Csak merő ábránd a közösségi-forradalom

Az elmúlt napok, hetek eseményeinek fényében számos olyan véleményt megismerhettünk, amelyek kivétel nélkül a közösségi hálózatok erejét, az abban rejlő lehetőségeket emelik ki, ráadásul globális szinten, ami mindenképpen újdonságnak számít. Ezen optimistáknak azonban nincs feltétlenül igazuk, a másik oldalon ugyanis azt hangsúlyozzák, hogy ezen hálózatok mindössze eszközként kapnak szerepet a különböző események, akár forradalmak megszervezésében. Az ellenlépések révén pedig immár azt is tudjuk, hogy gátat lehet szabni a gyors kommunikációnak. Ezúttal is az eszközt emeljük piedesztálra, az azt igénybe vevő emberek helyett?

Aki január közepe óta tévé-, avagy internetközelben tartózkodott, az minden bizonnyal értesült a Tunéziában, majd pedig Egyiptomban, illetve egyéb arab országokban lezajló eseményekről, amely egyébként kiváltották az egész világ figyelmét. Nem véletlenül, hiszen ezen államokban hosszú évtizedek óta hatalmon lévő politikusok és rezsimek inogtak meg, elsősorban a korábbi kompromisszumok eredményeinek elmaradása/megfogyatkozása miatt. Immár mindenki számára nyilvánvaló, hogy ezen, látszólag prosperáló - vagy legalábbis tűrhető életszínvonalat biztosító - országok lakossága mélységesen elégedetlen a jelenlegi állapotokkal, a színfalak mögött pedig mértéktelen munkanélküliség és kilátástalanság húzódik meg, amit az élelmiszerár-robbanás lendített túl a holtponton.


Feltűnő volt a fiatalabb korosztályok aktív részvétele és szervezettsége, ami nem feltétlenül meglepő, hiszen elsősorban őket érinti a munkalehetőségek hiánya, a kényszerű semmittevés és elkallódás. Egyre-másra hirdették meg a különböző rendezvényeket, tüntetéseket és tömegmozgalmakat az egyes közösségi hálózatok internetes oldalain, amelyek közül főként a Twitter és a Facebook emelkedett ki, szerepük pedig továbbra is jelentős. Többen rögtön úgy értelmezték az eseményeket, hogy elérkeztünk a közösségi hálózatok által szervezett és gerjesztett forradalmak korszakába, ahol már nem a szájhagyomány, a nyomtatott sajtó, de még csak nem is a televízió számít elsőrendű információforrásnak, hanem a különböző közösségi portálok, ahol maga az olvasótábor osztja meg saját élményeit.

Jól mutatta ennek jelentőségét, hogy mind a tunéziai, mind pedig az egyiptomi szervezők nagy hangsúlyt helyeztek a Twitter és a Facebook helyi felhasználóira, akik ezrével, tízezrével özönlöttek az utcákra az első felhívásokat követően. A Tunéziában történteket sokan az első közösségi-forradalomként jellemezték, mások azonban arra figyelmeztettek, hogy nem feltétlenül célravezető kiemelni a közösségi oldalakat, hiszen ezek mellett még számos egyéb tényező is szerepet játszott az események ilyetén alakulásában. Utóbbiakra jó példa a Cnet oldalán megjelent hosszabb cikk, amely óvatosan fogalmaz, és arra világít rá, hogy a szervezőké a fő érdem (és a felelősség), nem pedig a portálok olvasótáboráé, amely azonban ettől még kétségtelenül legalább ilyen fontos része az egyenletnek.


Megörökítik az utókornak
Obama 2008-as elnökválasztási győzelmét követően nem is kellene ennyire meglepődnünk az internet erejét illetően, hiszen a demokrata jelölt stábja kiemelten foglalkozott a világhálóval - egyre-másra jelentek meg a különböző videók, reklámok és felhívások, nem is beszélve az olyan többé-kevésbé önálló kezdeményezésekről, mint amilyen például Obama Girl. Az Egyesült Államokban ráadásul jóval korábban alkalmazták a világhálót, azon belül pedig a videómegosztó oldalakat, a különböző kormányzói jelöltek lejáratására, avagy magasztalására - mások pedig ezzel kaptak korábban elérhetetlennek látszó esélyt magára az indulásra. Egyáltalán nem új tehát a jelenség, bár azt leszögezhetjük, hogy immár globális trendről van szól, nem véletlenül hozakodnak elő immár itthon is egyre gyakrabban a különböző Facebook-mozgalmak megalapításával és azok megszervezésével.

A közösségi oldal erejét jól mutatja, hogy immár 600 milliónál is több felhasználóval rendelkezik, ami a bolygó lakosságának csaknem 10 százaléka - még azon országokban is jelentős vonzerőt gyakorolnak, ahol egyébként az internet sem annyira elterjedt. A Twitter a maga 200 millió rendszeres látogatójával ennél kisebb, ám legalább annyira fontos jelenség, hiszen itt az aktív résztvevők jó része foglalkozik napi szinten a hírekkel és politikai témákkal. Ez lehetett az oka annak, hogy két évvel ezelőtt ezen oldalon szervezkedtek az iráni ellenzéki aktivisták és támogatóik, akiknek mozgalma azonban kimerült saját képeik módosításában és ezzel szolidaritásuk kifejezésében - itt tehát elmaradt a közösségi-forradalom, a résztvevők pedig gyorsan továbbálltak, hogy új módszerekkel és eszközökkel folytassák küzdelmüket.


Ez is azt példázza, hogy nem a forradalmak új típusáról, egészen újszerű mozgalmakról van szó, hanem mindössze arról, hogy a szervezők és résztvevők kiaknázzák a rendelkezésükre álló kommunikáció csatornákat. A Twitter és a Facebook elterjedése és globális tényezővé válása tehát nem hozza magával a tömegmozgalmak megújítását, csak újabb lehetőséget biztosít az átlagembereknek szándékaik kinyilvánítására. Kicsit olyan ez, mint amikor a televíziót, illetve az internetet hibáztatjuk az erőszakos cselekmények elszaporodása miatt, elfeledkezve arról, hogy itt elsősorban emberek részvételéről és távolmaradásáról van szó. Szeretjük személytelenné tenni a különböző jelenségeket, így mentegetve saját magunkat, elhárítva a felelősséget, legyünk akár illetékesek, üzletemberek, vagy netán szülők.

A mostani események egyben arra is rávilágítanak, hogy milyen könnyű megfosztani a résztvevőket ezen új csatornáktól - elég ha csak az egyiptomi válaszlépésekre gondolunk. Bár a rendőrség egyes hírek szerint megosztott volt (néhány helyen pedig a karhatalom tagjai egyenesen csatlakoztak a tüntetőkhöz), a kormányzat először a Twittert tiltotta le, majd pedig lelőtte a teljes internetet, így a tüntetők hamarosan egymás telefonjait vizsgálgatták, hogy mely készülékek használhatók még a kommunikációra. Egyetlen internetszolgáltató maradt állva, a felhasználók pedig eközben a vezetékes telefonok, a faxgépek, valamint a rádió felé fordultak, mások pedig külföldi számok tárcsázásával igyekeztek kijátszani a modemes interneten eszközölt korlátozásokat. A külföld - elsőként az ellenzéket állítólagosan támogató USA - azonnal tiltakozását fejezte ki, ez azonban egyelőre nem javított a helyzeten.

Mielőtt tehát a közösségi platformoknak hódolók pezsgőt bontanának a végső győzelemre, érdemes megismételni, hogy mindössze (némileg) új csatornákról van szó, amelyek elődeikhez hasonlóan korlátozhatók és letilthatók. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne bukkannának fel hamarosan az első forradalom-kompatibilis termékek a boltok polcain és az online áruházak kínálatában, ám új korszakról nincs és nem is lesz szó.