jajjjjjjjjj! azt akartam írni, hogy NEKEM nagyon tetszett!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! (ehelyett tökre az ellenkezôjét írtam, bocsi, billentyûbotlás volt)
Hát először is köszönök minden pozitív kritikát, ezek nagyon jól esnek, ugyanis a verseimet - egy-két kivétellel - még soha senkinek nem mutattam meg, és nem hittem, hogy az én önkifejezésem másoknak is tetszhet
Öreg világunknak hatalmas egét veszekedő szelek zaja tépte szét. A béke felhői mind-mind szétszaladtak.
Tiszta fehérségük immár leköszönt, fekete társaik gyűlnek odafönt, s elállják útját a napsugaraknak.
Felnézek, s nem látom Napom a helyén. Sötétül az égbolt, halványul a fény. Halványul kedvem is, csapásra lelankad.
Erősödik a szél. Zilált fúvása piszkos utcáinkat söpri tisztára. Hatalmas ereje zabolázatlan s vad.
Hullámzik a folyó, ő is nyugtalan, Vízcseppjeiben az ég fájdalma van. Szigeteket nyaldos, habzó szájjal szalad.
Minden azt mutatja: sírni fog az ég. Háborgó panaszát nem hallani még, de hogyha jól fülelsz, szíved belehasad
abba a nagy gyászba, és meghatottságba, szívszorongatóan hangos zajongásba, melyet az ég iránt a természet mutat.
Hol láthatsz a földön ily' őszinteséget? Hallgasd meg ezt egyszer, s köpd le emberséged! Tán tudományunkkal mindent megteszünk, De ily szeretettel nem versenghetünk.
lehet... de nem érdemes. boldogság állapotában az embernek csak jobb dolga van, mint verseket irogatni (vagy olvasgatni)... vagy... nemtudom.
amúgy ti mit gondoltok? tényleg nem lehet a boldogsagról verset írni?
grat-grat!! ha vén még, nyugodtan oszd meg velünk!
Elhagyott a világ, senki nincs, ki megért. Minden, miről hittem: maradandó dolog, Rövid pillanatok alatt szertefoszlott. Lelkem is ezt teszi: lassan, csendben elég.
Nem volt ez mindig így, sokszor voltam boldog, Vagy talán tévedek, s csak én képzeltem ezt. Persze akkor másképp láttam az életet, Azt hittem a világ csak köröttem forog.
Meg is volt mindenem, amit csak kívántam Nyakamba ömölt az ajándék-áradat. S ez pont azt takarta el, aki legfontosabb. Lelkemet. Én balga ezt közben nem láttam.
S most, hogy az öröm-tenger apadni látszik, Felszínre jött a seb, fájdalma hatalmas. Nincs már rajta a víz, hogy hűsíthesse azt, Én meg csak kesergek... nem találván gyógyírt.
De talán majd egyszer vége lesz a kínnak. Szerelem, vagy a Vég a két lehetőség. De nem számít melyik, kedvesem, vagy az ég, Örök boldogságnak birodalma lesz az.
Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e, szívemhez szívvel keveredsz-e, látlak, hallak és énekellek, Istennek tégedet felellek.
Hajnalban nyujtózik az erdö, ezer ölelö karja megnö, az égröl a fényt leszakítja, szerelmes szívére borítja.
majd ha az lesz feltétlenül értesítelek!:-) amúgy tényleg nagyon szépeket és érdekeseket ír. sajna többet nem tudok (és amit tudok, nem akarok) ideírni. csak az a baj, hogy sokszor mélabús verseket ír. és erre azt mondja, hogy azért mert a boldogságról nem lehet írni. hát nem tudom...
Rebbenõ szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyûlik a felleg, surran a villám s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel, kékje lehervad lenn a tavaknak s tükre megárad, jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged, mossa az esõ össze szivünket.
József A.: Medáliák
Elefánt voltam, jámbor és szegény. Hûvös és bölcs vizeket ittam én. A dombon álltam, s ormányommal ott megsímogattam a Holdat, a Napot,
és fölnyujtottam ajkukhoz a fát, a büszke cincért, kígyót, a kovát. Most lelkem - EMBER (!). Mennyem odavan. Szörnyû fülekkel legyezem magam.
ógérem ez az utolsó (mára:-)):
LÓCI ÓRIÁS LESZ
Veszekedtem a kisfiammal, mint törpével egy óriás: - Lóci, ne kalapáld a bútort! Lóci, hová mégy, mit csinálsz? Jössz le rögtön a gázresóról? Ide az ollót! Nem szabad! Rettenetes, megint ledobtad az erkélyrõl a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem, nem is hederített reám; lépcsõnek használta a könyves polcokat egész délután, a kaktusz bimbait lenyírta, és felboncolta a babát. Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta s az asztal tetejére állt.
Nem birtam vele, tönkrenyúzott, de azért tetszett a kicsi, s végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani. Leguggoltam s az óriásból negyedórára törpe lett. (Mi lenne, gondoltam, ha mindig lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam, úgy kelt fel rögtön a világ: tornyok jártak-keltek köröttem, és minden láb volt, csupa láb, és megnõtt a magas, a messze, és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén.
És ijesztõ volt odalentrõl, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erõsek, s én gyönge és kicsi vagyok. Minden lenézett, megalázott, és hórihorgas vágy emelt - föl! föl! - mint az elsõ hajóst, ki az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg, hogy mégse szállok, nem növök; feszengtem, mint kis, észre sem vett bomba a nagy falak között; tenni akartam, bosszut állni, megmutatni, hogy mit tudok. Negyedóra - és már gyülöltem mindenkit, aki elnyomott.
Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!... És akkor, zsupsz, egy pillanat: Lóci lerántotta az abroszt s már iszkolt, tudva, hogy kikap. Felugrottam: Te kölyök! - Aztán: No, ne félj, - mondtam csendesen. S magasra emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen.
/Szabó Lôrinc/
ven még egy versecske amit szeretek:
"Ne légy más, Ha önmagad lehetsz, Akkor se légy más, Ha nem lehetsz önmagad." /Paracelsus/
"Ezer arc
A vers nevet, a vers kacag, A vers csak jön, és megmarad,
Kétezer évvel ezelött Dzsuang Dszi, a mester, egy lepkére mutatott. – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, s a lepke vígan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ö Dzsuang Dszi... És felébredtem... És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünödve, – mi az igazság, melyik lehetek: hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dzsuang Dszi! Ki voltál? Te vagy: Dzsuang Dszi! Te hát! – Ö mosolygott: – Az álombeli lepke épp így hitte a maga igazát! –
Ö mosolygott, én vállat vontam. Aztán valami mégis megborzongatott, kétezer évig töprengtem azóta, de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke öt és mindhármunkat én.
Meddig tart ez örült hangzavar még? Meddig bögtök még a hon nevében? Kinek a hon mindig ajkain van, Nincsen annak, soha sincs szívében! Mit használtok kofanyelvetekkel? Évröl-évre folyvást tart a zaj, És nem ott-e ahol volt, a nemzet? Nincs-e még meg minden régi baj?
Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval Az idöt így elharácsoljátok; Várva néz rég s oly hiába néz az Isten napja s a világ reátok. ............................... Szatmár, 1847.
Altató v2.0
Lehunyja kék szemét a kép, lehunyja sok szemét a tár, tudattalan alszik a gép - aludj el széken kis Balázs.
Padjára lehatja fejét, alszik az egér, a háttértár, vele alszik a zümmögés - aludj el széken kis Balázs.
A vírus is aluszik, - s míg szendereg a rombolás - álmában terjed egy picit - aludj el széken kis Balázs.
Szundít a Windows, meg a DOS, a UNIX a konvertálás, a jó OS2 is aluszik - aludj el széken kis Balázs.
A kompatibilitást, mint üveg golyót megkapod, gyors leszel, csak hunyd le kis szemed - aludj el széken kis Balázs.
Felhasználó leszel, s áldozat! Programozást oktató tanár! Látod segít a számítástechnika - aludj el széken kis Balázs.