Gnoszticizmus-Az ősi kereszténység

Mi másból is áll egy ember, mint az emlékei összességébõl?

A testünk és az agyunk mindannyiunknak azonosan épül fel, hasonlóan mûködik. Az agyunkban eltárolt információk halmaza tesz bennünket önmagunkká; ahogy az én számítógépem attól az a bizonyos számítógép, hogy az én adataim vannak a háttértáron. Ha átteszik a meghajtót egy másik gépbe, és leültetnek elé, esetleg észre sem veszem a cserét, hiszen minden programot és beállítást a helyén fogok találni.

Mindez ránk is igaz – hogyha önmagunkat egy számítógéppel tekintjük egyenértékûnek.

Természetesen két agy felépítése nem annyira tökéletesen egyezõ, mint két processzoré, melyek egymás után jöttek le a gyártósorról, egy gyermek agya nem egy üresre formázott háttértár, az „operációs rendszer” velünk születik ösztönök ezrei formájában, genetikai örökségünk velünk született hajlamokat és tehetségeket ad, melyek egyedivé tesznek bennünket már születésünk pillanatában is.

Mégis, tapasztalatom szerint az emlékek hiánya az, ami miatt a legtöbb ember elveti a reinkarnáció-elmélet érvényességének a lehetõségét is: ha nem emlékszem rá, akkor miért én voltam az?

Kedves olvasó! Menjünk most bele egy interaktív játékba; a közremûködésedre lesz szükség, és kérlek, ne csalj.

Idézd fel magadban, mit ebédeltél tegnap.

Megvan? Persze, nem volt nehéz.

És most kérlek, még azt idézd fel nekem, hogy mit ebédeltél tegnaptól számítva tíz évvel ezelõtt.

Hacsak nem egy nagyon nevezetes napja volt az életednek, nem emlékszel rá.

Sõt, még arra sem emlékszel, hogy egyáltalán ebédeltél. Feltételezed, hogy ebédeltél aznap is, mint minden nap, de nem emlékszel az élményre, hogy ott ültél az asztalnál, és ettél.

Mintha meg sem történt volna.

Sõt, nagyon valószínû, hogy egyáltalán nem emlékszel arra a napra – hogy egyáltalán megtörtént, és ott voltál.

Nem emlékszel belõle semmire.

Mégis, kétség nélkül elfogadod, hogy ott voltál, hogy megtörtént, és hogy te voltál ott.

Az emlékezet nem nyúlik vissza a születésünk pillanatáig. Múltbéli emlékeink fokozatosan halványulnak el. Ahogy az idõben haladunk elõre, az nem egy gyémánttömb suhanása a világûrben, ami egyre csak halad elõre, létezik és ragyog, míg végül neki nem ütközik a halálnak nevezett fekete bolygónak, és darabokra törik. A valóság az, hogy egy marék kiszáradt fû vagyunk egy folyó sodrában, kopunk, ázunk, oldódunk, szálak válnak le belõlünk, új szálak gabalyodnak belénk. Egyfolytában átalakulunk – és ezt a folyamatot nevezzük életnek.

Az élet nem egy állapot, amely idõvel, mint minden állapot, megszûnik, hanem egy folyamat, amely sosem szûnik meg, mivel a világegyetemben soha semmi nem szûnik meg változni, átalakulni, levetni régi formáját és újat venni fel. Ha így nézzük a halált, az nem az élet ellentéte, hanem maga az élet, fejjel lefelé nézve, abból a téves alapállásból kiindulva, hogy az élet statikus dolog. Ezt jelenti a buddhista tanítás, hogy minden lélegzetvétellel meghalunk, nem pedig azt, hogy „féljetek, mert közeleg az elkerülhetetlen”. Nem közeleg, itt van. Általa élünk.

Ha visszamegyünk a kisgyermekkorba, szinte minden esetben hatalmas fehér foltokat találunk az emlékezetben, minél közelebb megyünk a születéshez, annál homályosabb és hiányosabb a kép. Nincs ember a földön, aki emlékezne a szülõszobára, ahol felöltötte jelenlegi testét. Sõt, könnyebben találunk olyan embert, aki múltbeli életbõl származó emléket képes felidézni.

Az emlékezet és az én, az egó ugyanis összefüggnek egymással. Az egó az emlékek birtokosa, az emlékek pedig bizonyos mértékig az egó építészei, és amíg az egó nem kezd el szilárd formát ölteni, a beérkezõ adatoknak nincs stabil viszonyrendszerük, melyben elhelyezkedhetnének. Ezt a viszonyrendszert az egó hozza létre, és ebben bizony nincs helye a korábbi életek emlékeinek sem – mivel azok egy másik egóhoz tartoztak.

A reinkarnáció nem testcsere. Nem azt jelenti, hogy Én, Szabó Jancsi, halálom után meg fogok születni egy másik testben, teknõsbékaként vagy éppen emberként. Ezt a tévképzetet – amelyet sajnos a hinduk közül is sokan osztanak – a halál illúziójától való félelem hozta létre.

Amikor Szabó Jancsi meghal, a folyamat, amely az adott személyt jelenti, normális esetben nem megszakad, hanem beteljesül. Mintha mattot adnánk egy sakkpartiban, vagy végére érnénk egy játékprogramban az utolsó pályának – nem lehetséges tovább folytatni. De ha az ember nagyon belefeledkezett a játékba, az még nem jelenti azt, hogy holtan fog leesni a székrõl, mikor a királya lekerül a tábláról. A Szabó Jancsi-folyamat csak a következménye egy másik, nagyobb folyamatnak, az életnek, amely egy újabb ciklust, egy újabb játszmát kezd el, amely más lesz, mint az elõzõ, de magával hozza az elõzõ parti tanulságait.

Valójában tehát a test végsõ elhagyásakor egy adott élõlény létezésének csak egy olyan része folytatja tovább az útját, amelyrõl a földi embernek sajnos nem sok fogalma van. Léleknek meg szellemnek szereti nevezni, de igazából nincs tudatában, hogy mi az, még önmagán belül sem találja, nemhogy másokban. A „gondolkodom, tehát vagyok” téveszméje uralkodik rajtunk: az elménkkel azonosítjuk magunkat, amely szellemi felépítésünkben az egó alatt található, így az afeletti dolgokról, úgymint az intelligencia, az értelem vagy maga a tudat, fogalmunk sincs. Azt hisszük, ezek az elme által produkált jelenségek!

Mindezt annak ellenére, hogy nyilvánvaló igazság: az ember fel tudja függeszteni a gondolkodás folyamatát, mégsem szûnik meg tudatában lenni önmagának. Bárki képes elérni a meditáció gondolatok nélküli világát, illetve megfelelõ gyakorlással akár még a testét is ideiglenesen és részlegesen elhagyhatja, és azonnal tapasztalni fogja, hogy valójában nem csökkent, hanem növekedett mértékben van tudatában saját létezésének. Mint ahogy tapasztalni fogja azt is, hogy milyen az idõ súlya nélküli létezés, milyen az az állapot, mikor egy óra éppen olyan könnyen kivárható, mint egy másodperc, és világossá válhat az is, hogy valójában nem mi haladunk az idõben, hanem az idõ halad visszafele hozzánk képest, mi pedig egy helyben állunk az örök most pillanatában.

Ezt a pillanatot nevezhetjük helyesen örökkévalóságnak, és nem azt a téveszmét, hogy a tudatunk a végtelenségig fog tartani az idõben. A tudatunk semennyi ideig sem tart, a mostban „létezik”, és így már nyilvánvaló, hogy soha nem fog megszûnni „létezni”, hiszen nincs benne az idõben, felette áll, rajta kívül „létezik”. Ez a fajta megközelítés már a modern fizikában is létezik, egy olyanfajta idõfizikai világkép formájában, ahol a jelenségek egy jelenponton bújnak át a jövõtérbõl a múltsíkra.

Mindezekbõl pedig az következik, hogy az „én vagyok” egy olyan tapasztalás, amely soha nem szûnhet meg létezni. Két részbõl áll: a „vagyok” része az, amely felette áll az idõnek, és logikus, hogy nem ismerhet elmúlást, változást, bármilyen idõben megvalósuló jelenséget. Az „én” része pedig az, ami változik, ami folyamatos átalakulásban van az idõben, nem csak a halál és a születés által, hanem egyetlen „életen”, egyetlen én-részfolyamaton belül is. Szintén tudományosan elfogadott tény, hogy az embernek úgynevezett énállapotai vannak, ezek pedig akár egyetlen napon belül többször is válthatják egymást. Különlegesség, hogy önmagukat kizárólagosnak ismerik el, vagyis az ember egy adott énállapotban nem képes azonosulni egy másik énállapot-beli önmagával. Pontosan ugyanezt csinálja a nagyobb egó is, amely magába foglalja ezeket a töredékeket: önmagát már teljesnek tekinti, és nem képes azonosulni más olyan egókkal, amelyek egy nála is teljesebb életnek a részei. Ezért tekintheti a „reinkarnációt” helytelenül saját „fennmaradása” zálogaként, holott õ maga is egy folyamat - bár ennek nincs tudatában. Korábbi állapotaival mégis képes azonosulni, mégpedig pontosan azoknak az emlékeknek a „statikus” volta miatt, melyekre saját létét felépíti. Az egó látszólagos folytonos-statikussága pedig abból következik, hogy egy korábbi állapottal a késõbbi állapot szakadásmentes ok-okozati viszonyban van. Azért vagyok „ugyanaz”, aki tíz évesen voltam, mert az egyik állapotnak a másik a következménye. Ugyanúgy, ahogy az egyik „inkarnációnak” következménye a másik.

Akkor miért van az emlékezés-beli különbség? Nyilvánvaló, hogy egy sakkpartinak csak akkor van értelme, ha konzisztens módon ragaszkodunk a szabályokhoz, és a tábla lépés elõtti állapotának közvetlen következménye a lépés utáni állapot. Azonban a játszma végével nyilván nem folytathatjuk a következõ játszmát a vesztes vagy éppen nyertes állásból, hanem a sakktáblán megjelenõ információk halmazára egy „reset”-et kell nyomnunk, és csak a játékos fejében megragadt tanulság lép tovább a következõ játszmába. Hasonlóan különbség van a „lélek” által hordozott emlékek és az egó által tárolt információk között is. Ezért nem emlékszünk és nem is kell emlékeznünk korábbi „életeinkre”, azokra a korábbi élet- és sorsfolyamatokra, melyeken a lélek keresztülment. Ezek a szabályok ugyanakkor idõvel felborulhatnak, a lélek az egymás után következõ egókat egyre képlékenyebbé formálhatja, és így valaki idõvel elkezdhet emlékezni „korábbi életeire”...