Versek, novellák
Oldal 1 / 2Következő →
Jelentkezz be a hozzászóláshoz.
#64
Reggel megkaptam a jelet
Isten eltörölte a telet
Jön a globális felmelegedés
Ez nem valamilyen tüntetés
Egy, kettő, három és máris halott vagy
Azt hiszem Téged ez hidegen hagy
Pedig kicsit nagy a baj
Fejeden ott van a vaj
Te is tehetsz róla
Raktál a fekete lóra
Jobban is vigyázhattál volna
Ezért tűnt el a kicsi Tolna
Közeledik sebesen a borús vég
Nem hiszem a meséket már rég
Lehet, hogy még nem késő
Fejünkre esik a savas eső
Közhely, de a pénz nem ehető
Akad itt még sok kis teendő
Szedd össze az utcai szemetet
Mosd meg utána a kezedet
Ne pazarold a vizet, az áramot
Ezt a Facebook-on is like-olod
Lehet, hogy ebből nem lesz semmi
Vereségünket nem akarom Rád kenni
Isten eltörölte a telet
Jön a globális felmelegedés
Ez nem valamilyen tüntetés
Egy, kettő, három és máris halott vagy
Azt hiszem Téged ez hidegen hagy
Pedig kicsit nagy a baj
Fejeden ott van a vaj
Te is tehetsz róla
Raktál a fekete lóra
Jobban is vigyázhattál volna
Ezért tűnt el a kicsi Tolna
Közeledik sebesen a borús vég
Nem hiszem a meséket már rég
Lehet, hogy még nem késő
Fejünkre esik a savas eső
Közhely, de a pénz nem ehető
Akad itt még sok kis teendő
Szedd össze az utcai szemetet
Mosd meg utána a kezedet
Ne pazarold a vizet, az áramot
Ezt a Facebook-on is like-olod
Lehet, hogy ebből nem lesz semmi
Vereségünket nem akarom Rád kenni
#62
A költészet világnapja alkalmából:
Ady Endre: Harc a Nagyúrral
Megöl a disznófejû Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.
Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Õ remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.
(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
„Add az aranyod, aranyod.”
„Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.”
„A te szivedet serte védi,
Az én belsõm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.”
„Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”
„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zûrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”
Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.
És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.
Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messzirõl hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejû Nagyúr.
Ady Endre: Harc a Nagyúrral
Megöl a disznófejû Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.
Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Õ remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.
(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
„Add az aranyod, aranyod.”
„Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.”
„A te szivedet serte védi,
Az én belsõm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.”
„Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”
„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zûrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”
Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.
És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.
Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messzirõl hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejû Nagyúr.
"a takarítón? az ?rület határát súrolja, aztán a légifolyosót mossa föl"
#61
Radnóti Miklós: Bájoló (1942)
Rebbenõ szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyûlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az esõ
össze szivünket.
Rebbenõ szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyûlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az esõ
össze szivünket.
"a takarítón? az ?rület határát súrolja, aztán a légifolyosót mossa föl"
#60
Weöres Sándor
ORBÁN
Alva jár az Orbán,
Tornyot visz az orrán,
Trombitások ülnek benne
Három szekér polyván,
-- Hú! -- trombitások
Három szekér polyván.
Fújják egyre többen,
Polyva szerteröppen,
Rémes álmot lát az Orbán
Polyva-fellegekben,
-- Hú ! -- rémes álmot
Polyva-fellegekben.
ORBÁN
Alva jár az Orbán,
Tornyot visz az orrán,
Trombitások ülnek benne
Három szekér polyván,
-- Hú! -- trombitások
Három szekér polyván.
Fújják egyre többen,
Polyva szerteröppen,
Rémes álmot lát az Orbán
Polyva-fellegekben,
-- Hú ! -- rémes álmot
Polyva-fellegekben.
http://www.kompletta.hu/ http://yanet.hu/
#59
Nemrégen kezdtem el újra alkotni, ezelõtt volt egy 3-4 éves szünet. Kérlek, írjatok véleményeket. Tudom, hogy elég inaktív ez a fórum, de hátha újraéled, elvégre - szvsz - van egy pár mûvészlélek az országban. Remélem tudjátok értelmezni a vers tényleges mondanivalóját (:
Látomás a jelenbõl
Lázálom gyötör, s kín emészti szívemet,
Bizsereg a nyelvem, az édes halált ízlelem;
Lelkem arénába, ketrecbe bezárva
Elsõ végítéletét várja.
Sötétség borítja el az egeket,
Elõre látni már nehezen lehet,
S ami utadon elmúlt, nem lesz már az sem:
csupán emlékezet!
Halovány fény szûrõdik ki messze távolból:
De már nem is foglalkozol vele, megöl a fájdalom.
Egy van, ki magadon kívül hasznodra válik:
A recésgalléros, s annak barátai.
Szemeim Világukat vesztik, hallásom elnémul;
Ily keservvel mit vélhetek otthonul?
Hát gyere, fogd csak meg kezemet,
Suttogd velem, mi fontos: a szeretet!
Látomás a jelenbõl
Lázálom gyötör, s kín emészti szívemet,
Bizsereg a nyelvem, az édes halált ízlelem;
Lelkem arénába, ketrecbe bezárva
Elsõ végítéletét várja.
Sötétség borítja el az egeket,
Elõre látni már nehezen lehet,
S ami utadon elmúlt, nem lesz már az sem:
csupán emlékezet!
Halovány fény szûrõdik ki messze távolból:
De már nem is foglalkozol vele, megöl a fájdalom.
Egy van, ki magadon kívül hasznodra válik:
A recésgalléros, s annak barátai.
Szemeim Világukat vesztik, hallásom elnémul;
Ily keservvel mit vélhetek otthonul?
Hát gyere, fogd csak meg kezemet,
Suttogd velem, mi fontos: a szeretet!
#57
A tudós és az író az almafa alatt megváltják a világot
Õsz közepe lehetett, kezdtek beérni az almák. Az elsõ igazán érett darabok még ott csüngtek az ágakon, az aranyló õszi napban csillogva, várva hogy egy gondos szerzetes keze óvatosan leszüretelje õket, vagy kacsuk végsõ elgyengülésében a földre hulljanak.
Két fiatal ült a fa alatt, két fiatal férfi. Az egyik szakállas és rövid, vörös hajú, zöld szemével a messzeségbe tekintett, nézte a domb lábánál elterülõ városkát, a templomtornyot, a házakat, a házak körül izgõ-mozgó emberket, amint apró dolgaikat intézték, és élvezték az életet. Szeme egyszerre tekintett mérhetetlen messzeségekbe, és a közvetlen közelbe.
A másik hosszú, szõkésbarna hajú volt, simára borotvált, karakteres, de egy nagyon mély szinten kicsit nõies arccal, erõsen szögletesre formált orral, és hegyes, kétpúpú állal. Õ a világra csodálkozott rá, ugyanazt a tájat nézte, mint a mellette ülõ, de egészen más szemmel, nem gondolkozott mélyen, csak szemlélt. Egy kevés értetlenség is látszódott szemeiben, nem értette barátja viselkedését.
- Min gondolkozol megint? – kérdezte tõle ártatlanul.
- Hosszú...
- Mindig ezt mondod. Mintha én valami olyan csökött agyú ütõdött lennék, és nem érthetném meg a te világmegváltó problémáidat. Tisztában vagy mindkettõnk agyi képességeivel. Na mondd mi nyomja a lelked.
- Semmi...
- Azt sem szeretem ha hazudsz. Charlotte-ról van szó?
- Nem, nem, vele minden rendben van, jövõ hétvégén látogatom meg megint.
- Akkor megint a pénzrõl van szó? Mondtam már, Thomas, akármikor kérhetsz, megengedhetem magamnak, adok kölcsön.
- Nem, nem, errõl sincs szó, épp a héten kaptam megint pénzt a munkáimért, rendben vagyok.
- Akkor meg nyögd már ki végre, hogy mi bajod, nem tudok mindenre rákérdezni!
- Hát, tudod, az álmok...
- Milyen álmok? Mindig is az álmod volt hogy író lehess.
- Nem olyan értelemben vett álmokról beszélek, hanem az éjszaka látottakról.
- Rosszat álmodtál elõzõ éjjel?
- Nem elõzõ éjjel, tíz évvel ezelõtt. És nem rosszat, hanem nagyon is jót.
- Akkor meg mi a baj? És miért hozod fel ezt most?
- Mert akkor régen, álmodtam egy jövõképet. Egy olyat, amit ígéretnek vettem Istentõl, és amit, ha valóra váltok mindent ami az álmomban elõfeltételként volt, megkaphatok, és az enyém lehet örökre.
- De mégis mi szerepelt az álmodban?
- Egy egész hasonló helyszín mint ez itt. Egy almafa alatt ültem egy barátommal (ekkor téged még nem ismertelek, ezért nem kapott arcot az alak, mára biztosan a te arcodat kapná), és beszélgettünk. Nagy, megváltó dolgokról. Olyan dolgokról, amik megváltoztatják az emberek világnézetét. Amik híressé tesznek.
- Honnan tudod, hogy nem fog elhíresülni ez a beszélgetésünk? „A tudós és az író az almafa alatt megváltják a világot.” Lesz majd egy ilyen novellád vagy regényed, meglátod.
- Nem leszek én már híres.
- Ezt meg honnan veszed?
- Mert nem az írói pályát kellett volna válasszam, hogy valóra váljon az álmom. Azt hittem elég lesz, ha ideülök a megfelelõ az idõben a fa alá. És majd valami kizökkent mindenbõl, és rájövök minden titkára, rájövök valami olyanra, ami örökre belevési a nevemet az égbe.
- Még megtörténhet.
- Nem, érzem, hogy ma jött el az idõ.
- Honnan?
- Nem tudom, egyszerûen érzem. Bár azt hittem máshogy fog eljönni. Fanfárok, dobpergés, isteni sugallat, angyalok kórusa, ilyesmi. De most csak ez a hideg, õszi, kabátösszehúzós délután maradt, az utolsó ittmaradt madarak csipogásával.
- Thomas, te menthetetlen mûvész.
- Az vagyok, valljuk be, az vagyok.
- Még valóra válhat az álmod.
- Nem, nem hiszem. Szerintem tévedésbõl én kaptam valaki más álmát. Talán neked válik valóra.
- Amíg itt ülsz, még mindig bekövetkezhet.
- Lehet, hogy igazad van – ekkor Thomas felnézett a fára, és a feje fölött lévõ alma megingott egy kicsit a levegõben. A szára kezdett gyengülni – ezért teszek is ellene. – fejezte be végül a mondatot.
- Hogy érted?
- Így – válaszolta a férfi, és azzal a mozdulattal felállt a fa mellõl.
Amint felállt, mélyet szippantott a hûvös, csípõs októberi levegõbe. Szemei elõtt a város semmit sem változott. A szántóföldek ugyanúgy be voltak takarítva, a madarak ugyanúgy csipogtak, a nap ugyanolyan melegsárga fénnyel tekintett a földiekre, és mégis, valami más volt. Valami megváltozott.
Maga mögött hagyta az álmát. Maga mögött hagyta az esztelen küzdelmet, amit egy olyan életért vívott, ami már a kezdetektõl nem neki volt ígérve. Még egy mély lélegzetett vett, és végigtekintett a kis földútra, ami az almafától vezett le a városba. Aztán barátjára fordította a tekintetét.
- Akkor szia, Newton.
- Szia, Thomas.
Õsz közepe lehetett, kezdtek beérni az almák. Az elsõ igazán érett darabok még ott csüngtek az ágakon, az aranyló õszi napban csillogva, várva hogy egy gondos szerzetes keze óvatosan leszüretelje õket, vagy kacsuk végsõ elgyengülésében a földre hulljanak.
Két fiatal ült a fa alatt, két fiatal férfi. Az egyik szakállas és rövid, vörös hajú, zöld szemével a messzeségbe tekintett, nézte a domb lábánál elterülõ városkát, a templomtornyot, a házakat, a házak körül izgõ-mozgó emberket, amint apró dolgaikat intézték, és élvezték az életet. Szeme egyszerre tekintett mérhetetlen messzeségekbe, és a közvetlen közelbe.
A másik hosszú, szõkésbarna hajú volt, simára borotvált, karakteres, de egy nagyon mély szinten kicsit nõies arccal, erõsen szögletesre formált orral, és hegyes, kétpúpú állal. Õ a világra csodálkozott rá, ugyanazt a tájat nézte, mint a mellette ülõ, de egészen más szemmel, nem gondolkozott mélyen, csak szemlélt. Egy kevés értetlenség is látszódott szemeiben, nem értette barátja viselkedését.
- Min gondolkozol megint? – kérdezte tõle ártatlanul.
- Hosszú...
- Mindig ezt mondod. Mintha én valami olyan csökött agyú ütõdött lennék, és nem érthetném meg a te világmegváltó problémáidat. Tisztában vagy mindkettõnk agyi képességeivel. Na mondd mi nyomja a lelked.
- Semmi...
- Azt sem szeretem ha hazudsz. Charlotte-ról van szó?
- Nem, nem, vele minden rendben van, jövõ hétvégén látogatom meg megint.
- Akkor megint a pénzrõl van szó? Mondtam már, Thomas, akármikor kérhetsz, megengedhetem magamnak, adok kölcsön.
- Nem, nem, errõl sincs szó, épp a héten kaptam megint pénzt a munkáimért, rendben vagyok.
- Akkor meg nyögd már ki végre, hogy mi bajod, nem tudok mindenre rákérdezni!
- Hát, tudod, az álmok...
- Milyen álmok? Mindig is az álmod volt hogy író lehess.
- Nem olyan értelemben vett álmokról beszélek, hanem az éjszaka látottakról.
- Rosszat álmodtál elõzõ éjjel?
- Nem elõzõ éjjel, tíz évvel ezelõtt. És nem rosszat, hanem nagyon is jót.
- Akkor meg mi a baj? És miért hozod fel ezt most?
- Mert akkor régen, álmodtam egy jövõképet. Egy olyat, amit ígéretnek vettem Istentõl, és amit, ha valóra váltok mindent ami az álmomban elõfeltételként volt, megkaphatok, és az enyém lehet örökre.
- De mégis mi szerepelt az álmodban?
- Egy egész hasonló helyszín mint ez itt. Egy almafa alatt ültem egy barátommal (ekkor téged még nem ismertelek, ezért nem kapott arcot az alak, mára biztosan a te arcodat kapná), és beszélgettünk. Nagy, megváltó dolgokról. Olyan dolgokról, amik megváltoztatják az emberek világnézetét. Amik híressé tesznek.
- Honnan tudod, hogy nem fog elhíresülni ez a beszélgetésünk? „A tudós és az író az almafa alatt megváltják a világot.” Lesz majd egy ilyen novellád vagy regényed, meglátod.
- Nem leszek én már híres.
- Ezt meg honnan veszed?
- Mert nem az írói pályát kellett volna válasszam, hogy valóra váljon az álmom. Azt hittem elég lesz, ha ideülök a megfelelõ az idõben a fa alá. És majd valami kizökkent mindenbõl, és rájövök minden titkára, rájövök valami olyanra, ami örökre belevési a nevemet az égbe.
- Még megtörténhet.
- Nem, érzem, hogy ma jött el az idõ.
- Honnan?
- Nem tudom, egyszerûen érzem. Bár azt hittem máshogy fog eljönni. Fanfárok, dobpergés, isteni sugallat, angyalok kórusa, ilyesmi. De most csak ez a hideg, õszi, kabátösszehúzós délután maradt, az utolsó ittmaradt madarak csipogásával.
- Thomas, te menthetetlen mûvész.
- Az vagyok, valljuk be, az vagyok.
- Még valóra válhat az álmod.
- Nem, nem hiszem. Szerintem tévedésbõl én kaptam valaki más álmát. Talán neked válik valóra.
- Amíg itt ülsz, még mindig bekövetkezhet.
- Lehet, hogy igazad van – ekkor Thomas felnézett a fára, és a feje fölött lévõ alma megingott egy kicsit a levegõben. A szára kezdett gyengülni – ezért teszek is ellene. – fejezte be végül a mondatot.
- Hogy érted?
- Így – válaszolta a férfi, és azzal a mozdulattal felállt a fa mellõl.
Amint felállt, mélyet szippantott a hûvös, csípõs októberi levegõbe. Szemei elõtt a város semmit sem változott. A szántóföldek ugyanúgy be voltak takarítva, a madarak ugyanúgy csipogtak, a nap ugyanolyan melegsárga fénnyel tekintett a földiekre, és mégis, valami más volt. Valami megváltozott.
Maga mögött hagyta az álmát. Maga mögött hagyta az esztelen küzdelmet, amit egy olyan életért vívott, ami már a kezdetektõl nem neki volt ígérve. Még egy mély lélegzetett vett, és végigtekintett a kis földútra, ami az almafától vezett le a városba. Aztán barátjára fordította a tekintetét.
- Akkor szia, Newton.
- Szia, Thomas.
DFTBA ಠ_ಠ
#56
sziaa mindenki én még új vagyok ezen a fórumon.nagyon megtetszet ez a topik régen én is írtam verseket most már valahogy nincs ihletem,de remélem még jön.itt egy vers a régi idõkbõl:
Egy..
Egy álom,mely hegyeket rombólt,
Egy szerelem,mely elvarázsolt.
Egy érzés,mely most romokba dõlt,
Egy fiú,aki egy szívet összetört.
Egy csalódás,mely nem hagy nyugodni,
Egy sírás,melyet nem bírok abbahagyni.
Egy bizalom,mely most elveszett,
Egy álom,melynek most vége lett.
Egy..
Egy álom,mely hegyeket rombólt,
Egy szerelem,mely elvarázsolt.
Egy érzés,mely most romokba dõlt,
Egy fiú,aki egy szívet összetört.
Egy csalódás,mely nem hagy nyugodni,
Egy sírás,melyet nem bírok abbahagyni.
Egy bizalom,mely most elveszett,
Egy álom,melynek most vége lett.
#55
Nothing Gold Can Stay
Nature's first green is gold
Her hardest hue to hold.
Her early leaf's a flower;
But only so an hour.
Then leaf subsides to leaf.
So Eden sank to grief,
So dawn goes down to day.
Nothing gold can stay.
by Robert Frost
Nature's first green is gold
Her hardest hue to hold.
Her early leaf's a flower;
But only so an hour.
Then leaf subsides to leaf.
So Eden sank to grief,
So dawn goes down to day.
Nothing gold can stay.
by Robert Frost
Isten szeret tégedet, az egyház meg a pénzedet. -- Oi! -- 'Ember küzdj és bízva bízzál!' ..de ha nem megy, legalább engem hagyjál!
#54
Furcsa a szerelem...Fél éve még ezt éreztem egy lány iránt,a napokban meg már egy másik lány miatt kellett tollat ragadnom.
Szóval a fél évvel ezelõtti szenvedésem eredménye:
Egy éj az a(á)gyban
Sehogy sem jön álom a szememre,
Az agyam kattogása zakatol a fejembe.
Pörög az idõ, s fejemben a gondolatok,
Akár a sztrádán a gyorshajtók.
Órákat napok, heteket hónapok,
Követnek, de feledni nem tudok.
Emlékek gyötörnek, éjjeli csókok,
Tõled lopva máris andalodok.
Magzatpózban az ágyon, nyújtom a kezemet,
De nem találom a testedet.
Csak az ágynemûmet markolászom,
Ez az egész, mint egy fullasztó rémálom.
Tágul a tüdõm egy mélyet lélegzem,
A testem is beleremeg, de nem érzem,
Az illatodat, mely a kozmoszig repít,
Mikor magamhoz húzlak, és két karom szorít
Hiányzol, mint testemnek szíve,
Piciny csücskének az elrabolt íve.
Te vagy a Donor, s én a Test
Fél szívvel az ember rémesen fest.
Fél vagyok, egy fél ember,
Testemben szívem könnyen fér el,
Mert Te elhagytál, és már nem jössz vissza,
Mint egy torzszülött, kitaszítva,
Ki nem felet meg egy szörnyû rendnek,
Taigetosz hegyén egy görög gyermek.
Egy Spártai ded, Én a kitagadott árva,
Te meg a rend, az ítélet bírósága.
Szóval a fél évvel ezelõtti szenvedésem eredménye:
Egy éj az a(á)gyban
Sehogy sem jön álom a szememre,
Az agyam kattogása zakatol a fejembe.
Pörög az idõ, s fejemben a gondolatok,
Akár a sztrádán a gyorshajtók.
Órákat napok, heteket hónapok,
Követnek, de feledni nem tudok.
Emlékek gyötörnek, éjjeli csókok,
Tõled lopva máris andalodok.
Magzatpózban az ágyon, nyújtom a kezemet,
De nem találom a testedet.
Csak az ágynemûmet markolászom,
Ez az egész, mint egy fullasztó rémálom.
Tágul a tüdõm egy mélyet lélegzem,
A testem is beleremeg, de nem érzem,
Az illatodat, mely a kozmoszig repít,
Mikor magamhoz húzlak, és két karom szorít
Hiányzol, mint testemnek szíve,
Piciny csücskének az elrabolt íve.
Te vagy a Donor, s én a Test
Fél szívvel az ember rémesen fest.
Fél vagyok, egy fél ember,
Testemben szívem könnyen fér el,
Mert Te elhagytál, és már nem jössz vissza,
Mint egy torzszülött, kitaszítva,
Ki nem felet meg egy szörnyû rendnek,
Taigetosz hegyén egy görög gyermek.
Egy Spártai ded, Én a kitagadott árva,
Te meg a rend, az ítélet bírósága.
#53
Itt nem számít nagyon reklámozásnak, csak a novellák túl hosszúak hogy azokat ide közvetlenül betegyem :D
Éjjeli Kornél
Éjjeli Kornél
DFTBA ಠ_ಠ
#52
4 év után egy remake :)
Fenyõfi Nándor: Apám tyúkja
Ejj, milyen nõ ! új anyó kend ?
A szobában döglik itt bent ?
Amióta fater elvált,
Nõért ennyit sose perkált.
Interneten rég kiszúrta,
Már a húgát is meg...nézte,
Végül meg lett a csaj száma,
Meg egy jó nagy mobilszámla.
Aztán jött az ágyba döfés,
Úgy szólt, mint egy disznó ölés,
Gondoltam én: teszek rátok,
Nem érdekel, rá se rántok.
Na de, másnap reggel végül,
Megláttam a sminkje nélkül,
Tán erõsen fogalmazok,
De a szar is belém fagyott.
Ilyen rondát én korábban,
Csak a Spektrum TV-n láttam,
S lám a sors most elém veti:
Nappalinkban áll egy Jeti.
De a fater szíve lángol,
Gyûrût önt a pótfogából,
Volt lány kérés, kaja, pia,
Lászt minitbe Tunézia.
Apám tyúkja le is égett,
Csak a hasa maradt védett,
Nem volt szükség ott naptejre,
Beárnyékolta a mejje.
Azóta is itthon dögöl,
Bántja õt a munkacsömör,
Zabál reggel, délben, este
Már a Greenpeace is kereste,
Saját szemükkel is látnák
A kihaló fotel bálnát.
Így kapirgál apám tyúkja,
Elhízva és elbutulva,
S érzem jön a sötét végzet,
És semmit sem tehetek,
Ha majd egyszer két lábra áll,
Leszakad az emelet.
Fenyõfi Nándor: Apám tyúkja
Ejj, milyen nõ ! új anyó kend ?
A szobában döglik itt bent ?
Amióta fater elvált,
Nõért ennyit sose perkált.
Interneten rég kiszúrta,
Már a húgát is meg...nézte,
Végül meg lett a csaj száma,
Meg egy jó nagy mobilszámla.
Aztán jött az ágyba döfés,
Úgy szólt, mint egy disznó ölés,
Gondoltam én: teszek rátok,
Nem érdekel, rá se rántok.
Na de, másnap reggel végül,
Megláttam a sminkje nélkül,
Tán erõsen fogalmazok,
De a szar is belém fagyott.
Ilyen rondát én korábban,
Csak a Spektrum TV-n láttam,
S lám a sors most elém veti:
Nappalinkban áll egy Jeti.
De a fater szíve lángol,
Gyûrût önt a pótfogából,
Volt lány kérés, kaja, pia,
Lászt minitbe Tunézia.
Apám tyúkja le is égett,
Csak a hasa maradt védett,
Nem volt szükség ott naptejre,
Beárnyékolta a mejje.
Azóta is itthon dögöl,
Bántja õt a munkacsömör,
Zabál reggel, délben, este
Már a Greenpeace is kereste,
Saját szemükkel is látnák
A kihaló fotel bálnát.
Így kapirgál apám tyúkja,
Elhízva és elbutulva,
S érzem jön a sötét végzet,
És semmit sem tehetek,
Ha majd egyszer két lábra áll,
Leszakad az emelet.
#50
Ha valakinek van kedve publikálni az írását, tegye fel a www.betuvetes.hu-ra is.
SecondOrb: A legjobb internetes városépítõ stratégiai játék. www.secondorb.hu
#49
Weöres Sándor: Kuli
Kuli bot vág.
Kuli megy
megy
csak guri-guri
Riksa
Autó
Sárkányszekér
Kuli húz riksa.
Kuli húz autó.
Kuli húz sárkányszekér.
csak guri-guri
Kuli gyalog megy.
Kuli szakáll fehér.
Kuli álmos.
Kuli éhes.
Kuli öreg.
Kuli babszem mákszem kisgyerek
ver kis Kuli nagy rossz emberek.
csak guri-guri
Riksa
Autó
Sárkányszekér
Ki húz riksa?
Ki húz autó?
Ki húz sárkányszekér?
Ha Kuli meghal.
Kuli meghal.
Kuli neeem tud meghal!
Kuli örök.
csak guri-guri
És a paródia is:
Weöres Sándor: Kula
2009.06.23. 10:48 | pitbull.lecso | 1 komment
Kula szag rossz.
Kula potty le.
Kula potty
potty
Csésze
Fajansz
Bokor
Nádas
Kula öreg.
Kula száraz.
Kula pöcegödör.
Kula felnõtt, Kula gyerek.
Potty kis Kula nagy emberek.
Kula trágya.
Kula szippant.
Autó
Gödör
Hátsó kert
Ki szippant?
Ha Kula szék reked.
Kula szék reked.
Kula neeeeeem tud szék reked!
Kula kutya.
csak gumi-gumi.
Kuli bot vág.
Kuli megy
megy
csak guri-guri
Riksa
Autó
Sárkányszekér
Kuli húz riksa.
Kuli húz autó.
Kuli húz sárkányszekér.
csak guri-guri
Kuli gyalog megy.
Kuli szakáll fehér.
Kuli álmos.
Kuli éhes.
Kuli öreg.
Kuli babszem mákszem kisgyerek
ver kis Kuli nagy rossz emberek.
csak guri-guri
Riksa
Autó
Sárkányszekér
Ki húz riksa?
Ki húz autó?
Ki húz sárkányszekér?
Ha Kuli meghal.
Kuli meghal.
Kuli neeem tud meghal!
Kuli örök.
csak guri-guri
És a paródia is:
Weöres Sándor: Kula
2009.06.23. 10:48 | pitbull.lecso | 1 komment
Kula szag rossz.
Kula potty le.
Kula potty
potty
Csésze
Fajansz
Bokor
Nádas
Kula öreg.
Kula száraz.
Kula pöcegödör.
Kula felnõtt, Kula gyerek.
Potty kis Kula nagy emberek.
Kula trágya.
Kula szippant.
Autó
Gödör
Hátsó kert
Ki szippant?
Ha Kula szék reked.
Kula szék reked.
Kula neeeeeem tud szék reked!
Kula kutya.
csak gumi-gumi.
#48
Nekem bejön <#eljen>
Isten szeret tégedet, az egyház meg a pénzedet. -- Oi! -- 'Ember küzdj és bízva bízzál!' ..de ha nem megy, legalább engem hagyjál!
#47
hmm?
#46
Lélektûz
Kitépted összetört lelkem...
Kitépted belõle az utolsó szál virágot is...
...eltapostad...
az utolsó tüzet is...
Lelkem immár sötét verem...
De talán még van remény...
Ni-ni, egy szikra...
...csillan fel éppen...
lenn-lenn, mélyen, a sötétben...
Egy apró, kicsi fény...
Ki az, ki ebbõl...
...az apró, kicsi szikrából...
lángoló tüzet varázsol?
Te! Egyedül Te vagy...
...ki felélesztheted a tüzet...
lelkemnek tüzét...
Egyik haverom írta egy szerelmi csalódás utáni rosszabb pillanatában.
Remélem érthetõ mit akar kifejezni. Vélemény? :)
Kitépted összetört lelkem...
Kitépted belõle az utolsó szál virágot is...
...eltapostad...
az utolsó tüzet is...
Lelkem immár sötét verem...
De talán még van remény...
Ni-ni, egy szikra...
...csillan fel éppen...
lenn-lenn, mélyen, a sötétben...
Egy apró, kicsi fény...
Ki az, ki ebbõl...
...az apró, kicsi szikrából...
lángoló tüzet varázsol?
Te! Egyedül Te vagy...
...ki felélesztheted a tüzet...
lelkemnek tüzét...
Egyik haverom írta egy szerelmi csalódás utáni rosszabb pillanatában.
Remélem érthetõ mit akar kifejezni. Vélemény? :)
#45
Sokszáz éves, de ma is ütõs!
HOLTAK DALA
TAO JUAN MING
Hogy el kell mindnyájunknak egyszer
pusztulni: szörnyû rendelés!
Tegnap még vígan ittam és
párnáimon ma halva fekszem.
Testem föld és ég között lebeg,
s örökké éljen bár a lélek:
ez nem szárítja fiam édes
arcáról fel a könnyeket.
A kéj már nem süllyeszti lágy
fogát belém, nem bánt a törvény,
mindegy számomra jog meg önkény,
nem ûz a pénz, nem mar a vágy.
De azt az egyet szánva bánom:
hogy, míg éltem s a föld felett
sétáltam még, a nagy kupából
nem ittam soha, soha eleget!
HOLTAK DALA
TAO JUAN MING
Hogy el kell mindnyájunknak egyszer
pusztulni: szörnyû rendelés!
Tegnap még vígan ittam és
párnáimon ma halva fekszem.
Testem föld és ég között lebeg,
s örökké éljen bár a lélek:
ez nem szárítja fiam édes
arcáról fel a könnyeket.
A kéj már nem süllyeszti lágy
fogát belém, nem bánt a törvény,
mindegy számomra jog meg önkény,
nem ûz a pénz, nem mar a vágy.
De azt az egyet szánva bánom:
hogy, míg éltem s a föld felett
sétáltam még, a nagy kupából
nem ittam soha, soha eleget!
Don\'t take anything for granted. (Ne tekints semmit magától értetõdõnek.)
#44
hali mindenki.
ma nagyon irodalmi hangulatomban voltam, olvasgattam verseket, benézek ebbe a fórumba.
írtam is ma egy kisebb novellát, véleményeket kérnék:
Õ
Egy péntek. Csak egy péntek és vége van. Vége, végre az egésznek. De jaj, utána megint megy az egész elölrõl, szenvedések, feledések, sértõdések. De nem baj, ez a két nap az enyém. Teljesen szabad vagyok, suhanhatok bele a függetlenség világába mint egy ifjú vöcsök a levegõ áramlatába. Többször gondoltam arra, hogy ne csak a hétvégéken éljek igazán, de hétköznap egyszerûen nem lehet. Ott van az a tömeg, amivel csinálni semmit sem lehet. Ha teszek valamit az a baj, ha nem teszek semmit az a baj. Lehet, csak én nem illek a képbe? Lehet, én vagyok az a gumi morzsalék melyet a grafikus töröl le mûvérõl? Elképzelhetõ, sõt valószínû. De csak ezt a napot kell kibírnom, és utána minden az enyém lesz. Azt csinálok amit akarok, nem lesz semmitõl tartanom, semmitõl és senkitõl. És akkor talán újra láthatom….
Túl vagyok a napomon. Bár a többiek által élt idol-életbe még mindig nem illek bele, nem érzem mit tudnék tenni a siker elérésében. A többiek. Miért van az hogy valakinek egyszerûen sikerül mindent elérni? Más meg küzd hegyeket-völgyeket, csak hogy elérje. De nem, õ fel tud jutni a turistaút nélkül is, csak le kell gyalulni azt ami az útba kerül. Nem számít, hogy az õt követõ hegymászó már rögtön megcsúszik, õ feljutott a lényeg ez. De majd ha õ lesz a hegymászó. Akkor majd úgy gondolja õ is hogy a turistautat kellett volna választani. Legalábbis gondoljuk mi hogy õ ezt fogja gondolni. De nem, õ inkább melegebb éghajlatra küldi az úthengert, a gyalulót. De nem baj, neki elnézik, egy kacsintással elintézik, a listája teljesen tiszta. Náluk ilyen egyszerûen megy, de itt, a gondolataim mélyén ez nekem teljesen logikátlannak és homályosnak tûnik. Biztos ezzel egyedül én vagyok így, én állok egyedül a sivatagban oázist keresve. De nem baj, csak a szombat jönne el. És akkor talán újra láthatom…
Egyedül õ az aki megérthet engem, akivel valakinek érzem magam. A többieknek egy senki vagyok, egy csavar a gépezetben, de neki nem, neki én vagyok az, aki a valakit jelenti. Talán ilyet mint én még nem is látott soha, de mióta találkoztunk, rügyeznek a barátság ágai közöttünk. Minden hétvégén elsõként hozzámegyek. És ha sikerül jól elsütni a dolgot, az egész hétvégém feldobódik. Neki mindent elmondhatok, nem fog hátam mögött meséket kitalálni, hogy aztán egy újabb úthengerért feláldozhasson engem és a barátságomat. Nem, õ igazán bízik bennem és talán még szeret is. Már ha ilyen létezik az õ kis szívében.
De lehet hogy neki is csak én vagyok a sok közül. Egy valaki, aki jön, ad valamit, aztán tovább áll. Õ nem tudja, nem tudhatja hogy õ nekem sokkalta is többet jelent.
Eljött hát a szombat reggel, elindultam a helyünkre. Nem, nem a moszkvára az óra alá, ki az erdõbe. Az ösvény közelében van egy fa. Igen, több fa van egy ösvény közelében, de ez az a fa ahol megláttam õt. Azóta minden hétvégén amikor arra indulok, ott találom. Nem lehet véletlen, biztosan rám vár. Képtelenség, hogy véletlen legyen, rám kell hogy várjon. Oda értem hát, és észrevettem hogy a fánk már sehol se volt. Már megismerkedésünkkor ott volt az a kereszt rajta, de ki gondolta volna, hogy csak két hónap után jönnek és viszik el a jó munkás emberek. Végülis, magyar mentalitás.
Az ördög keze bármeddig elér. Pont ilyenkor kellett a favágókat kiküldeni? Pont ilyenkor amikor annyira fontos lenne látnom õt? Képtelenség. Biztos én tévesztettem el, végülis egy erdõben több száz kivágásra jelölt fan létezik. Visszasétáltam hát, és többször is megtettem az utat, de ugyanannál a zsákfoltnál lyukadtam ki. A sötétség nem elég hogy a hétköznapjaimat is teljesen megfertõzte, most a hétvégéjeimért nyúl. Mintha kiáltaná hogy kár menekülnie, úgyis elkapja, és akkor már számomra nem lesz kiút. Leroskadtam hát a fánk helye mellé, hátha õt még itt találom valahol. Gondolataim ezerfelé kalandoztak, részben a válaszokat a múltra, részben a kérdéseket a jövõre feltéve. Aztán végül eszembe jutott egy szinte összeesküvés elméletnek nevezhetõ talány. Mi van akkor, ha õ tette? Ha õ vágatta ki a fát? Ha õ hívatta a favágókat, hogy kivágják és elvigyék a helyünkét? Szenvedjen csak a hülyéje, ha már csak õ maradt neki.. Nem ez lehetetlen. Hiszen, hogy tehette volna, amikor õ…Áh de ha mégis. Nem tudott nekem nemet mondani, annak a valakinek aki adott neki valamit. Vagy egy valakinek aki adott neki valamit és csak egy valaki marad. Tehát így mondott nemet. Ezt vehetem készpénznek, akár meg is esküdhetek rá. Nem hiszem el, hogy õ is elhagyott, biztos õ is megtalálta az úthengerét. Én csak egy nagyobb sziklatömb voltam az úthenger útjában, melyhez több idõ kellett az eltávolításhoz. De hát végtére is mit várok a mai világtól. Egy olyan világtól melyben a kapcsolatok már teljesen másodlagosak. De vele mégis minden más volt, lehet azért, mert õ nem az ilyen civilizációban nevelkedett, õ még a természet törvényei szerint élt.
Megpróbáltam teljes figyelmemmel a gondolataimra koncentrálni, és sikerült is. Hétköznapi nyelven azt hiszem ezt úgy mondják, hogy elalvás. Legközelebb egy kézzel a vállamon ébredtem, azt hittem õ az, de õ nem így köszöntene. Õ végigugrálna a lábaimon, rohangálna le-fel. Már nyúltam is a zsebembe az õneki bekészített elemózsia végett, de aztán ráeszméltem hogy ez nem õ. Az egész tegnapi délutánomat az elemózsia beszerzésére, elõkészítésére szenteltem, csak hogy meglegyen az, amit õ szeret és hogy örömet szerezzek õneki, ha már másnak nem tudok. Ez csak egy ember volt. Egy elég szép példány, egyébként. Szép hosszú barna haj, és mosoly. Csak egy mosoly... Már ami egy ilyen elkeseredett lénynek, mint nekem szép lehet. Kezemben volt egy pár mazsola az elemózsiából, de aztán láttam hogy ez nem õ, ez nem ehet az övébõl. Megkérdezte jól vagyok-e, én megnyugtattam. Az agyam ösztökélt, hogy küldjem el, hisz õ bármikor visszatérhet. Még a végén õ azt hinné hogy ennek hoztam az elemózsiát. És akkor mit tennék én õ nélküle. De a szívem valahogy azt mondta, hogy marasztaljam csak nyugodtan. Mintha már a veszett fejsze nyelével próbálnék gazdálkodni, az elemózsiát dugdosva. Így hát végül leült. Próbáltam rá figyelni, de fél szemmel még mindig a környezetet szemléltem, hátha õ felbukkan. De nem tette. Végülis kénytelen voltam erre szentelni az idõmet, hisz annyi becsület még mindig volt bennem, hogy ha már ez leszólított, leült hozzám ne iszkoljak el rögtön. Még a végén azt hinné, hogy nem szeretem az ilyenek társaságát. De ez természetesen téves lett volna, de egy olyan téves ami azonnal igazzá változott volna, ha õ felbukkan. De nem tette.
Megpróbáltam ennek elmagyarázni a szituációt amibe belecsöppent, de nem tûnt úgy nekem hogy nagyon tudomást venne róla. Ez csak kérdezgetett, de én nem bántam. Sõt, egyre inkább kezdte az agyam is megadni magát, és figyelmet szentelni erre. Sok hallgatás és csend után rászántam magam és felé fordultam. Semmiféle izgalom vagy feszültség, félelem nem volt bennem, hisz ez is csak egy volt a sok közül, nem pedig õ. De aztán megláttam a szemeit. Azok a telt barna szemek teljesen megigéztek, csak bámultam és bámultam. Belemerültem, és kitárulkozott nekem a világ, az õ világa. Nem szürkeséget láttam mint másokban azok közül, hanem dús színeket. Ennek az arca igazán a mosolyával lett teljes, és akkor eszméltem rá, mit teszek. Ez kezdett õ-vé formálódni, és én csak bámultam és bámultam. Nem tudtam mitévõ legyek, de úgy tûnt õt nem zavarja. Én nem gondoltam hogy abba kellene hagynom, mivel egy ember bármit csinálhat ami nem sérti a másikat. Ez pedig határozottan nem sértette. Ha sértette volna, bizonyosan tett volna valamit a további sértések elkerülése végett. De õ nem tett. Az agyam megint kezdett munkálkodni, most már éreztem, hogy a szívem ellen. Azt mondta, hogy rosszat teszek ezzel az egésszel, hiszen õt kellene várnom. De õ nem jött, tovább állt, és nem maradt most mást nekem csak ez a lény itt, vagyis õ, a lány. Elõvettem zsebembõl az elemózsiát, és megkínáltam. Kért belõle, mosolygott, és jelenleg ez jelentette nekem a legtöbbet.
A rákövetkezendõ héten is alig vártam a pénteket és a hétvégét. De most valami más miatt. Valaki más miatt. Megbeszéltünk egy találkozót hétvégére õvele, randi, azt hiszem így nevezik hétköznapi nyelven. Azt hiszem, megtaláltam az én úthengeremet. Csak jönne már a péntek…
ma nagyon irodalmi hangulatomban voltam, olvasgattam verseket, benézek ebbe a fórumba.
írtam is ma egy kisebb novellát, véleményeket kérnék:
Õ
Egy péntek. Csak egy péntek és vége van. Vége, végre az egésznek. De jaj, utána megint megy az egész elölrõl, szenvedések, feledések, sértõdések. De nem baj, ez a két nap az enyém. Teljesen szabad vagyok, suhanhatok bele a függetlenség világába mint egy ifjú vöcsök a levegõ áramlatába. Többször gondoltam arra, hogy ne csak a hétvégéken éljek igazán, de hétköznap egyszerûen nem lehet. Ott van az a tömeg, amivel csinálni semmit sem lehet. Ha teszek valamit az a baj, ha nem teszek semmit az a baj. Lehet, csak én nem illek a képbe? Lehet, én vagyok az a gumi morzsalék melyet a grafikus töröl le mûvérõl? Elképzelhetõ, sõt valószínû. De csak ezt a napot kell kibírnom, és utána minden az enyém lesz. Azt csinálok amit akarok, nem lesz semmitõl tartanom, semmitõl és senkitõl. És akkor talán újra láthatom….
Túl vagyok a napomon. Bár a többiek által élt idol-életbe még mindig nem illek bele, nem érzem mit tudnék tenni a siker elérésében. A többiek. Miért van az hogy valakinek egyszerûen sikerül mindent elérni? Más meg küzd hegyeket-völgyeket, csak hogy elérje. De nem, õ fel tud jutni a turistaút nélkül is, csak le kell gyalulni azt ami az útba kerül. Nem számít, hogy az õt követõ hegymászó már rögtön megcsúszik, õ feljutott a lényeg ez. De majd ha õ lesz a hegymászó. Akkor majd úgy gondolja õ is hogy a turistautat kellett volna választani. Legalábbis gondoljuk mi hogy õ ezt fogja gondolni. De nem, õ inkább melegebb éghajlatra küldi az úthengert, a gyalulót. De nem baj, neki elnézik, egy kacsintással elintézik, a listája teljesen tiszta. Náluk ilyen egyszerûen megy, de itt, a gondolataim mélyén ez nekem teljesen logikátlannak és homályosnak tûnik. Biztos ezzel egyedül én vagyok így, én állok egyedül a sivatagban oázist keresve. De nem baj, csak a szombat jönne el. És akkor talán újra láthatom…
Egyedül õ az aki megérthet engem, akivel valakinek érzem magam. A többieknek egy senki vagyok, egy csavar a gépezetben, de neki nem, neki én vagyok az, aki a valakit jelenti. Talán ilyet mint én még nem is látott soha, de mióta találkoztunk, rügyeznek a barátság ágai közöttünk. Minden hétvégén elsõként hozzámegyek. És ha sikerül jól elsütni a dolgot, az egész hétvégém feldobódik. Neki mindent elmondhatok, nem fog hátam mögött meséket kitalálni, hogy aztán egy újabb úthengerért feláldozhasson engem és a barátságomat. Nem, õ igazán bízik bennem és talán még szeret is. Már ha ilyen létezik az õ kis szívében.
De lehet hogy neki is csak én vagyok a sok közül. Egy valaki, aki jön, ad valamit, aztán tovább áll. Õ nem tudja, nem tudhatja hogy õ nekem sokkalta is többet jelent.
Eljött hát a szombat reggel, elindultam a helyünkre. Nem, nem a moszkvára az óra alá, ki az erdõbe. Az ösvény közelében van egy fa. Igen, több fa van egy ösvény közelében, de ez az a fa ahol megláttam õt. Azóta minden hétvégén amikor arra indulok, ott találom. Nem lehet véletlen, biztosan rám vár. Képtelenség, hogy véletlen legyen, rám kell hogy várjon. Oda értem hát, és észrevettem hogy a fánk már sehol se volt. Már megismerkedésünkkor ott volt az a kereszt rajta, de ki gondolta volna, hogy csak két hónap után jönnek és viszik el a jó munkás emberek. Végülis, magyar mentalitás.
Az ördög keze bármeddig elér. Pont ilyenkor kellett a favágókat kiküldeni? Pont ilyenkor amikor annyira fontos lenne látnom õt? Képtelenség. Biztos én tévesztettem el, végülis egy erdõben több száz kivágásra jelölt fan létezik. Visszasétáltam hát, és többször is megtettem az utat, de ugyanannál a zsákfoltnál lyukadtam ki. A sötétség nem elég hogy a hétköznapjaimat is teljesen megfertõzte, most a hétvégéjeimért nyúl. Mintha kiáltaná hogy kár menekülnie, úgyis elkapja, és akkor már számomra nem lesz kiút. Leroskadtam hát a fánk helye mellé, hátha õt még itt találom valahol. Gondolataim ezerfelé kalandoztak, részben a válaszokat a múltra, részben a kérdéseket a jövõre feltéve. Aztán végül eszembe jutott egy szinte összeesküvés elméletnek nevezhetõ talány. Mi van akkor, ha õ tette? Ha õ vágatta ki a fát? Ha õ hívatta a favágókat, hogy kivágják és elvigyék a helyünkét? Szenvedjen csak a hülyéje, ha már csak õ maradt neki.. Nem ez lehetetlen. Hiszen, hogy tehette volna, amikor õ…Áh de ha mégis. Nem tudott nekem nemet mondani, annak a valakinek aki adott neki valamit. Vagy egy valakinek aki adott neki valamit és csak egy valaki marad. Tehát így mondott nemet. Ezt vehetem készpénznek, akár meg is esküdhetek rá. Nem hiszem el, hogy õ is elhagyott, biztos õ is megtalálta az úthengerét. Én csak egy nagyobb sziklatömb voltam az úthenger útjában, melyhez több idõ kellett az eltávolításhoz. De hát végtére is mit várok a mai világtól. Egy olyan világtól melyben a kapcsolatok már teljesen másodlagosak. De vele mégis minden más volt, lehet azért, mert õ nem az ilyen civilizációban nevelkedett, õ még a természet törvényei szerint élt.
Megpróbáltam teljes figyelmemmel a gondolataimra koncentrálni, és sikerült is. Hétköznapi nyelven azt hiszem ezt úgy mondják, hogy elalvás. Legközelebb egy kézzel a vállamon ébredtem, azt hittem õ az, de õ nem így köszöntene. Õ végigugrálna a lábaimon, rohangálna le-fel. Már nyúltam is a zsebembe az õneki bekészített elemózsia végett, de aztán ráeszméltem hogy ez nem õ. Az egész tegnapi délutánomat az elemózsia beszerzésére, elõkészítésére szenteltem, csak hogy meglegyen az, amit õ szeret és hogy örömet szerezzek õneki, ha már másnak nem tudok. Ez csak egy ember volt. Egy elég szép példány, egyébként. Szép hosszú barna haj, és mosoly. Csak egy mosoly... Már ami egy ilyen elkeseredett lénynek, mint nekem szép lehet. Kezemben volt egy pár mazsola az elemózsiából, de aztán láttam hogy ez nem õ, ez nem ehet az övébõl. Megkérdezte jól vagyok-e, én megnyugtattam. Az agyam ösztökélt, hogy küldjem el, hisz õ bármikor visszatérhet. Még a végén õ azt hinné hogy ennek hoztam az elemózsiát. És akkor mit tennék én õ nélküle. De a szívem valahogy azt mondta, hogy marasztaljam csak nyugodtan. Mintha már a veszett fejsze nyelével próbálnék gazdálkodni, az elemózsiát dugdosva. Így hát végül leült. Próbáltam rá figyelni, de fél szemmel még mindig a környezetet szemléltem, hátha õ felbukkan. De nem tette. Végülis kénytelen voltam erre szentelni az idõmet, hisz annyi becsület még mindig volt bennem, hogy ha már ez leszólított, leült hozzám ne iszkoljak el rögtön. Még a végén azt hinné, hogy nem szeretem az ilyenek társaságát. De ez természetesen téves lett volna, de egy olyan téves ami azonnal igazzá változott volna, ha õ felbukkan. De nem tette.
Megpróbáltam ennek elmagyarázni a szituációt amibe belecsöppent, de nem tûnt úgy nekem hogy nagyon tudomást venne róla. Ez csak kérdezgetett, de én nem bántam. Sõt, egyre inkább kezdte az agyam is megadni magát, és figyelmet szentelni erre. Sok hallgatás és csend után rászántam magam és felé fordultam. Semmiféle izgalom vagy feszültség, félelem nem volt bennem, hisz ez is csak egy volt a sok közül, nem pedig õ. De aztán megláttam a szemeit. Azok a telt barna szemek teljesen megigéztek, csak bámultam és bámultam. Belemerültem, és kitárulkozott nekem a világ, az õ világa. Nem szürkeséget láttam mint másokban azok közül, hanem dús színeket. Ennek az arca igazán a mosolyával lett teljes, és akkor eszméltem rá, mit teszek. Ez kezdett õ-vé formálódni, és én csak bámultam és bámultam. Nem tudtam mitévõ legyek, de úgy tûnt õt nem zavarja. Én nem gondoltam hogy abba kellene hagynom, mivel egy ember bármit csinálhat ami nem sérti a másikat. Ez pedig határozottan nem sértette. Ha sértette volna, bizonyosan tett volna valamit a további sértések elkerülése végett. De õ nem tett. Az agyam megint kezdett munkálkodni, most már éreztem, hogy a szívem ellen. Azt mondta, hogy rosszat teszek ezzel az egésszel, hiszen õt kellene várnom. De õ nem jött, tovább állt, és nem maradt most mást nekem csak ez a lény itt, vagyis õ, a lány. Elõvettem zsebembõl az elemózsiát, és megkínáltam. Kért belõle, mosolygott, és jelenleg ez jelentette nekem a legtöbbet.
A rákövetkezendõ héten is alig vártam a pénteket és a hétvégét. De most valami más miatt. Valaki más miatt. Megbeszéltünk egy találkozót hétvégére õvele, randi, azt hiszem így nevezik hétköznapi nyelven. Azt hiszem, megtaláltam az én úthengeremet. Csak jönne már a péntek…
Oh to be a Gunner:) .RHCP - Foo Fighters - Muse - Franz Ferdinand - Oasis - Blur - The Killers - Placebo - The Hives.
Törölt felhasználó
#43
#42
Sziasztok! Tudom, hogy ez nem egy kiadó, de láttam, hogy van egy ilyen topic, hát gondoltam berakok egy-két verset, amit én írtam:
Akit Senkinek hívtak
Hiányozni fogtok, láztól ittas éjszakák,
Mikor a képzelet még gyermek-arccal
Lüktetett az elmék mélyén, s a világ
Nem volt más, csupán gyávák ál-arca:
Önmaguk árnyékán kik át nem léptek
Soha, ön-sebeik láttán kik egymásba
Téptek: õk soha nem lelnek válaszra,
Nyílt-szívükkel játszik majd az Isten,
S a vér-erek között zihál majd a bánat,
De késõ már, késõ: nincs bocsánat,
És nincs bûnt-megváltó ének,
Leáldozott a nap ezen a sziklás szirten,
S a keserû alkony fényében állva
Küzdenétek még kiabálva,
De már tudjátok: elveszett minden.
Hiányozni fogtok, vörösen izzó hajnalok,
Derûs ébredések idegen ágyakon,
Hol megõrül a szerelem, s a vágyakon
Kéj-virágok illata árad szerteszét,
Hol vad szenvedélyek súgják a holnapot –
Egymásba kapaszkodva süllyedõ bárkán,
S az érzelmek tengerén evezve,
Ha magával ragad egy véletlen örvény,
Megszûnik az idõ, s ledõl az örök-bálvány:
Semmivé foszlik az egyedül-törvény
És szivárvány hidal át fejünk felett:
Akkor, forró sóhajok féltett öblén
A képtelen boldogságot keresve
Már tudjuk mi is: bevégeztetett.
Hiányozni fogtok, ti ostoba könnyek,
Kiket tán hasztalan hullattam gyötrõ
Kínok okán, lelkemnek legmélyebb zugát
Feltárva leptétek el fáradt szemem,
S egyszerre rémlett fel élet, halál és szerelem,
Ti mostátok tisztára arcomat ideg-õrlõ,
Ál-harcok után, s tõletek lett könnyebb
Elbírni roppant fájdalmaim súlyát:
Köszönöm nektek halálom és életem,
Köszönöm, hogy még most is fájtok:
Gyengéd ölelés, amit adtok: amit vártok,
S e végsõ tusán érintésetek még bíztat,
Hogy megtudja majd e világ egyszer:
Ilyen volt egy végtelenül szabad ember,
Akit Senkinek hívtak.
Vigasz nélkül
Lassan elernyed a föld haldokló teste,
Tündöklõ kardját magába fojtja a Nap,
S mint vezeklõ rabja a szeszélyes úrnak:
Búsan járja végzetes táncát az Este,
Korhadt fák tövében kóbor szél sikolt,
Tébolyult lelkek üldözik egymást,
Nyirkos kripták mélyén felriad a holt,
S elnyeli a sötét felleg
A szívszakító ember-kiáltást.
Véres tavak tükrén ezrek képe remeg,
A szabadság karjain zörögnek a láncok,
Kietlen hegyek ormán
Fekete zászló lebeg,
S az elnyomott álmok
Visszatérõ szomján
Átvilágít a jövõ sötét ragyogása.
Az emberek ajkán néma gyász ül,
S a tékozló élet gyermeket szül,
Rohanó emlékek rövid villanása,
Mint kései könnyek sûrû vallomása:
Nyugodt pillantással fölénk hajol,
S ha a fájdalom már csontunkig hatol,
Fülünkbe súgja: nincs mitõl félni,
Szép volt néha ábrándok közt élni.
Felettünk az égnek fakó leple
Mindent elvakítva feszül:
Mi voltunk a föld önfejû népe,
Vállunkra a szégyen bársonya terül,
Bánatunkat nem oldhatja vigasz,
Sorsunkról nincs már több számadás,
S mint téli éjszakán a gyertyaviasz:
Rettegett szemünkbõl kihûl a csillogás.
Akit Senkinek hívtak
Hiányozni fogtok, láztól ittas éjszakák,
Mikor a képzelet még gyermek-arccal
Lüktetett az elmék mélyén, s a világ
Nem volt más, csupán gyávák ál-arca:
Önmaguk árnyékán kik át nem léptek
Soha, ön-sebeik láttán kik egymásba
Téptek: õk soha nem lelnek válaszra,
Nyílt-szívükkel játszik majd az Isten,
S a vér-erek között zihál majd a bánat,
De késõ már, késõ: nincs bocsánat,
És nincs bûnt-megváltó ének,
Leáldozott a nap ezen a sziklás szirten,
S a keserû alkony fényében állva
Küzdenétek még kiabálva,
De már tudjátok: elveszett minden.
Hiányozni fogtok, vörösen izzó hajnalok,
Derûs ébredések idegen ágyakon,
Hol megõrül a szerelem, s a vágyakon
Kéj-virágok illata árad szerteszét,
Hol vad szenvedélyek súgják a holnapot –
Egymásba kapaszkodva süllyedõ bárkán,
S az érzelmek tengerén evezve,
Ha magával ragad egy véletlen örvény,
Megszûnik az idõ, s ledõl az örök-bálvány:
Semmivé foszlik az egyedül-törvény
És szivárvány hidal át fejünk felett:
Akkor, forró sóhajok féltett öblén
A képtelen boldogságot keresve
Már tudjuk mi is: bevégeztetett.
Hiányozni fogtok, ti ostoba könnyek,
Kiket tán hasztalan hullattam gyötrõ
Kínok okán, lelkemnek legmélyebb zugát
Feltárva leptétek el fáradt szemem,
S egyszerre rémlett fel élet, halál és szerelem,
Ti mostátok tisztára arcomat ideg-õrlõ,
Ál-harcok után, s tõletek lett könnyebb
Elbírni roppant fájdalmaim súlyát:
Köszönöm nektek halálom és életem,
Köszönöm, hogy még most is fájtok:
Gyengéd ölelés, amit adtok: amit vártok,
S e végsõ tusán érintésetek még bíztat,
Hogy megtudja majd e világ egyszer:
Ilyen volt egy végtelenül szabad ember,
Akit Senkinek hívtak.
Vigasz nélkül
Lassan elernyed a föld haldokló teste,
Tündöklõ kardját magába fojtja a Nap,
S mint vezeklõ rabja a szeszélyes úrnak:
Búsan járja végzetes táncát az Este,
Korhadt fák tövében kóbor szél sikolt,
Tébolyult lelkek üldözik egymást,
Nyirkos kripták mélyén felriad a holt,
S elnyeli a sötét felleg
A szívszakító ember-kiáltást.
Véres tavak tükrén ezrek képe remeg,
A szabadság karjain zörögnek a láncok,
Kietlen hegyek ormán
Fekete zászló lebeg,
S az elnyomott álmok
Visszatérõ szomján
Átvilágít a jövõ sötét ragyogása.
Az emberek ajkán néma gyász ül,
S a tékozló élet gyermeket szül,
Rohanó emlékek rövid villanása,
Mint kései könnyek sûrû vallomása:
Nyugodt pillantással fölénk hajol,
S ha a fájdalom már csontunkig hatol,
Fülünkbe súgja: nincs mitõl félni,
Szép volt néha ábrándok közt élni.
Felettünk az égnek fakó leple
Mindent elvakítva feszül:
Mi voltunk a föld önfejû népe,
Vállunkra a szégyen bársonya terül,
Bánatunkat nem oldhatja vigasz,
Sorsunkról nincs már több számadás,
S mint téli éjszakán a gyertyaviasz:
Rettegett szemünkbõl kihûl a csillogás.
,,You Should know that the sword doesn\'t make the man\" (Trunks)
#41
Öcsém két verse:
A harcosok feltámadának
Csendes õszi éjjel az erdõt járom,
Önmagam keresem kint: a halált várom.
A lehulló falevél utolsót perdül,
Lehull a földre, többé nem zöldül.
Büszkék lépteim ezen a büszke földön,
Harcok mezeje ez, hol egy holló õrköd.
Halott vitézek fegyverén rúnák állnak,
A harcosok az égben miránk várnak.
Léptem lassul, az emlékek nagyon fájnak,
Iszapos, kiszáradt tóban felperzselt ágak.
Kürtszó harsan, a harcosok visszatértek!
Mind harcba indulnak, s engem néznek.
U.B.
Gerje-szörny
Mélybõl feltörõ gonosz átok
Sötét szemmel tekint rátok.
Gerje partja vértõl mocskos
Szörny lelke ettõl gyászos.
Hét Gyermekét százszor leölték
Tisztán csillogó vizét szennyezték.
A tóparti erdõk utolsó levelei
Lehullanak,mert a szörny könnyezik.
Suhogó szellõk szárnyalnak odafent
A Gerje-szörny embert eszik odalent.
Gonosz arcát kihajtja a víztükrébõl
A hó csak hull, hull rá,
Úgy iszik az emberek vérébõl.
U.B.
A harcosok feltámadának
Csendes õszi éjjel az erdõt járom,
Önmagam keresem kint: a halált várom.
A lehulló falevél utolsót perdül,
Lehull a földre, többé nem zöldül.
Büszkék lépteim ezen a büszke földön,
Harcok mezeje ez, hol egy holló õrköd.
Halott vitézek fegyverén rúnák állnak,
A harcosok az égben miránk várnak.
Léptem lassul, az emlékek nagyon fájnak,
Iszapos, kiszáradt tóban felperzselt ágak.
Kürtszó harsan, a harcosok visszatértek!
Mind harcba indulnak, s engem néznek.
U.B.
Gerje-szörny
Mélybõl feltörõ gonosz átok
Sötét szemmel tekint rátok.
Gerje partja vértõl mocskos
Szörny lelke ettõl gyászos.
Hét Gyermekét százszor leölték
Tisztán csillogó vizét szennyezték.
A tóparti erdõk utolsó levelei
Lehullanak,mert a szörny könnyezik.
Suhogó szellõk szárnyalnak odafent
A Gerje-szörny embert eszik odalent.
Gonosz arcát kihajtja a víztükrébõl
A hó csak hull, hull rá,
Úgy iszik az emberek vérébõl.
U.B.
Isten szeret tégedet, az egyház meg a pénzedet. -- Oi! -- 'Ember küzdj és bízva bízzál!' ..de ha nem megy, legalább engem hagyjál!
#40
Az egyik versem:
Csata után
Hömpölyög a víz, árad a folyó,
Kik harcolni mentek, azok fele halott.
Nem látnak már semmit, csak a kéklõ eget,
Nincs már más világuk, csak a könnyû felleg.
Hömpölyög a víz, árad a folyó,
Itt-ott még megszalad lovas nélkül egy ló.
A folytó köd mindent befed,
A feleségük, mondd, kit szeret?
Egy halottat, egy nyomorékot?
Most patak csobog, hol egykor vér folyt.
A víz mindent tisztára mos,
Már csak emlékek szállnak ott.
Egy ócska ruha, egy emlékfoszlány,
Van köztük rossz, de van, ami vidám.
Egy csöpp kis gyermek, gyereksírás,
Már egy hónapja volt, és nincs, ki sírt ás.
De még van emlék, még van gondolat,
S így a hõsök neve örökre fenn marad...
Csata után
Hömpölyög a víz, árad a folyó,
Kik harcolni mentek, azok fele halott.
Nem látnak már semmit, csak a kéklõ eget,
Nincs már más világuk, csak a könnyû felleg.
Hömpölyög a víz, árad a folyó,
Itt-ott még megszalad lovas nélkül egy ló.
A folytó köd mindent befed,
A feleségük, mondd, kit szeret?
Egy halottat, egy nyomorékot?
Most patak csobog, hol egykor vér folyt.
A víz mindent tisztára mos,
Már csak emlékek szállnak ott.
Egy ócska ruha, egy emlékfoszlány,
Van köztük rossz, de van, ami vidám.
Egy csöpp kis gyermek, gyereksírás,
Már egy hónapja volt, és nincs, ki sírt ás.
De még van emlék, még van gondolat,
S így a hõsök neve örökre fenn marad...
#39
Hi all.. NIncs meg vmelyikõtötknek a: A kis csizmák, A néhai bárány, Lapaj a híres dudás , Péri lányok szép hajáról, Szegény Gélyi János lovai elemzése? Vmelyik ezezk közül kéne nagyon fontos lenne.... Kössz.
Hala MAdrid! ----- Rest In Peace Puskás Ferenc!! És Persze DAVID BECKHAM
#37
Köszönöm a sok-sok hasznos hozzászólást :-((
Sajnos, hogy nem egy nagyon olvasott ez a topic...
Sajnos, hogy nem egy nagyon olvasott ez a topic...
Az öregséget onnantól kell számolni, amikor a punci már büdösebb a munkánál.
#36
Sziasztok!
Segítsetek legyetek szívesek!
Réges régen jelent meg a Hahotában (idõsebbek biztosan emlékeznek rá) egy vers, Artúrról, a Bögölylégyrõl.
Valahogy így:
"Artúr, a bögölylégy sóhajtott egy nagyot,
milyen nagy a fecske, s én milyen kicsi vagyok..."
Aki ismeri ezt a verset, tegye már meg, hogy megosztja tudását, mert sajnos az emlékeimbõl már kikopott, a régi hahotákat meg megette az idõ vasfoga.
Köszönöm!
Segítsetek legyetek szívesek!
Réges régen jelent meg a Hahotában (idõsebbek biztosan emlékeznek rá) egy vers, Artúrról, a Bögölylégyrõl.
Valahogy így:
"Artúr, a bögölylégy sóhajtott egy nagyot,
milyen nagy a fecske, s én milyen kicsi vagyok..."
Aki ismeri ezt a verset, tegye már meg, hogy megosztja tudását, mert sajnos az emlékeimbõl már kikopott, a régi hahotákat meg megette az idõ vasfoga.
Köszönöm!
Az öregséget onnantól kell számolni, amikor a punci már büdösebb a munkánál.
#35
Boldog Új Esztendõt Mindenkinek!
Több szerencsét és kitartást, több mosolyt és kacagást!
Több erõt és igaz boldogságot!
<#awink>
Több szerencsét és kitartást, több mosolyt és kacagást!
Több erõt és igaz boldogságot!
<#awink>
Törölt felhasználó
#34
#33
- József Attila -
THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán õ se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költõ sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytõl világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fõ-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nõk a nõk - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937. január eleje
THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán õ se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költõ sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytõl világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fõ-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nõk a nõk - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937. január eleje
Isten szeret tégedet, az egyház meg a pénzedet. -- Oi! -- 'Ember küzdj és bízva bízzál!' ..de ha nem megy, legalább engem hagyjál!
#32
Alexease kérésére:
József Attila: Óh szív! Nyugodj!
Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenõ,
lehellete a lobbant keszkenõ.
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.
Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetszõ, mint minden látomás.
József Attila: Õsz
Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az õszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.
Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.
Itt-ott kedvetlen, lompos sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.
Batyúba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvû oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.
Ki figyelte meg, hogy míg dolgozik,
a gyár körül már az õsz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?
Tudtam, hogy õsz lesz majd s fûteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.
József Attila: Talán eltûnök hirtelen
wawban
Talán eltûnök hirtelen,
akár az erdõben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amirõl számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
József Attila: Óh szív! Nyugodj!
Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenõ,
lehellete a lobbant keszkenõ.
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.
Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetszõ, mint minden látomás.
József Attila: Õsz
Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az õszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.
Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.
Itt-ott kedvetlen, lompos sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.
Batyúba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvû oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.
Ki figyelte meg, hogy míg dolgozik,
a gyár körül már az õsz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?
Tudtam, hogy õsz lesz majd s fûteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.
József Attila: Talán eltûnök hirtelen
wawban
Talán eltûnök hirtelen,
akár az erdõben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amirõl számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
Isten szeret tégedet, az egyház meg a pénzedet. -- Oi! -- 'Ember küzdj és bízva bízzál!' ..de ha nem megy, legalább engem hagyjál!
#31
<#eljen>
Tetszik, ahogy olvastam láttam magam elõtt a szereplõket, ennél a résznél "Én a kukucskálón keresztül figyeltem õt, s közben kikiabáltam: - Tûnj el! Nem akarlak látni! TÛNÉS! De ezzel csak mégjobban ösztönöztem arra, hogy maradjon. Õ pontosan tudta, hogy mit csinálok éppen akkor: a kukucskálót bámulta rettenetes szemeivel." hm :DDDDD azt hittem más lesz a folytatás :D
Tetszik, ahogy olvastam láttam magam elõtt a szereplõket, ennél a résznél "Én a kukucskálón keresztül figyeltem õt, s közben kikiabáltam: - Tûnj el! Nem akarlak látni! TÛNÉS! De ezzel csak mégjobban ösztönöztem arra, hogy maradjon. Õ pontosan tudta, hogy mit csinálok éppen akkor: a kukucskálót bámulta rettenetes szemeivel." hm :DDDDD azt hittem más lesz a folytatás :D
\"meg fog azoknak a száma növekedni, akik bár minden rátermettség nélkül úgy érzik, hogy a nemzet vezéri szolgálatába kell állítaniuk \"halhatatlan\" erejüket\" Mein Kampf, Adolf Hitler
#29
itt vannak az enyéim. A Kettõsséget a Slipknot zenekar Duality, míg a Mielõtt Elfelejtedet pedig a Before I Forget zenéjére írtam... Figyelem! Ezek nem mûfordítások, csak újragondolások!!
DUALITY - KETTÕSSÉG
Csak annyit mondok neked, hogy
Fáj, eljut az agyamig,
De itt már nincsen fék
Le kell õt tagadnom, de
Itt van már bennem rég
Jézus miért nem segít?
Az Õ szava mélybe taszít
A Kín kezdõdik,
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁRGH!!
Sikolyomtól sorvad vénám
Fogy az idõm, tûröm némán
Már mindent megtettem a kedvéért
Hogy enyém legyen, csak azt kívántam
Már megbántam, hogy nekivágtam
Lesújtó szava meglepetésként ért
Kimondom én, nem érdekel
Sírni fogsz ribanc, megérdemled
Csak ezt ígérem, és semmi egyebet
Reméltem, hogy megszerezhetem
Beleõrültem, jól emlékszem
Vergõdtem a sötétben, s kétfelé szakadt az elme…
Csak annyit mondok neked, hogy
Fáj, eljut az agyamig,
De itt már nincsen fék
A Kín fokozódik,
NEM BÍROM, AZ ISTENIT!!!
Össze lettem szedve
Barátok által körülvéve
Azt hiszik, már minden rendben
Még nem tudják, mi ment végbe bennem
Tudom, hogy jó, de nem él, aki folyton csak álmodik
De ott van bennem mélyen az a másik
Szégyellem, de félek tõle!!!
Csak annyit mondok neked, hogy
Fáj, eljut az agyamig,
De itt már nincsen fék
El kell õt fogadnom, mert
Itt van bennem rég
Jézusom könyörgök segíts!
Hallom, ahogyan Õ szólít
A Kín tetõzik,
S ÁTVESZI AZ IRÁNYÍTÁST!!!
Te voltál….Mindenem te voltál….
Eldobtál….Magadtól eldobtál….
Csak annyit mondunk neked, hogy
Fáj, eljut az agyamig,
De itt már nincsen fék
Meg kell õt mutatnom
Itt van már bennem rég
Jézus semmit sem ér
Az Õ szava csitít
A Kín eltûnik,
ÁTVETTE AZ IRÁNYÍTÁST!!!
Te voltál….Mindenem te voltál….
Eldobtál….Magadtól eldobtál….
ANALÍZIS
Karaokizik a katedrán a vén seggfej
Nem kíváncsi rá, csak 58 ember
A valós számok halmaza – most õszintén! Kit érdekel?
Négyig az idõt írással töltöm el.
Mellettem ül Norbi, filctollal a kezében,
Színes csíkokat húzogat könyvében serényen
A terem egy másik idõsíkban létezik
Nézem az órát, s szemem tágra nyílik.
A mobilom szerint 13 óra a pontos idõ
Nézem egy félóra múlva: 13:02…
110 Wattos hangfalakból süvít a Prof hangja
Rég lebaszta a gépszíjat minden diák agya.
Van kép a képben - kész csoda!
Két kivetítõ vetít egyazon vászonra.
Árnyjátékozik a prof, de közben ír a fóliánsra,
Unottan nyílik szám az ásításra.
Nocsak! 13 óra 14!
Az idõ telik, hurrá, van remény!
Szívem szerint a szünetben lelépnék
De akkor a zh-n nagyon izzadnék.
A hangfalakból hirtelen tapsvihar jövend,
Anyázik a nép, véletenül sem örvend.
Halleluja, mindjárt itt a szünet,
Meg nem történtnek tekintem e ügyet…
MIT HISZEL?
Hogy Álomföld csak csoda?
S nem juthatsz el oda?
Nincs, mi irányt mutat?
Pedig ott van benned,
Mert ez a te lelked.
Keresd hát az utat!
Szíved tudja, merre,
Neki van már terve.
Hallgassál szavára!
Engedd hát szabadon,
Bízz magadban vakon!
S ne csak egy éjszakára!
Mert ébredsz majd reggel
Álmos tekintettel,
És hétköznapok várnak.
De jó, ha nem feledsz el,
Mert az álmok egyszer
Mind valóra válnak.
BEFORE I FORGET - MIELÕTT ELFELEJTED
Menj!
Itt állsz bután,
Mint az orángután szopás után
Tátva a szád
Szóra véletlen se nyitnád
Klausztrofóbia
Itt nem akadály
Katasztrófa
Bármit is csinálj
Gondolataid gyûjtöd – gondolom naívan én
Mondd ki, ne nyomd el, de soha ne légy obszcén
Több van benned
Mint te az valaha is hinni merted
Tudom, most még nem érted,
De ülj le mellém, és elregélem!
Higgadj le
Ürítsd elméd
Nagy levegõt végy
Figyelj!
Várj! Tudom, nehéz lépés ezt tenned
Állj! Ha most elszalasztod, elvérzel
Járj! Menj oda hozzá, mondd el mit érzel
Mielõtt elfelejted!
Várj! Tudom, nehéz lépés ezt tenned
Állj! Ha most elszalasztod, elvérzel
Járj! Menj oda hozzá, mondd el mit érzel
Mielõtt elfelejted!
Homályos szemed is, e fátylon át nézed Õt, és
Vörös arcod is, azt kívánod, bár nyelne el a föld
Oda kéne menned,
Én nem tehetem meg helyetted,
El kell végre dönteni
Megéri-e neked ezért szenvedni?
Higgadj le
Ürítsd elméd
Nagy levegõt végy
Figyelj!
Várj! Tudom, nehéz lépés ezt tenned
Állj! Ha most elszalasztod, elvérzel
Járj! Menj oda hozzá, mondd el mit érzel
Mielõtt elfelejted!
Várj! Tudom, nehéz lépés ezt tenned
Állj! Ha most elszalasztod, elvérzel
Járj! Menj oda hozzá, mondd el mit érzel
Mielõtt elfelejted!
Vége….
Már nem létezõnek hisz…
Mindig csak késlekedtél…
De inkább csak védekeztél…
A kínok ellen, de vége….
Már nem létezõnek hisz…
Mindig csak késlekedtél…
De inkább csak védekeztél…
A KÍNOK ELLEN!!!!
Várj! Tudom, nehéz lépés ezt tenned
Állj! Ha most elszalasztod, elvérzel
Járj! Menj oda hozzá, mondd el mit érzel
Mielõtt elfelejted!
Várj! Tudom, nehéz lépés ezt tenned
Állj! Ha most elszalasztod, elvérzel
Járj! Menj oda hozzá, mondd el mit érzel
Mielõtt elfelejted!
Menj! Menj! Menj! Menj! Menj! Menj Menj!
A MÚZSA
Elõször a liftben láttam Õt,
Azonnal tudtam, megtaláltam A Nõt.
De nem is nõ, sokkal inkább Hölgy
Két szeme akár egy édeni völgy
De nemcsak azért, mert oly igézõ a tekintete,
Hogy mikor belenéztem, elvesztem örökre.
Ott van bennük szikrája az értelemnek
Amit a sok hasonló lányban ritkán lelek
De mit is beszélek, hisz nincs hozzá fogható
Búgó hangja, mint a pipafüst, oly nyugtató
Akár az édeni mannáé, olyan az illata
Elég belõle két slukk, s KO-ra vagyok kábulva
Szája minduntalan mosolyra húzódik
Rám néz, s vérnyomásom az égbe szökik
Zsuzsi – ez a neve a kecses teremtésnek
Kedves és gyönyörû – vajon hihetek szememnek?
Ihletet ad, ez a lány kész álom
Írom e sorokat, s nevét áldom
Nagyon be van táblázva, alig van szabadideje
De egy kávénak vagy sétának kell, hogy legyen helye.
Õ kell nekem, nincs más választásom,
Mert szívem vezérel, nem logikus gondolkodásom
Vajon egyém lehet? Megeshet, hogy máshoz tartozzon?
Gyönyörû Múzsa – az Isten áldjon!
DUALITY - KETTÕSSÉG
Csak annyit mondok neked, hogy
Fáj, eljut az agyamig,
De itt már nincsen fék
Le kell õt tagadnom, de
Itt van már bennem rég
Jézus miért nem segít?
Az Õ szava mélybe taszít
A Kín kezdõdik,
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁRGH!!
Sikolyomtól sorvad vénám
Fogy az idõm, tûröm némán
Már mindent megtettem a kedvéért
Hogy enyém legyen, csak azt kívántam
Már megbántam, hogy nekivágtam
Lesújtó szava meglepetésként ért
Kimondom én, nem érdekel
Sírni fogsz ribanc, megérdemled
Csak ezt ígérem, és semmi egyebet
Reméltem, hogy megszerezhetem
Beleõrültem, jól emlékszem
Vergõdtem a sötétben, s kétfelé szakadt az elme…
Csak annyit mondok neked, hogy
Fáj, eljut az agyamig,
De itt már nincsen fék
A Kín fokozódik,
NEM BÍROM, AZ ISTENIT!!!
Össze lettem szedve
Barátok által körülvéve
Azt hiszik, már minden rendben
Még nem tudják, mi ment végbe bennem
Tudom, hogy jó, de nem él, aki folyton csak álmodik
De ott van bennem mélyen az a másik
Szégyellem, de félek tõle!!!
Csak annyit mondok neked, hogy
Fáj, eljut az agyamig,
De itt már nincsen fék
El kell õt fogadnom, mert
Itt van bennem rég
Jézusom könyörgök segíts!
Hallom, ahogyan Õ szólít
A Kín tetõzik,
S ÁTVESZI AZ IRÁNYÍTÁST!!!
Te voltál….Mindenem te voltál….
Eldobtál….Magadtól eldobtál….
Csak annyit mondunk neked, hogy
Fáj, eljut az agyamig,
De itt már nincsen fék
Meg kell õt mutatnom
Itt van már bennem rég
Jézus semmit sem ér
Az Õ szava csitít
A Kín eltûnik,
ÁTVETTE AZ IRÁNYÍTÁST!!!
Te voltál….Mindenem te voltál….
Eldobtál….Magadtól eldobtál….
ANALÍZIS
Karaokizik a katedrán a vén seggfej
Nem kíváncsi rá, csak 58 ember
A valós számok halmaza – most õszintén! Kit érdekel?
Négyig az idõt írással töltöm el.
Mellettem ül Norbi, filctollal a kezében,
Színes csíkokat húzogat könyvében serényen
A terem egy másik idõsíkban létezik
Nézem az órát, s szemem tágra nyílik.
A mobilom szerint 13 óra a pontos idõ
Nézem egy félóra múlva: 13:02…
110 Wattos hangfalakból süvít a Prof hangja
Rég lebaszta a gépszíjat minden diák agya.
Van kép a képben - kész csoda!
Két kivetítõ vetít egyazon vászonra.
Árnyjátékozik a prof, de közben ír a fóliánsra,
Unottan nyílik szám az ásításra.
Nocsak! 13 óra 14!
Az idõ telik, hurrá, van remény!
Szívem szerint a szünetben lelépnék
De akkor a zh-n nagyon izzadnék.
A hangfalakból hirtelen tapsvihar jövend,
Anyázik a nép, véletenül sem örvend.
Halleluja, mindjárt itt a szünet,
Meg nem történtnek tekintem e ügyet…
MIT HISZEL?
Hogy Álomföld csak csoda?
S nem juthatsz el oda?
Nincs, mi irányt mutat?
Pedig ott van benned,
Mert ez a te lelked.
Keresd hát az utat!
Szíved tudja, merre,
Neki van már terve.
Hallgassál szavára!
Engedd hát szabadon,
Bízz magadban vakon!
S ne csak egy éjszakára!
Mert ébredsz majd reggel
Álmos tekintettel,
És hétköznapok várnak.
De jó, ha nem feledsz el,
Mert az álmok egyszer
Mind valóra válnak.
BEFORE I FORGET - MIELÕTT ELFELEJTED
Menj!
Itt állsz bután,
Mint az orángután szopás után
Tátva a szád
Szóra véletlen se nyitnád
Klausztrofóbia
Itt nem akadály
Katasztrófa
Bármit is csinálj
Gondolataid gyûjtöd – gondolom naívan én
Mondd ki, ne nyomd el, de soha ne légy obszcén
Több van benned
Mint te az valaha is hinni merted
Tudom, most még nem érted,
De ülj le mellém, és elregélem!
Higgadj le
Ürítsd elméd
Nagy levegõt végy
Figyelj!
Várj! Tudom, nehéz lépés ezt tenned
Állj! Ha most elszalasztod, elvérzel
Járj! Menj oda hozzá, mondd el mit érzel
Mielõtt elfelejted!
Várj! Tudom, nehéz lépés ezt tenned
Állj! Ha most elszalasztod, elvérzel
Járj! Menj oda hozzá, mondd el mit érzel
Mielõtt elfelejted!
Homályos szemed is, e fátylon át nézed Õt, és
Vörös arcod is, azt kívánod, bár nyelne el a föld
Oda kéne menned,
Én nem tehetem meg helyetted,
El kell végre dönteni
Megéri-e neked ezért szenvedni?
Higgadj le
Ürítsd elméd
Nagy levegõt végy
Figyelj!
Várj! Tudom, nehéz lépés ezt tenned
Állj! Ha most elszalasztod, elvérzel
Járj! Menj oda hozzá, mondd el mit érzel
Mielõtt elfelejted!
Várj! Tudom, nehéz lépés ezt tenned
Állj! Ha most elszalasztod, elvérzel
Járj! Menj oda hozzá, mondd el mit érzel
Mielõtt elfelejted!
Vége….
Már nem létezõnek hisz…
Mindig csak késlekedtél…
De inkább csak védekeztél…
A kínok ellen, de vége….
Már nem létezõnek hisz…
Mindig csak késlekedtél…
De inkább csak védekeztél…
A KÍNOK ELLEN!!!!
Várj! Tudom, nehéz lépés ezt tenned
Állj! Ha most elszalasztod, elvérzel
Járj! Menj oda hozzá, mondd el mit érzel
Mielõtt elfelejted!
Várj! Tudom, nehéz lépés ezt tenned
Állj! Ha most elszalasztod, elvérzel
Járj! Menj oda hozzá, mondd el mit érzel
Mielõtt elfelejted!
Menj! Menj! Menj! Menj! Menj! Menj Menj!
A MÚZSA
Elõször a liftben láttam Õt,
Azonnal tudtam, megtaláltam A Nõt.
De nem is nõ, sokkal inkább Hölgy
Két szeme akár egy édeni völgy
De nemcsak azért, mert oly igézõ a tekintete,
Hogy mikor belenéztem, elvesztem örökre.
Ott van bennük szikrája az értelemnek
Amit a sok hasonló lányban ritkán lelek
De mit is beszélek, hisz nincs hozzá fogható
Búgó hangja, mint a pipafüst, oly nyugtató
Akár az édeni mannáé, olyan az illata
Elég belõle két slukk, s KO-ra vagyok kábulva
Szája minduntalan mosolyra húzódik
Rám néz, s vérnyomásom az égbe szökik
Zsuzsi – ez a neve a kecses teremtésnek
Kedves és gyönyörû – vajon hihetek szememnek?
Ihletet ad, ez a lány kész álom
Írom e sorokat, s nevét áldom
Nagyon be van táblázva, alig van szabadideje
De egy kávénak vagy sétának kell, hogy legyen helye.
Õ kell nekem, nincs más választásom,
Mert szívem vezérel, nem logikus gondolkodásom
Vajon egyém lehet? Megeshet, hogy máshoz tartozzon?
Gyönyörû Múzsa – az Isten áldjon!
...vágod?
#28
Jahm... magar fakton még tavaly volt pár óta, mikor írni kellett kis költeményeket, meg ovlt adva vagy pár sor, vagy a stílus, vagy a rímpár.
Amiket írtam, beteszem, bár tudom, nincs nagy értékük:]
Fúj a rút szél, esõ jõ', s elönt.
Éjfénykék láphoz érsz el.
A fájón elmúló tavasz
Rád köszönt és sírig ölel.
Nincs is igazi értelme a létnek.
Ha a nappal már túl sötét nekem
Értem meg célom: ha csak Érted élek,
újulok meg szüntelen.
Testemet a kísértés elragadja,
Mint olaj a tüzet hevíti még,
Testem és lelkem is csak azt akarja,
Fokozd csak még lelkem tüzét.
Sóhajom szól csak utánad epedve,
Semmi kéj nem csábít, csak ha veled
Lehetek, ez ír szerelmes szívemre,
Mint méh a mézzel, veled eltelek.
Csak egy dolog oltja a szomjúságom,
De ezt hû szerelmedért a sátánnak is elkínálom.
Sok a vitéz,
mint virág a mezõben,
az elhullás sazva idég,
de sírjukat már beszõttem.
A csaták heve sokat ígér,
s már el is hullt Fullia.
most már nincs, aki kísér,
kár volt hullnia...
Csókok heve, mint vitéz,
mint virág a mezõben
A szerelem szava idéz
s álmát már beszõttem
Az ég nekem sokat ígér
egy közüllük Fullia
engem mindig õ kísér
ezlrt nem szabad hullnia
Amiket írtam, beteszem, bár tudom, nincs nagy értékük:]
Fúj a rút szél, esõ jõ', s elönt.
Éjfénykék láphoz érsz el.
A fájón elmúló tavasz
Rád köszönt és sírig ölel.
Nincs is igazi értelme a létnek.
Ha a nappal már túl sötét nekem
Értem meg célom: ha csak Érted élek,
újulok meg szüntelen.
Testemet a kísértés elragadja,
Mint olaj a tüzet hevíti még,
Testem és lelkem is csak azt akarja,
Fokozd csak még lelkem tüzét.
Sóhajom szól csak utánad epedve,
Semmi kéj nem csábít, csak ha veled
Lehetek, ez ír szerelmes szívemre,
Mint méh a mézzel, veled eltelek.
Csak egy dolog oltja a szomjúságom,
De ezt hû szerelmedért a sátánnak is elkínálom.
Sok a vitéz,
mint virág a mezõben,
az elhullás sazva idég,
de sírjukat már beszõttem.
A csaták heve sokat ígér,
s már el is hullt Fullia.
most már nincs, aki kísér,
kár volt hullnia...
Csókok heve, mint vitéz,
mint virág a mezõben
A szerelem szava idéz
s álmát már beszõttem
Az ég nekem sokat ígér
egy közüllük Fullia
engem mindig õ kísér
ezlrt nem szabad hullnia
Isten szeret tégedet, az egyház meg a pénzedet. -- Oi! -- 'Ember küzdj és bízva bízzál!' ..de ha nem megy, legalább engem hagyjál!
#26
Sikerült öcsém tárhelyére feltetetnem a 'novellámat'. Akit érdekel: The Beast Within
Isten szeret tégedet, az egyház meg a pénzedet. -- Oi! -- 'Ember küzdj és bízva bízzál!' ..de ha nem megy, legalább engem hagyjál!
#25
több internetes oldalra feltettem, ott sokaknak tetszett (volt ahol két hétig elsõ volt a kétezer novella közül), de késõbb egy jóindulatú ember azt írta rá, hogy ez egy plagizálás, az egészet egy Dexter részbõl csórtam. elismerem, hogy hasonlít rá, de az alapötlet nem onnan jött :o
na mindegy ^^ jó olvasást =)
amúgy lassan másfél éves lesz ^^
na mindegy ^^ jó olvasást =)
amúgy lassan másfél éves lesz ^^
MY NAME IZ BOXXY!%!%% tudom hogy szeretitek, hááá
#24
lehet hogy hosszú, ha valóban az, elnézést érte! ezt én írtam, remélem elnyeri a tetszéseteket ^^
Titokzatos kislány
Egyszer, az egyik pénteki és az azt következõ napokon igen érdekes dolog történt meg velem. Minden az iskolámban kezdõdött. Lassan vége volt már a tanításnak, a gyerekek mind kezdtek hazaszállingózni. Én és két osztálytársam egyik beteg barátunkhoz indultunk, hogy megnézzük, kell-e valamit segíteni neki. Ahogy kiléptünk a suli fõbejáratán, két kislány rohant el elõttünk. Elmosolyodtam és indultam volna tovább, csakhogy jött még egy kislány, aki elbotlott és rám esett, de úgy, hogy mindketten elestünk. Szerencsére a fiúk ezt nem vették észre, hisz már õk az udvaron is kívül voltak. A kislány azonnal felpattant, én viszont nehézkesebben. Miután ez is sikerült, odanyögtem neki, hogy vigyázhatna egy kicsit jobban is, aztán elmentem. Az osztálytársaim kint vártak a falnál: vicceket meséltek egymásnak, amibe az úton engem is beavattak volna, de nem tudtam koncentrálni. Végig a kislány járt a fejemben, hogy talán túlságosan is szigorú voltam hozzá. Azt a tekintetet viszont látni kellet volna, ahogy rámnézett azzal az üveges, óriási kék szemével. Miközben ezen agyaltam, a többiek elrohantak a buszmegálló felé, mivel jött a busz. Én is elkezdtem futni, éppen hogy elértem. A jármûvön megbeszéltem magammal, hogy biztosan sajnálta, csak megrémülhetett szegény, mivel csak 6-7 éves lehetett és ilyen korban a gyerekek igencsak félénkek. Mikor odaértünk Péterhez nem volt otthon senki. Kopogtunk, csöngettünk, sõt, még dörömböltünk is, de semmi. Vártunk egy darabig, de hiába. Nem történt semmi. A házból nem hallatszott semmi nesz és nem is jött haza senki, így elindult mindenki hazafelé. Én mentem elsõnek a lifthez. Ahogy megláttak hátulról a fiúk, mert eddig én voltam mindig hátrébb, Attila így szólt: - Zsolt, ki van nyílva a táskád! - Oh, köszi -léptem be a liftbe, ahol megnyomtam az ’F’ gombot. Az ajtó bezárult és én indultam is a földszint felé, közben becipzároztam a táskámat. Mikorra kiértem a szabadba, eleredt az esõ. A nagy zuhatagban elvánszorogtam abba a buszmegállóba, amelyik az iskolám felé vezet, mivel én a sulival szemben lévõ házban lakom. Ahogyan leszálltam a buszról, dermesztõ dolgot láttam: a kislány még mindig ott állt: biztosan várt valakit. Gyorsan beosontam a házunkba. Úgy tûnt nem vett észre. Mikor beléptem a szobámba elkezdtem tanulgatni, hogy hétvégén ne legyen semmi házi feladatom hétfõre és keddre, aztán ledõltem, mert hulla fáradt voltam. Szombat reggel a madarakra ébredtem. Gyorsan felöltöztem, felvettem a görkorimat és kimentem vele az utcára egy darabka sajt kíséretében. Elindultam az utcán. Elég gyorsan mehettem, mert a levegõ csak úgy süvített körülöttem és a kép is elmosódott. Ahogy száguldottam, egy kislány jött ki az egyik ház kapujából. Az a kislány volt az! Fékeztem, de nem volt elég hatásos a mûveletem, de szerencsére õ észrevett és hátraugrott. Mikor megálltam és megfordultam, az édesanyja hangosan lecseszett azért, hogy nem tudok vigyázni másokra. Én halkan bocsánatot is kértem. Abban a pillanatban a kislány berohant a házba. Én elköszöntem és most már lassabban, de nyugtalanul indultam tovább. Úgy 10 órára értem haza. Levettem a futómûveimet és berohantam a szobámba. Egyre jobban érdekelt az a kislány. Féltem tõle. Még mindig a tekintete bántott… Vasárnap egyedül indultam el az utcánk végében álló közértbe kenyérért. Meglepõen sok ember volt arrafelé. Sokan voltak, akik nekem jöttek! Nem tudom miért. Talán híre kelt, hogy majdnem elütöttem a kiscsajt. Ahogyan mentem, egyszer csak megdermedtem. A kislány lépett hozzám. Rám meredt azzal a gyönyörû, de riasztó szemével, száját lefelé facsarta. Nagyon megrémültem. Még csak kétszer találkoztunk és mindannyiszor történt valami baj velünk. Nem akartam, hogy az átok lecsapjon újra. Kezdtem elgondolkozni magamon, hogy ez már az õrület határa és csak egy kislány miatt, aki nem tehet semmirõl. Egy másodperc sem kellett, elrohantam abban a pillanatban. Ahogy futottam, néha hátra-hátra néztem: a kislány ott állt és integetett öt kis ujjacskájával. Hazarohantam. Otthon édesanyám kérdezte, hogy a kenyérrel mi van. - Nem volt. Elkapkodták az emberek –hazudtam. Ledõltem az ágyamra és vártam. Miután ezt meguntam leültem a számítógép elé és internetezni kezdtem, utána olvastam és tanultam egy szóbelit. Mikor leszállt az este, megcsináltam az esti tennivalóimat és lefeküdtem. Hétfõn reggel felkeltem, felöltöztem és bepakoltam az iskolatáskámba, megreggeliztem. Negyed nyolckor gondoltam azt, hogy indulnom kéne az iskolába, habár semmi kedvem nem volt hozzá. Mikor kinyitottam az ajtót, elszörnyedve vágtam befelé. A kislány állt ott. Én a kukucskálón keresztül figyeltem õt, s közben kikiabáltam: - Tûnj el! Nem akarlak látni! TÛNÉS! De ezzel csak mégjobban ösztönöztem arra, hogy maradjon. Õ pontosan tudta, hogy mit csinálok éppen akkor: a kukucskálót bámulta rettenetes szemeivel. Hosszú másodpercek teltek el, mikorra megnyugodtam. - Mit akarsz? Miért nem hagysz végre békén? –nyitottam ki az ajtót. A kislány csak állt és nézett rám. Egyszer csak felcsillant a szeme és a kis táskájában elkezdett matatni: - Békén hagylak. Nem bántalak, ne félj! Csak ezt hoztam vissza –s ezzel az utolsó mondat kimondásával elõhúzott egy könyvet. A biológia tankönyvemet. - Egész hétvégén ezt kerestem! Hol találtad meg? Hogyhogy nálad volt? - Amikor nekedrohantam, akkor ez kiesett a táskádból. Már rég odaadtam volna, de te mindig elrohantál. Sajnálom. - Semmi gond. Én sajnálom. Csak tudod már féltem tõled és magamtól is –mosolyodtam el. Erre már a kiscsaj is elmosolyodott. - Hogy hívnak? –kérdeztem. - Petra –s ezzel elrohant, be az iskolába. - Köszönöm! –kiáltottam utána, de szerintem már nem hallotta…
Titokzatos kislány
Egyszer, az egyik pénteki és az azt következõ napokon igen érdekes dolog történt meg velem. Minden az iskolámban kezdõdött. Lassan vége volt már a tanításnak, a gyerekek mind kezdtek hazaszállingózni. Én és két osztálytársam egyik beteg barátunkhoz indultunk, hogy megnézzük, kell-e valamit segíteni neki. Ahogy kiléptünk a suli fõbejáratán, két kislány rohant el elõttünk. Elmosolyodtam és indultam volna tovább, csakhogy jött még egy kislány, aki elbotlott és rám esett, de úgy, hogy mindketten elestünk. Szerencsére a fiúk ezt nem vették észre, hisz már õk az udvaron is kívül voltak. A kislány azonnal felpattant, én viszont nehézkesebben. Miután ez is sikerült, odanyögtem neki, hogy vigyázhatna egy kicsit jobban is, aztán elmentem. Az osztálytársaim kint vártak a falnál: vicceket meséltek egymásnak, amibe az úton engem is beavattak volna, de nem tudtam koncentrálni. Végig a kislány járt a fejemben, hogy talán túlságosan is szigorú voltam hozzá. Azt a tekintetet viszont látni kellet volna, ahogy rámnézett azzal az üveges, óriási kék szemével. Miközben ezen agyaltam, a többiek elrohantak a buszmegálló felé, mivel jött a busz. Én is elkezdtem futni, éppen hogy elértem. A jármûvön megbeszéltem magammal, hogy biztosan sajnálta, csak megrémülhetett szegény, mivel csak 6-7 éves lehetett és ilyen korban a gyerekek igencsak félénkek. Mikor odaértünk Péterhez nem volt otthon senki. Kopogtunk, csöngettünk, sõt, még dörömböltünk is, de semmi. Vártunk egy darabig, de hiába. Nem történt semmi. A házból nem hallatszott semmi nesz és nem is jött haza senki, így elindult mindenki hazafelé. Én mentem elsõnek a lifthez. Ahogy megláttak hátulról a fiúk, mert eddig én voltam mindig hátrébb, Attila így szólt: - Zsolt, ki van nyílva a táskád! - Oh, köszi -léptem be a liftbe, ahol megnyomtam az ’F’ gombot. Az ajtó bezárult és én indultam is a földszint felé, közben becipzároztam a táskámat. Mikorra kiértem a szabadba, eleredt az esõ. A nagy zuhatagban elvánszorogtam abba a buszmegállóba, amelyik az iskolám felé vezet, mivel én a sulival szemben lévõ házban lakom. Ahogyan leszálltam a buszról, dermesztõ dolgot láttam: a kislány még mindig ott állt: biztosan várt valakit. Gyorsan beosontam a házunkba. Úgy tûnt nem vett észre. Mikor beléptem a szobámba elkezdtem tanulgatni, hogy hétvégén ne legyen semmi házi feladatom hétfõre és keddre, aztán ledõltem, mert hulla fáradt voltam. Szombat reggel a madarakra ébredtem. Gyorsan felöltöztem, felvettem a görkorimat és kimentem vele az utcára egy darabka sajt kíséretében. Elindultam az utcán. Elég gyorsan mehettem, mert a levegõ csak úgy süvített körülöttem és a kép is elmosódott. Ahogy száguldottam, egy kislány jött ki az egyik ház kapujából. Az a kislány volt az! Fékeztem, de nem volt elég hatásos a mûveletem, de szerencsére õ észrevett és hátraugrott. Mikor megálltam és megfordultam, az édesanyja hangosan lecseszett azért, hogy nem tudok vigyázni másokra. Én halkan bocsánatot is kértem. Abban a pillanatban a kislány berohant a házba. Én elköszöntem és most már lassabban, de nyugtalanul indultam tovább. Úgy 10 órára értem haza. Levettem a futómûveimet és berohantam a szobámba. Egyre jobban érdekelt az a kislány. Féltem tõle. Még mindig a tekintete bántott… Vasárnap egyedül indultam el az utcánk végében álló közértbe kenyérért. Meglepõen sok ember volt arrafelé. Sokan voltak, akik nekem jöttek! Nem tudom miért. Talán híre kelt, hogy majdnem elütöttem a kiscsajt. Ahogyan mentem, egyszer csak megdermedtem. A kislány lépett hozzám. Rám meredt azzal a gyönyörû, de riasztó szemével, száját lefelé facsarta. Nagyon megrémültem. Még csak kétszer találkoztunk és mindannyiszor történt valami baj velünk. Nem akartam, hogy az átok lecsapjon újra. Kezdtem elgondolkozni magamon, hogy ez már az õrület határa és csak egy kislány miatt, aki nem tehet semmirõl. Egy másodperc sem kellett, elrohantam abban a pillanatban. Ahogy futottam, néha hátra-hátra néztem: a kislány ott állt és integetett öt kis ujjacskájával. Hazarohantam. Otthon édesanyám kérdezte, hogy a kenyérrel mi van. - Nem volt. Elkapkodták az emberek –hazudtam. Ledõltem az ágyamra és vártam. Miután ezt meguntam leültem a számítógép elé és internetezni kezdtem, utána olvastam és tanultam egy szóbelit. Mikor leszállt az este, megcsináltam az esti tennivalóimat és lefeküdtem. Hétfõn reggel felkeltem, felöltöztem és bepakoltam az iskolatáskámba, megreggeliztem. Negyed nyolckor gondoltam azt, hogy indulnom kéne az iskolába, habár semmi kedvem nem volt hozzá. Mikor kinyitottam az ajtót, elszörnyedve vágtam befelé. A kislány állt ott. Én a kukucskálón keresztül figyeltem õt, s közben kikiabáltam: - Tûnj el! Nem akarlak látni! TÛNÉS! De ezzel csak mégjobban ösztönöztem arra, hogy maradjon. Õ pontosan tudta, hogy mit csinálok éppen akkor: a kukucskálót bámulta rettenetes szemeivel. Hosszú másodpercek teltek el, mikorra megnyugodtam. - Mit akarsz? Miért nem hagysz végre békén? –nyitottam ki az ajtót. A kislány csak állt és nézett rám. Egyszer csak felcsillant a szeme és a kis táskájában elkezdett matatni: - Békén hagylak. Nem bántalak, ne félj! Csak ezt hoztam vissza –s ezzel az utolsó mondat kimondásával elõhúzott egy könyvet. A biológia tankönyvemet. - Egész hétvégén ezt kerestem! Hol találtad meg? Hogyhogy nálad volt? - Amikor nekedrohantam, akkor ez kiesett a táskádból. Már rég odaadtam volna, de te mindig elrohantál. Sajnálom. - Semmi gond. Én sajnálom. Csak tudod már féltem tõled és magamtól is –mosolyodtam el. Erre már a kiscsaj is elmosolyodott. - Hogy hívnak? –kérdeztem. - Petra –s ezzel elrohant, be az iskolába. - Köszönöm! –kiáltottam utána, de szerintem már nem hallotta…
MY NAME IZ BOXXY!%!%% tudom hogy szeretitek, hááá
#23
Az én életem
Keseregve ülök szürke szobám falai közt,
Nem találom magam, úgy érzem elvesztem,
Nem értem az embereket, nem értem õt,
Magányos vagyok, senki sincs mellettem.
Megismertem a szerelmet, s az élet napos oldalát,
Gondtalan voltam, s örömteli, úgy éreztem révbe értem,
Életem beteljesült, nem hiába szenvedtem annyi éven át,
Boldog voltam, elégedett, s csupán keveset reméltem.
De véget értek a szép idõk,
A világ ölére zuhantam,
Meztelen voltam és sebezhetõ,
Újszülött, ebben a komor, hatalmas világban.
Kétségekkel telve szemléltem körül,
Mit tehetnék most, mihez kezdjek,
Reménytelen voltam, de egy kis hang azt suttogta:
Tarts ki, az életed még nem ért véget!
Mindig eljõ a holnap, minden nap új világ,
Rajtad áll ,mihez kezdesz, mit teszel másnap,
Lehetõségeid tárházának kapuja nyitva áll,
Ki tudja mit hoz egy új nap.
Tán új barátok, új remények vesznek körbe,
Kezét nyújtja mindenki: gyere, karolj belém,
Együtt bármi sikerülhet, csak tartsunk össze,
Bízzál bennem, és állj mellém.
Keseregve ülök szürke szobám falai közt,
Nem találom magam, úgy érzem elvesztem,
Nem értem az embereket, nem értem õt,
Magányos vagyok, senki sincs mellettem.
Megismertem a szerelmet, s az élet napos oldalát,
Gondtalan voltam, s örömteli, úgy éreztem révbe értem,
Életem beteljesült, nem hiába szenvedtem annyi éven át,
Boldog voltam, elégedett, s csupán keveset reméltem.
De véget értek a szép idõk,
A világ ölére zuhantam,
Meztelen voltam és sebezhetõ,
Újszülött, ebben a komor, hatalmas világban.
Kétségekkel telve szemléltem körül,
Mit tehetnék most, mihez kezdjek,
Reménytelen voltam, de egy kis hang azt suttogta:
Tarts ki, az életed még nem ért véget!
Mindig eljõ a holnap, minden nap új világ,
Rajtad áll ,mihez kezdesz, mit teszel másnap,
Lehetõségeid tárházának kapuja nyitva áll,
Ki tudja mit hoz egy új nap.
Tán új barátok, új remények vesznek körbe,
Kezét nyújtja mindenki: gyere, karolj belém,
Együtt bármi sikerülhet, csak tartsunk össze,
Bízzál bennem, és állj mellém.
#22
József Attila:
Az oroszlán idézése
Volt fogam közt már szivar,
csuklómban megállt a kés,
mosdatott habos vihar,
alvó számba szállt a légy,
néni szunnyadt ágyamon,
szépet álmodott szegény.
Tiszteltek, ha vért köhögtem,
mégse köptem hóba én.
Voltam vonító kaján:
halljunk hát nevetni holtat,
vagy a holt is él talán?
Erre ittam jó borocskát,
rágtam fõtt malaclapockát,
kezet fogtam balkezemmel,
megpöngettem szemfogam,
isteneim mind eladtam,
ez a ruha másé rajtam,
kereshet pipogya ember,
az én megnyurgult szivemmel,
tükröm mögött szerelemmel,
oroszlánra várok én - -
Elsõ ízben cipõm fényét
kényesítse bús sörénye,
másodízben cirógasson,
körme torkomat kitépje,
behunyt szemmel végignyaljon
harmadízben az ágyamon,
pártalanul és üvöltve
õrizze a ravatalom.
Az oroszlán idézése
Volt fogam közt már szivar,
csuklómban megállt a kés,
mosdatott habos vihar,
alvó számba szállt a légy,
néni szunnyadt ágyamon,
szépet álmodott szegény.
Tiszteltek, ha vért köhögtem,
mégse köptem hóba én.
Voltam vonító kaján:
halljunk hát nevetni holtat,
vagy a holt is él talán?
Erre ittam jó borocskát,
rágtam fõtt malaclapockát,
kezet fogtam balkezemmel,
megpöngettem szemfogam,
isteneim mind eladtam,
ez a ruha másé rajtam,
kereshet pipogya ember,
az én megnyurgult szivemmel,
tükröm mögött szerelemmel,
oroszlánra várok én - -
Elsõ ízben cipõm fényét
kényesítse bús sörénye,
másodízben cirógasson,
körme torkomat kitépje,
behunyt szemmel végignyaljon
harmadízben az ágyamon,
pártalanul és üvöltve
õrizze a ravatalom.
Sooner or later all our games turn into Calvinball...
#21
Ha összenõ a Költõ szája
írta Laár András verse
Ha összenõ a Költõ szája
Nem érteni mit szaval,
Tovább nem is próbálkozik
Abbahagyja hamar...
írta Laár András verse
Ha összenõ a Költõ szája
Nem érteni mit szaval,
Tovább nem is próbálkozik
Abbahagyja hamar...
#20
Buborék
írta Laár András verse
Ej buborék buborék.
Szinejátszós, csodaszép
Imitt veres, amott kék,
Az orromból gyött ki elébb.
írta Laár András verse
Ej buborék buborék.
Szinejátszós, csodaszép
Imitt veres, amott kék,
Az orromból gyött ki elébb.
#19
menj má a depresszió szövegekkel.. semmi líria értéke nincsen..
ez nagyjából olyan, mintha tankcsapdát tennél be..
ez nagyjából olyan, mintha tankcsapdát tennél be..
A#1
#18
Petofi Sándor: Anyám tyúkja
Ej mi a kô! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!
Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobábol.
Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.
Ezért aztán, tyúkanyó, hát
Jól megbecsulje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szukében az anyám. -
Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberul szolgáltál.
Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba'...
Anyám egyetlen jószága.
Ej mi a kô! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!
Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobábol.
Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.
Ezért aztán, tyúkanyó, hát
Jól megbecsulje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szukében az anyám. -
Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberul szolgáltál.
Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba'...
Anyám egyetlen jószága.
||| HALA MADRID!!! ||| GOOO ALONSOOO GOOO!!! ||| FLY EAGLES FLY!!! |||
#16
Depresszió : A mi forradalmunk
Köszöntünk téged a klubban!
A szabad elmék között vagy
Talán a cél felé útban
Az is fontos, hogy nyomot hagyj
És jobbra fordítsd amit tudsz
Erõszak nélküli harccal
Ha még több a fényünk te sem buksz
A sárba arccal
Most ez a mi harcunk
A mi forradalmunk
Meg kell, hogy mentsük a jövõt
Mert csak is mi formáljuk
Ha sosem hagyjuk
Hogy eltaposson egy erõ
Megkopott szép mesék könyve
A történelem nekik ennyi
Hiába hullt vére, könnye
Oly sokaknak, hogyha veszni
Hagyjuk amit nekünk adtak
Lehet, hogy fénybõl fakadtunk
De könnyen sötétben ragadhat
Aki nem érti meg a harcunk
Fáj látni mennyit tehetnénk
Ha a rossz dumát meg nem ennénk
Struccpolitikus zombi elmék
De az õ nevük is csak termék
Mit teszel?
Mondd el!
Köszöntünk téged a klubban!
A szabad elmék között vagy
Talán a cél felé útban
Az is fontos, hogy nyomot hagyj
És jobbra fordítsd amit tudsz
Erõszak nélküli harccal
Ha még több a fényünk te sem buksz
A sárba arccal
Most ez a mi harcunk
A mi forradalmunk
Meg kell, hogy mentsük a jövõt
Mert csak is mi formáljuk
Ha sosem hagyjuk
Hogy eltaposson egy erõ
Megkopott szép mesék könyve
A történelem nekik ennyi
Hiába hullt vére, könnye
Oly sokaknak, hogyha veszni
Hagyjuk amit nekünk adtak
Lehet, hogy fénybõl fakadtunk
De könnyen sötétben ragadhat
Aki nem érti meg a harcunk
Fáj látni mennyit tehetnénk
Ha a rossz dumát meg nem ennénk
Struccpolitikus zombi elmék
De az õ nevük is csak termék
Mit teszel?
Mondd el!
... got nothin to share with you...
#15
Jogos.
#10 -> Van már olyan topic, ahol saját verseket lehet tenni, ezért nyitottam ilyet, h jöhet saját is, meg olyan is, ami szerintetek jó.
#10 -> Van már olyan topic, ahol saját verseket lehet tenni, ezért nyitottam ilyet, h jöhet saját is, meg olyan is, ami szerintetek jó.
Isten szeret tégedet, az egyház meg a pénzedet. -- Oi! -- 'Ember küzdj és bízva bízzál!' ..de ha nem megy, legalább engem hagyjál!
Oldal 1 / 2Következő →