A jó kép: A térben bevillanó pillanat

Az alábbi írás célja az elgondolkodtatás, az alapok felszínre hozása. A szerző befolyás alatt van, a hazai fotográfiai élet túlzott és eltúlzott jelentőségtartalommal felruházott mindenáron ellenvélemény-alkotó táborának súlya alatt. Persze ez kedves teher: a cél nem más, mint a szabadtéri fotográfia legfontosabb problémaköreinek, megközelítéseinek megragadása, kitárgyalása. A téma rendkívül érzékeny, de roppant aktuális. A pillanatnyi hangvétel talán borongós, de a sorozat célja a fény magasztalása, és az, hogy a homályról fellebbenjen a fátyol. Elsődleges célunk az elgondolkodtatás.

Cikkenként egy képpel szemléltetünk egy kiemelkedő témát, és reményeink szerint a sorozat végén egy komplex rendszert sikerül majd felvázolni, amelyben számtalan összefüggésre, átjárásra lelhetünk rá. Az olvasó olyan segítséget, tippsorozatot tudhat magáévá, amely megkönnyíti majd az új helyzetek ideális felismerését, a lényeglátást, a célbaérést, A KÉP megragadását. Ennek érdekében súroljuk a pszichológia, a fizika és a terepi magvalósítás határát, de mindenek előtt egy kis elgondolkodtatás következzen, egy esszé bevezetőül arról, hogy milyen és mitől jó A JÓ KÉP.

A kép, a képzelőerő, a képalkotás határtalan, megfoghatatlan fogalmak. Éppen ezért van az, hogy ha valaki bátorkodik alapigazságokat megfogalmazni ezekben a témakörökben, sokak szembeszegülésére számíthat. Ez az áldatlan állapot vezet el odáig, hogy végül azt sem merjük megfogalmazni, amit pedig feltétlenül szükséges lenne. Ahogy az ember egyetemes lény, úgy globálisan meg vannak egyetemes kommunikációs és jelrendszerei, és ez alól a fotográfia és a vizuális művészetek sem jelentenek, jelenthetnének kivételt. Közös alapkő tehát létezik, csak el van rejtve, tehát megpróbáljuk most lépésről lépésre körülírni, majd fokozatosan kiásni.

Egy általánosan jó kép számtalan dolog miatt lehet jó. Azonban az igazán jó kép két módon hat: vagy felemel és elragad, vagy letaglóz, úgy, hogy az embernek gyökeret ver a lába. Az első a fent, a második épp az ellentéte, vagyis a lent. De ezt nem csak témaválasztással érhetjük el. Ahogy erőteljes hatásokat kontrasztos színekkel is fokozhatunk, úgy monokróm hatással, egy szín lágy tónuskülönbségeivel is adhatunk át szenvedélyt, érzelmet vagy szenvedést. Jogos a kérdés, hogy ki és minek alapján dönti majd el, mitől jó a jó és rossz a rossz? De most itt egyetemes jóról van szó, nem divatról beszélünk. Az tény, hogy a képi képzelet expresszív volta miatt van, aki egyéniségénél fogva gyűlöli például a sötét képeket vagy fordítva - ebbe ne menjünk bele. Azonban leszögezhetjük, hogy van olyan mozifilm, olyan alkotás, amelynek hatása egy emberként rázza meg a tömeget. Egy ilyen képről beszélünk most.

De hogyan alakul ki a kép? Beszéljünk a tökéletesről. A KÉP - csak nevezzük a tökéleteset így, nagybetűvel - szintén kétféle módon jön létre. 1. Egy villanás a térben, vagy 2. egy villanás az agyban. Ezt a két témát külön cikkben vizsgáljuk.

1. A térben bevillanó pillanat

A tartósabb értéket mindig a térben bevillanó pillanatnyi kép fogja képviselni, hiszen látványa egy nézőpontból alakul tökéletessé, és történések/véletlenek hosszú sora alakítja mindaddig, amíg a történetesen/véletlenül épp ideális nézőpontban helyet foglaló fotós ideális tudással és technikával a téma rangjához méltó módon tudja azt reprezentálni. Amikor a téma a térben hirtelen bukkan fel, tehát bevillan, általában nincs nálunk gép, és csak arra marad időnk, hogy felsóhajtsunk! A térben bevillanó képhez tökéletes szakmai helytállásra, és a kedvelt témák körüli forgolódásra, ismeretre van szükség.

Esztétika-taktika?

Kell még valami, egy nagyon fontos dolog. Vizuális esztétikai érzék. Annak érdekében, hogy egy képzés, stb. során ez az érzékünk fejlődjön, egyetlen megoldás kínálkozik, ami nem más, mint a jó keresése, elemzése és láttatása. Nézünk egy példát: mi történik egy társadalommal, ahol csecsemőkortól prostituáltnak öltözött nőket lát egy kisbaba? Nem fogja zavarni, ha a miniszterek, tanárok, cégvezetők hiányos szado-öltözékben korbácsukat csattogtatva lépnek a nyílvánosság elé, mert ezt szokták meg vizuálisan. Amikor azonban az emberiség számára mindenre kiterjedő egyetemes jó vagy szép öltözetet kéne szavakba foglalnia, az ő társadalmának óhatatlan eltorzult embertelen volta miatt bizonyos, hogy képtelen lenne a helyes öltözködésről reális képet alkotni.

Amit látunk, azzá válunk. Nem esik messze az alma a fájától, szokták mondani. Ez is arra vonatkozik, hogy ami/aki egy kis csemetét táplál, az nagyban meghatározza majd annak életútját, belső lényegét. Visszatérve a képi világhoz, az az ember, aki kényszerűségből, tanulságlevonásból mérhetetlen mennyiségű képet néz meg feleslegesen, nem fogja tudni meglátni a pillanatot, amit tárgyalunk. Azt a pillanatot, ami egy villanás a térben szögletes képkeretbe kell tudni helyezni és el kell kapni. Aki finnyásan válogat és kiválóságok képeit elemzi, kutatja, az bizton állíthatjuk, minden bizonnyal észre fogja venni a kínálkozó alkalmat.

Érték?

Van egy réteg - valljuk meg, magyarbaj -, egy elképesztően zord vidék, ez pedig a kínzó és erőlködő képértékelések sorozata. És itt nem az iskolai oktatás példáiról, világhírű alkotókról szólnék. Kialakult ugyanis egy képértékelési kényszer, amikor egyszerűen pszichésen kötelező kötelék, hogy egy képbe akkor is bele kell kötni, ha az történetesen rendben van. Mivel mindig mindent lehet másként csinálni, gyakorlati haszna, értelme ennek nincs. A megvalósítás iránt érdeklődő sokkal jobban jár, ha a vizuális alkotóművészet alapjait faggatja. Tehát mit javaslunk? Azt, hogy tanuljon, tanulmányozzon, és szisztematikusan tanulmányokat készítsen az, aki tudni akar.

Előttem a kép, amikor egy fotóklubban feláll az épp soron következő áldozat, hogy nehézkesen kipréselje magából, egy klubtársa képe miért jó és miért nem. Vagy amikor ezt valaki elkezdi és sorra másra emelik fel szavukat ostoba önjelölt szónokok. Biztosra veszem, hogy az esetek többségében lenne olyan ellenérv komoly, elismert vizuális alkotóktól, amely megdöbbenésünkre épp az ellenkezőjét állítaná. (Azért merek erről írni, mivel számtalan helyen általánossá vált ez a vizuális zavarkeltés, hiszen nem egyetlen közösségről van szó ahol ez a trend.) A képi értékelések tehát nagyon pengeélen játszadozások. Miközben domborítjuk az egyik oldalon, addig máshol a tudatlanságok folytán homorúvá fog válni. Vagyis gyomlálás közben a virágot is leszedjük/leszedetjük.

De mi ennek az oka? Kérdezhetjük joggal. Nos, az ok roppant egyszerű. Ha házat építünk, annak ugyebár van alapja, és hogy az életben mi mindennek van még - jó esetben - alapja, inkább ne taglaljuk. A vizuális amatőr képértékelés egyik buktatója, hogy az elemzést vezetők sincsenek tisztában a képi kultúra alapjaival. Ezt a vizuális alkotóművészet dolgozatai, tananyagai fektették le. Ha tisztában lennének vele melyek ezek, akkor szinvonalas képeket tárnának a nézők elé, és azokon pozítív példákat mutatnának be. Expresszió-Impresszió. Az amatőr képértékelés egyik buktatója az expresszív meglátásokon alapul. Vagyis, épp milyen kedvem van, úgy látom a képet.

Gondoljunk csak bele, ha ennek alapján - és nincs sok esély ara, hogy ez másként legyen - egy kezdő egy társaság elé teszi közszemlére képeit, mit kap? Először is nyílván tudni szeretné, hogy mi róla mások véleménye, és arra is, hogy mit, hogyan lehetne jobban, másként összehozni. És teszi ezt mindazért, hogy a jövőre nézve fogódzót kapjon, vagyis tanulságot, alapot nyerjen bizonyos témákban. Az expresszív lelkizős nézet viszont nem neki fog kedvezni. Mivel nincs közös alap, a képértékelések általában egyéni puffogtatások lesznek és nem szolgálnak semmi jóval. Talán néhány szakmai ötletet adhatnak, jó esetben.

Visszatérve az esztétikához: meggyötri az esztétikai érzéket az, aki expresszív, - önmagából kiinduló lelkizéseken alapuló -, egyetemes alap nélkül csapongó kritikával illeti mások alkotását. A kép értékelése legyen a vizualitás magasztalása, a jó keresése, úgy, hogy mindenek előtt alapokat fektetünk le annak érdekében, hogy mindenki imresszíven, tudatos tanulmányokkal, értelmezhető viszonyokkal találkozzon. Ha mindenki birtokában van egy alapfokú vizuális és esztétikai tanulmánynak, lesz mihez képest véleményt formálni, amellyel nem szegjük meg szárnyaló tehetségek szárnyait, egyéniségét, és felemeljük a szikrányi tehetséget. Ebben az esetben kritikánk egy tégla lesz az épülő falon, amellyel olyan fix ponthoz juttatjuk az alkotót, amely mindig a helyén marad, amelyhez mindig visszatérhet.

Egy mondatban: ne fárasszuk vacak képeken fellelhető hibák bemutatásával egymást, mert a rosszat láttatva egy vizuális képzavar lép életbe. Akinek pedig képi zavara van, az nem a kínálkozó alkalomra, hanem a kínálkozó alkalomban a hibára fog összpontosítani, mert kritikai nyomás nehezedik vizualitására. Tehát az elkapott pillanatról szinte biztosan lecsúszik. Talán meg sem látja.


A Szomolya község barlanglakásai immár világhírűek. A felvétel helyszínén egész napos dokumentációs munka végeztével épp búcsúzni készültem a nem mindennapi körülmények között élő családtól, amikor az ajtóból visszapillantva egy pillanatban rögzült mindaz, amiért megérkeztem. Amiért több tekercs filmet leexponáltam, hogy szemléltessem eme család és hasonló sorstársaik életét. A karácsonyi hóról beszóródó fény, a 15 Wattos izzó és a beltéri színek melegsége egyértelművé teszi, hogy egy család otthona a helyszín. Azt, hogy milyen ez a család, az arcokból részletesen kiolvashatjuk... Kiléptem az ajtón és viszanéztem, és tudtam, hogy ez A KÉP.

Azok kedvéért aki kíváncsiak a technikai paraméterekre az alábbiakban megosztom: Yashica FX-7 váz, Zeiss 29/2.8 objektív, Fuji 400G negatív, Exp idő: 1/30, Blende: 2.8