Páncélba zárt szellem - A cyber-eposz megérkezett

Vajon mennyiben kaphatunk bizonyosságot létezésünk felől, ha kérdésfeltevésünkre a kiber-agyunkba átültetett tudatunk reflektál?

Zöldesen vibráló fény, egy végeláthatatlan rideg metropolisz lüktetése, amit még mindig Tokiónak neveznek. A pocsolyákkal tarkított, fojtogatóan szűk sikátorokban gőz csap fel a csatornákból, az összefirkált nyirkos téglafalakról pislákoló neonlámpa fénye verődik vissza. Elhasznált, levitézlett városkép ez a nem is olyan távoli jövőből, a nagyvárosi életforma sötét evolúciójának kíméletlen falansztere.

Nem csoda, ha Ádám fia lassan kivonul ebből az élettérből, és székhelyét fokozatosan a kibertérbe, a virtuális világhálóra helyezi át. S ahogy az élettér nem természetes, fokozatosan a benne élő ember is megszűnik annak lenni. Nevezzük isteni teremtésnek vagy darwini evolúciónak, mostanra egy tökéletesebb létforma igézetében teljesen a kezünkbe vettük az irányítást - Isten képe és hasonlatossága immár saját képére és hasonlatosságára gépeket alkot; a megfáradt húst robotvégtagok, a megfáradt agyat kiber-agy pótolja. Egy kiábrándult, hitevesztett társadalomban lételméleti alapjaink is megrendülni látszanak. Vajon mennyiben értelmezhetjük e körülmények közt létezésünket még mindig humán kategóriák alapján? Mennyiben kaphatunk bizonyosságot e létezés felől, ha kérdésfeltevésünkre a kiber-agyunkba átültetett tudatunk reflektál?


A Páncélba zárt szellem látszólag mainstream hatások nélkül, hosszú tusakodás után jutott el szélesvászonra Magyarországon a japán bemutatását követő jó 11 évvel. A "ügyet" harcosan a zászlójára tűző kisforgalmazó Odeon - amellett, hogy a bemutatással nyílvánvalóan népnevelési feladatot is ellát és számottevő hiányosságot pótol - az elhozatallal egy kicsi, de nagyon is elszánt közönséget célzott meg. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a november 26-ai vasárnapi díszpremierre a keddi pénztárnyitás után két és fél órával már nem lehetett jegyet kapni. Tényleg érdekelne a statisztika, hogy hány előszörnézős mozilátogató volt.

A GITS (az angol cím kezdőbetűiből képzett mozaikszó mára elterjedt rövidítés a filmre vonatkozóan) hírhedt zászlóvívőjévé és emblematikus kultusz-filmjévé (de utálom ezt a szókapcsolatot) vált a hazánkban is egyre nagyobb térhódításnak örvendő animének. Kis túlzással állítható, hogy ahány képkockája van, annyi film-műélvezőt változtatott a japán animációs film nívósabb alkotásainak elkötelezett hívévé. Az elkészülte utáni első időszakban főként alternatív csatornákon keresztül találta meg útját a közönségéhez.


A tájékozottabb, műfaj iránt (sci-fi / cyberpunk) érdeklődők közül a második nagy mozifilm okozta áttörésig is alig volt már olyan, aki ne hallott volna a GITS-ről. Ha más nem, egy-egy átfogóbb filmes írás utalt Oshii Mamoru rendező Shirow Masamune mangájából készített, sokkoló erejűre és mélységűre sikerült mozgóképes feldolgozásra, s egy festői szépségű lilahajú lányra, aki mögött természetellenes zöld neonfény úszik, de tekintetéből a világ nyugalma árad.

A GITS ismeretlen, hipnotikus erejű univerzuma az ezredforduló környénén a rajongók nagy öröére tovább mélyült. Két, egyenként 26 részes tévésorozat készült a történetből, amelyek az első mozifilm történéseinek előzményeivel foglalkoznak. A rendező más volt, de részben Shirow mangáit használta fel, és mindenképpen annak szellemében tálalta a tévénézők elé a szereplők kalandjait és belső vívódásait. Közben nyugaton a tomboló főáramba került a cyberpunk a legendás animéből tudatosan építkező Mátrix sikere által, 2004-ben pedig Oshii ledobta a második atomot is - a GITS-hez nagymozis folytatást készített.


A Páncélba zárt szellem második része az Ártatlanság címet kapta, és olyan megérdemelten hozta el Cannes-ból az aranypálmát, hogy az ellenlábasoktól is csak a csöndes dörmögésre futotta. Shirow utópisztikus univerzuma egycsapásra a fősodorban találta magát, s mivel Oshii-t - jó japán animekészítői szokás szerint - rohadtul nem érdekelte, hogy ki nem látta az első részt, a világ haptákba vágta magát és a műveltségből könnyűnek találtatott értelmiségi pirongások közepette rohamtempóben pótolni kezdett (persze akkor járt jól, ha a 80 perces első mozifilm mellett mellett magáévá vette a kétévadnyi sorozatot is.)

Mangát kétféleképpen szokás feldolgozni Japánban. Animáció útján (anime) vagy élő szereplős filmben (live action). A GITS remek példáját adja, hogy az animátorok miért ezt a vizuális stílust tartják önkifejezésük kizárólagos formájának például a cyberpunk stílusú történetek megvalósításában (hát még a 1995-ös mozis technikát alapul véve). Sokszor hallani ugyanis a japán animátorokról, hogy formabeli indíttatásuk nem az elmesélni kívánt sztori meseszerűségének túlhangsúlyozása céljából (az ebból fakadó stílusjegyeket a hollywood-kreálta animáció máig képtelen maga mögött hagyni - vergődik is a panelektől rendesen), hanem abból a motivációból fakad, hogy uralni tudják a vászon egészét; a kezük közül kikerülő végeredmény minden egyes részlete az akaratuk szerint megkonstruált az előadni kívánt történetben.


Diktatórikus hangzatú nyilatkozatok ezek, de szükségszerűek. Tudatosan kreált világok teremtésének szándékával hangzanak el, és pontosan erre van szükség ahhoz, hogy a GITS vegytiszta, stilizált univerzumát makulátlanul vissza lehessen adni mozgóképen. Főleg, hogy a manga először a jelen filmben, 1995-ben került filmi leképzésre. (Ez persze nem vesz el semmit kilencvenes évek robotfilmjeinek - Robotzsaru, Terminátor 2 - zsenialitásából, csak azok teljesen más zsinórmérték mentén mérendők, nem is nevezzük őket cyberpunknak például).

Ha már itt tartunk, a két Páncélba zárt szellem mozifilm között Oshii is megkísérelt anime indíttatással élőszereplős filmet forgatni. A végeredmény az Avalon című filmje volt, ami zavaróan tökéletlen, érdekes hibrid lett, de rossznak összességében nem mondanám. Remekül érzékelteti, hogy mennyire máshonnan közelít a rendező, ha animációs filmként akarja történetét nézőközönsége elé tárni, és mindehhez mennyire tökéletlenek a való világ nyújtotta eszközök.


A Páncélba zárt szellem első nagy mozifilmje nem monumentáris erejű, összefoglaló műnek készült (szerencsére a filozófiáját szédítő mélységekbe rántó, a sorozatot pedig mennybe emelő Ártatlanság sem hagy fel a trenddel). Csupán hipnotikus hatású fejezete, egyetlen de fontos fejezete egy nagy műgonddal kidolgozott világnak és történetfolyamnak. Nyolcvan perces nyalintás egy függőséget okozó kábítószerből, világa több mint magával ragadó. A film egyedi és érezhetően epizódos élmény, amiben a sztori sem piskóta, de kedvelőit főként a hangulat készteti sokadszori újranézésre. Lenyűgöző a történettel egybeszőtt, de azon ordítóan átsütő komoly filozófiája, a társadalomfelelős probléma-megközelítése egy átpolitizált szereplői viszonyrendszerben és a pofátlanul lezser karakterkezelés.

Nem csodálkozom tehát, hogy a kedvelők szélesvásznon is újra át kívánják élni az élményt, akár többedmagukkal is, ki tudja hányadszor. Ezt szerencsére most néhány hétig megtehetjük. Ha a rendező ügyelt a szakszerű, pontos fordításra - amely rengeteget használt az Akirának is - szerintem nem lehet probléma az élménnyel, beszéljünk bármennyire is kvázi-történelmi korú animéről az első nagy mozifilm kapcsán. Én senkinek a helyében nem hagynám ki.

Klikk a poszterre a nagyobb változathoz

Ghost in the Shell - Páncélba zárt szellem (Koukaku Kidoutai/Ghost in the Shell) színes feliratos japán-angol animációs film, 79 perc, 1995 Rendező: Mamoru Oshii Író: Kazunori Itô Operatőr: Hisao Shirai Zene: Brian Eno, Kenji Kawai Szereplők: Atsuko Tanaka (Kuszanagi hangja) Akio Ôtsuka (Bateau hangja) Tamio Ôki (Aramaki) Tesshô Genda (Nakamura)