Lúzer SC - Schneider tökös tanmeséje

A Schneider-drukkerek kevesebb "tökösség"-re, gyermekdedebb hangvételre számítsanak, az elvárásokat ütemezzék közepesre.

Szerencsétlen Rob Schneiderre a legutóbbi filmje miatt rendesen rájárt a rúd. A Tök alsó - Európai turné sok kritikus szemében egyet jelentett a tavalyi év katasztrófájával. Meglepő módon éppen a tengeren túli kollégák szapulták a leginkább - az egyik fő hangadónak mondott kritikuspáros Ebert és Roeper műsorukban egyenesen a tavalyi év legrosszabb alkotásának bélyegezték.

Ismeretes a kritikusi felelősség az öncélúnak tűnő obszcénkedés ellen, meg ott van örök álcaként az entellktüelkedés dilemmája is, de még ezeket leolvasztva is indokolatlannak éreztem az egyébként tényleg őstürhő movie sárba tiprását. A tizenakárhányas karika árán ugyan, de volt pár székről lefordulós pillanata, amelyet néhány kevésbé lehordott tavalyi vígjáték nagyon is szeretett volna magának.

Ahogy a kritikusi kaffogás akkor se, most se tántorítsa el a Schneider-drukkereket attól, hogy perverz örömmel és egy karton jégbe hűtött hülyegyerek-vigyorral üljenek neki az újabb ópusznak. Már csak azért se, mert a Schneider vs. Eddie Griffin mérkőzéssel szemben ezúttal három pankrátor is szorítóba lép. Rob a Lúzer SC-hez (de béna magyar cím, Istenem!) ismét komikus-frontról toboroz segítséget két markáns férfiember személyében.



Az egyik a dicső David Spade lészen, akinek neve kint ugyan fényesebben cseng, de az itthoniak is ismerhetik például Sophie Marceau oldalán a Veszett kutyából vagy a white-trash vígjátékok egyik alapkövének számító Kis mocsokból. Spade ugyan nem tartozik a legeslegnagyobb nevek közé, de Showbiz Show című tévés komédiaműsorával mostanában is szokása rettegésben tartani Amerikát.

A másikat, Jon Hedert sem kell bemutatni, csak a hasonszőrű vígjátékok iránt kevésbé fogékonyaknak (előre jelzem, a Lúzer SC nekik egyáltalán nem ajánlott). A Napoleon Dynamite című áttörést hozó filmje egyedi hangvételével és humorával minimalista léte ellenére megtérülő vállalkozásnak bizonyult. A film egyértelműen 2004 legnagyobb meglepetésvígjátéka lett, az MTV felkarolása után pedig sikerült szelet fogni a vitorlákba mainstream oldalról is. Az idézgetett vígjátékhőssé lett főszereplő (Napoleon) alaposan ketrecbe is zárta szerencsétlen Hedert, akire - ahogy a jelen filmben is - rendre Napoleon-hoz hasonlatos epizódszerepeket osztanak a rendezők.



A film kapcsán azért indokolt inkább a felállásról mintsem a történetről beszélni, mert abból keresve sem találunk sokat. Tágabb összefüggésben a Lúzer SC egy baseball-vígjáték (a rendező jegyzi egyébként a Happy a flúgos golfost is), bár ugyan egy kicsit másképp mint eddig. Bugyuta báját mégsem ez jelenti, hanem hogy a maga egysejtű módján egy tanmesével állunk szemben; egy bárgyú de csupaszív tanmesével. Történet nincs sok tehát, de mondanivaló furcsamód van.

Főhősünk Gus (Rob Schneider), egykor a középsuli lúzereként volt ismert, most azonban nyugodt kertvárosi élettel és indokolatlanul szép feleséggel rendelkezik. Egy nap, amikor a helyi baseball-pálya mellett diskurál a kellően degenerált újságosfiúval (Jon Heder), tanúja lesz a kisiskolás darwinizmus egy sajnálatos epizódjának: a kemény baseball-os kislurkók durva elégtételt vesznek kevésbé kisportolt pufi-lúzer társukon. Gusék elzavarják a semmirekellőket, a pórul járt kishaverben pedig fura mód régi önmagukra ismernek.

Miért van az, hogy a szerencsétlen szemüveges, pattanásos, ványadt vagy éppen pufók, marginalizálódott kissrácok örök gúny tárgyai már az általános suliban is, s már ott kénytelenek örök életre szóló lelki sérüléseket beszedni? Miért van az, hogy pont a sport a fő választóvonal a mini-társadalmakban a kisebbrendűvé nyilvánításra és a megbélyegzésre? Miközben a halvány sztorivonal mentén elhelyezett poénbombák az arcunkba robbannak, önkéntelenül is elgondolkozunk ezeken a kérdéseken. Annak idején mi is ott álltunk ugyanis valamelyik oldalon. És valamiért most nagyon jó dolog, hogy e bárgyú és idealista, de szerethető vígjátékban az egykori veszteseknek lehetőségük támad, hogy egy magán baseball-bajnokságban visszavágjanak az egykori sérelmekért, jó leckét adva a sporttaplóknak toleranciából és szolidaritásból.



A Lúzer SC-t minden kimódolt kolléga megint biztos porig alázza majd, én azonban szerethetősége miatt nem vagyok hajlandó. Igaznak igaz, hogy a tékából bőven elég lenne kivenni, és az is tuti, hogy ezt is eredeti nyelven kell megnézni. Az angol duma ugyanis nagyon ott van, a mai amcsi szófordulatokban és szóviccekben járatos nézők biztos jót vihorásznak rajta. S a célközönség valószínűleg azt is a film érdemei mellé írja majd, hogy vendégszereplőkben ezúttal sincs hiány. Hiába, a komikusok külön kaszt, ha esemény van hajlamosak csoportosan elárasztani a mozivásznakat.

A Rob filmjeit komázós mozisták kevesebb "tökösség"-re és gyermekdedebb hangvételre számítsanak néhány ütős meglepetéssel, az elvárásokat pedig ütemezzék közepesre. A schneider-stílust nem kedvelők pedig a héten válasszanak mást a moziból. Így mindenkinek jobb lesz - a célközönséget megkímélik egy újabb lelkibeszédtől és az ő lelki békéjük pedig a helyén marad.

Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése

Klikk a képre a nagyobb változathoz

Lúzer SC (The Benchwarmers) színes feliratos amerikai vígjáték, 85 perc, 2006 Rendező: Dennis Dugan Forgatókönyvíró: Allen Covert, Nick Swardson Operatőr: Thomas E. Ackerman Zene: Waddy Wachtel Producer: Jack Giarraputo, Adam Sandler Látványtervező: Perry Andelin Blake Vágó: Peck Prior, Sandy S. Solowitz Szereplők: Rob Schneider (Gus) David Spade (Richie) Jon Heder (Clark) Jon Lovitz (Mel) Max Prado (Nelson) Reggie Jackson (Reggie Jackson) Craig Kilborn (Jerry) Molly Sims (Liz) Tim Meadows (Wayne) Amaury Nolasco (Carlos) Jillian Henry (Gretchen)