk.

Érdemes megfigyelni, hogy a hasonló témájú, letűnt korok misztikumait kutató kalandfilmek ultra-reneszánszukat élik manapság a könyv- és a filmüzletágban. Nem feltétlenül Dan Brown állandó szuperhősére, a művészettörténet Jack Bauer-jára, Robert Langdon egyéb történeteire gondolok (pl.: Angyalok és démonok). Nem egészen a semmiből, de valahol mégis meglepetésre teljesített átlagon felül például a Nemzet aranya, vagy foglalja keretbe a majdnem öt évadnyi Alias kémsztoriját egy kitalált középkori tudós-feltaláló, Milo Rambaldi eszelős találmányai utáni hajsza. Mert igen, ez valahogy több.


A "valahol egy távoli galaxisban" történteknél mennyivel életszerűbbé tudja tenni az izgulászást, ha az alaphangon széles közönség által ismert tárgyakról, személyekről, történelmi eseményekről szól a fáma. Ők/ezek mára ugyanis az általános műveltség részét képezik, abban axiomatikus helyet foglalnak el - ebből mozdítják ki őket a sztori történései, a paradigmaváltás lehetőségét megvillantva az emberiség történetében.

A Da Vinci kódban is csak úgy hemzsegnek a híres képek és az utalások elhunyt nagyságokra. A történet egy ismert és létező feltételezés mentén indul szövevényes útjára, hogy aztán anagrammáktól és rejtvényektől kövezett útján elvezessen minket a történelemkutatók által szintén ismert hipotézis utolsó akkordjához. Szépen lassan félúton átcsúszunk a légből kapottság területére is. A davinci-szűz néző a tizedik történelmi tény eseményekhez kapcsolásakor méltán vonhatja össze a szemöldökét, mint tette körülbelül amikor a világot elpusztítani készülő főgonosz ellen felálló Szövetség táborába Némó kapitány és Dr. Jekyll mellé habnak a tortára az ügybuzgó Tom Sawyer is csatlakozott.


Ami itt két és fél órára leosztva sok, az a könyvben tényleg nem az, és talán ezen a ponton szenvedi a legfőbb csorbát a film. Az így is hosszú játékidőben sajnos nincs ideje arra, hogy elidőzzön minden rejtvényen. A megcsonkolt, rövidre zárt okfejtésekhez akár lábjegyzeteket is fűzhetne: "bővebben lásd a könyv xy-dik oldalán", visszacsatolni pedig végképp nincs ideje. A meggyőzés helyett a néző bizalmas ráhagyatkozását kívánja tehát az egymással kergetőző ok-okozatok útvesztőjében - amit vagy megkap vagy nem. A könyv ismerői könnyedén és kellemes nosztalgiával ismernek rá a kapcsolódási pontokra, de gyanítom hogy az avatatlanok egy idő után átmennek "Aha, biztos!" hozzáállásba.

S talán itt van a kutya elásva: míg a könyv végig fogja a kezünket és a már-már szájbarágós, koherens érvelésével megvesz minket kilóra, addig a filmnek nincs ideje megvárni a lassan kapcsolókat. A poszteren látható Mona Lisa előtt alig két percet időzünk. A sztori egyik csúcspontja az Utolsó vacsora elemzése - amire teljesen érthetően az aránytartás miatt sincs több idő öt percnél, mégis az egészet valahogy kevésnek érezzük.

Ezzel együtt a szereplőkre egy szisszenésünk nem lehet. Robert Langdon szerepére Tom Hanks-nél jobb figurát keresve se találtak volna; Alfred Molina megnyerése és Paul Bettany Silas szerepébe álmodása külön pirospont. Jean Reno-ról is elhisszük, hogy mélyebb színt tudott volna karakterébe vinni, ha lett volna rá ideje - Bezu Fache rendőrfőnök összetett személyiségével a film mintha adós maradna.


Hogy milyen filmélményt nyújt a Da Vinci kód? Annyi bizonyos, hogy nem egy gyorsan száradó popcornnal van dolgunk benne, mint például egy Mission Impossible III.-mal kapcsolatban (két hete láttam, miről is szólt?), de nem lesz belőle sokszor nézős darab sem. Akit megfogott, környezete és a célszerűség hatására másodszorra minden bizonnyal a könyves kaland mellett dönt. Önjelölt közvéleménykutatóként (figyelem: a gyors mintavétel öntörvényűen egyedül a kritikuskolléga véleményén alapul, holnaptól döntsetek Ti!) a könyvet nem ismerők között a tetszési indexet szemlélve azt az öblös közhelyet sikerült megállapítani, hogy (figyelem, spanyolviasz!) első élményként a sztori könyv alakban (nem csak a súlya miatt, de) szinte biztos hogy nagyobbat üt, mint a mozis változat.

A Da Vinci-kód sztorijával szembesülni így vagy úgy, de mindenképpen ajánlott. Aki nem olvasta, annak a filmet hangsúlyozottan érdemes bepróbálni. Aki meg igen és mégis kíváncsi, valószínűleg két következtetéssel távozik majd a moziból: 1. Ennél jobban nehéz lett volna a filmre konvertálni a könyvet. 2. Mindez sajnálatos módon még mindig kevés ahhoz, hogy hozzátegyen az eredeti élményhez.

Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése

Klikk a képre a nagyobb változathoz

A Da Vinci-kód (The Da Vinci Code) színes szinkronizált amerikai kaladfilm, 143 perc, 2005 Rendező: Ron Howard Író: Dan Brown Forgatókönyvíró: Akiva Goldsman Operatőr: Salvatore Totino Jelmeztervező: Daniel Orlandi Zene: Hans Zimmer, Magne Furuholmen Vágó: Daniel P. Hanley, Mike Hill Tom Hanks (Robert Langdon) Audrey Tautou (Sophie Neveu) Jean Reno (Bezu Fache) Ian McKellen (Sir Leigh Teabing) Paul Bettany (Silas) Alfred Molina (Bishop Aringarosa) Jürgen Prochnow (André Vernet) Forgalmazza az InterCom