Lehunyja kék szemét a kép, lehunyja sok szemét a tár, tudattalan alszik a gép - aludj el széken kis Balázs.
Padjára lehatja fejét, alszik az egér, a háttértár, vele alszik a zümmögés - aludj el széken kis Balázs.
A vírus is aluszik, - s míg szendereg a rombolás - álmában terjed egy picit - aludj el széken kis Balázs.
Szundít a Windows, meg a DOS, a UNIX a konvertálás, a jó OS2 is aluszik - aludj el széken kis Balázs.
A kompatibilitást, mint üveg golyót megkapod, gyors leszel, csak hunyd le kis szemed - aludj el széken kis Balázs.
Felhasználó leszel, s áldozat! Programozást oktató tanár! Látod segít a számítástechnika - aludj el széken kis Balázs.
PETÖFI SÁNDOR
Szájhösök - részlet
Meddig tart ez örült hangzavar még? Meddig bögtök még a hon nevében? Kinek a hon mindig ajkain van, Nincsen annak, soha sincs szívében! Mit használtok kofanyelvetekkel? Évröl-évre folyvást tart a zaj, És nem ott-e ahol volt, a nemzet? Nincs-e még meg minden régi baj?
Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval Az idöt így elharácsoljátok; Várva néz rég s oly hiába néz az Isten napja s a világ reátok. ............................... Szatmár, 1847.
Kétezer évvel ezelött Dzsuang Dszi, a mester, egy lepkére mutatott. – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, s a lepke vígan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ö Dzsuang Dszi... És felébredtem... És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünödve, – mi az igazság, melyik lehetek: hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dzsuang Dszi! Ki voltál? Te vagy: Dzsuang Dszi! Te hát! – Ö mosolygott: – Az álombeli lepke épp így hitte a maga igazát! –
Ö mosolygott, én vállat vontam. Aztán valami mégis megborzongatott, kétezer évig töprengtem azóta, de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke öt és mindhármunkat én.
"Ne légy más, Ha önmagad lehetsz, Akkor se légy más, Ha nem lehetsz önmagad." /Paracelsus/
ógérem ez az utolsó (mára:-)):
LÓCI ÓRIÁS LESZ
Veszekedtem a kisfiammal, mint törpével egy óriás: - Lóci, ne kalapáld a bútort! Lóci, hová mégy, mit csinálsz? Jössz le rögtön a gázresóról? Ide az ollót! Nem szabad! Rettenetes, megint ledobtad az erkélyrõl a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem, nem is hederített reám; lépcsõnek használta a könyves polcokat egész délután, a kaktusz bimbait lenyírta, és felboncolta a babát. Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta s az asztal tetejére állt.
Nem birtam vele, tönkrenyúzott, de azért tetszett a kicsi, s végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani. Leguggoltam s az óriásból negyedórára törpe lett. (Mi lenne, gondoltam, ha mindig lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam, úgy kelt fel rögtön a világ: tornyok jártak-keltek köröttem, és minden láb volt, csupa láb, és megnõtt a magas, a messze, és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén.
És ijesztõ volt odalentrõl, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erõsek, s én gyönge és kicsi vagyok. Minden lenézett, megalázott, és hórihorgas vágy emelt - föl! föl! - mint az elsõ hajóst, ki az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg, hogy mégse szállok, nem növök; feszengtem, mint kis, észre sem vett bomba a nagy falak között; tenni akartam, bosszut állni, megmutatni, hogy mit tudok. Negyedóra - és már gyülöltem mindenkit, aki elnyomott.
Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!... És akkor, zsupsz, egy pillanat: Lóci lerántotta az abroszt s már iszkolt, tudva, hogy kikap. Felugrottam: Te kölyök! - Aztán: No, ne félj, - mondtam csendesen. S magasra emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen.
/Szabó Lôrinc/
József A.: Medáliák
Elefánt voltam, jámbor és szegény. Hûvös és bölcs vizeket ittam én. A dombon álltam, s ormányommal ott megsímogattam a Holdat, a Napot,
és fölnyujtottam ajkukhoz a fát, a büszke cincért, kígyót, a kovát. Most lelkem - EMBER (!). Mennyem odavan. Szörnyû fülekkel legyezem magam.
Radnóti: Bájoló
Rebbenõ szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyûlik a felleg, surran a villám s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel, kékje lehervad lenn a tavaknak s tükre megárad, jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged, mossa az esõ össze szivünket.
majd ha az lesz feltétlenül értesítelek!:-) amúgy tényleg nagyon szépeket és érdekeseket ír. sajna többet nem tudok (és amit tudok, nem akarok) ideírni. csak az a baj, hogy sokszor mélabús verseket ír. és erre azt mondja, hogy azért mert a boldogságról nem lehet írni. hát nem tudom...
Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e, szívemhez szívvel keveredsz-e, látlak, hallak és énekellek, Istennek tégedet felellek.
Hajnalban nyujtózik az erdö, ezer ölelö karja megnö, az égröl a fényt leszakítja, szerelmes szívére borítja.
Kilátástalanság
Elhagyott a világ, senki nincs, ki megért. Minden, miről hittem: maradandó dolog, Rövid pillanatok alatt szertefoszlott. Lelkem is ezt teszi: lassan, csendben elég.
Nem volt ez mindig így, sokszor voltam boldog, Vagy talán tévedek, s csak én képzeltem ezt. Persze akkor másképp láttam az életet, Azt hittem a világ csak köröttem forog.
Meg is volt mindenem, amit csak kívántam Nyakamba ömölt az ajándék-áradat. S ez pont azt takarta el, aki legfontosabb. Lelkemet. Én balga ezt közben nem láttam.
S most, hogy az öröm-tenger apadni látszik, Felszínre jött a seb, fájdalma hatalmas. Nincs már rajta a víz, hogy hűsíthesse azt, Én meg csak kesergek... nem találván gyógyírt.
De talán majd egyszer vége lesz a kínnak. Szerelem, vagy a Vég a két lehetőség. De nem számít melyik, kedvesem, vagy az ég, Örök boldogságnak birodalma lesz az.
amúgy ti mit gondoltok? tényleg nem lehet a boldogsagról verset írni?
lehet... de nem érdemes. boldogság állapotában az embernek csak jobb dolga van, mint verseket irogatni (vagy olvasgatni)... vagy... nemtudom.
Hát először is köszönök minden pozitív kritikát, ezek nagyon jól esnek, ugyanis a verseimet - egy-két kivétellel - még soha senkinek nem mutattam meg, és nem hittem, hogy az én önkifejezésem másoknak is tetszhet
Öreg világunknak hatalmas egét veszekedő szelek zaja tépte szét. A béke felhői mind-mind szétszaladtak.
Tiszta fehérségük immár leköszönt, fekete társaik gyűlnek odafönt, s elállják útját a napsugaraknak.
Felnézek, s nem látom Napom a helyén. Sötétül az égbolt, halványul a fény. Halványul kedvem is, csapásra lelankad.
Erősödik a szél. Zilált fúvása piszkos utcáinkat söpri tisztára. Hatalmas ereje zabolázatlan s vad.
Hullámzik a folyó, ő is nyugtalan, Vízcseppjeiben az ég fájdalma van. Szigeteket nyaldos, habzó szájjal szalad.
Minden azt mutatja: sírni fog az ég. Háborgó panaszát nem hallani még, de hogyha jól fülelsz, szíved belehasad
abba a nagy gyászba, és meghatottságba, szívszorongatóan hangos zajongásba, melyet az ég iránt a természet mutat.
Hol láthatsz a földön ily' őszinteséget? Hallgasd meg ezt egyszer, s köpd le emberséged! Tán tudományunkkal mindent megteszünk, De ily szeretettel nem versenghetünk.
jajjjjjjjjj! azt akartam írni, hogy NEKEM nagyon tetszett!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! (ehelyett tökre az ellenkezôjét írtam, bocsi, billentyûbotlás volt)
Roka, ha tényleg érdekelnek majd előtúrom őket valahonnan a fiókom mélyéből :-) Amúgy félreértés ne essék, én örülök annak is, ha valaki rossz véleménnyel van a művemről. Nem azt mondom, hogy jólesik, hanem hogy örülök, mert ha van róla vélemény akkor nincs baj - és ez miért ne lehetne rossz, ha mindenkinek mást jelentenek a maga érzései? Ha viszont semmit nem vált ki vkiből, akkor viszont valószínüleg bennem van a hiba.
Értem én ipszilon, értem, hogy elírtad :-)) Ezt csak azért írom, hogy mindenki a valódi véleményét írja le :-) Annak persze különösképp örülök, hogy Neked tetszett!
Fear: teccik a vers, bár az utsó 3 versszak nagyon stílust vált... addig tökjó természeti képek, utána meg (szerintem sajnos) belemegy a dolgok kimondásába... de ettöl eltekintve tetszik.
KORMOS ISTVÁN
Fehér virág
Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál
Fehér virág kezedben szétporló liliomszál szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll eltűntél aki köztünk angyali zene voltál
(nem bizonyított, de valószínű, hogy a verset a költő Radnóti emlékének szentelte).
még egy kedvencem: József Attila: Mama
Már egy hete csak a Mamára gondolok, mindig, meg-meg állva...
asszem nem kell folytatnom:-) egyébként életem elsô verse volt, amit elsôsként megtanultam!
ami verset én anno teljesen önszorgalomból megtanultam, az a Walesi Bárdok volt... nem megy már tökéletesen fejböl... viszont szerintem szintén mindenki ismeri.
Sub Bass Monster új kaziján van: Az egyik fél fél, a másik nem egész. Így az egész is fél, s a feleknek nehéz. Boldog hogy fél, így félig már egész, De rettegve fél, mert ez egészen kevés.
Nem rossz, mi??
József Attila: Milyen jó lenne nem ütni vissza ----------------------------------------------
Mikor nagyokat ütnek rajtunk, Milyen jó lenne nem ütni vissza Se kézzel, se szóval, Világitni a napvilággal, Elaltatni az éjszakával, Szólni a gyávaság szavával, De sose ütni vissza. Lelkeimmel pörölnöm kéne S élvén is vagyok most a béke. Kristály patakvíz folydogál Gyémántos medrü ereimben. Szelid fényesség az ingem És béke, béke mindenütt, Pedig csak én élek vele!... Fölemelnek a napsugarak, Isten megcsókolja minden arcom És nagy, rakott szekerek indulnak belõlem A pusztaság fele.
minden vers aktuális mindig!:-) amúgy észrevetted már, hogy, ahogy a magyar irodalmat végig olvasgatod, rájössz, hogy az összes költô látta (Balassitól, József Attilán keresztül, napjainkig) azt, hogy milyenek a magyarok! és a fura, hogy olyanok is maradtunk! mindjárt jön a szemléltétô vers!
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk, Nyisson ajtót nekünk a reménység!
Ûlünk, ûlünk a mindenség szélén, Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat? És várunk, csak várunk szomjasztó várásban, Átalfolyik rajtunk a világosság, De elhagytuk valahol kõedényeinket, Elhagytunk valahol minden akarást S most minden volt és jövendõ szomjúság Itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk, Hogy friss kenyereink halomra száradnak! A négylábúak, melyeket megettünk, Most elõjönnek és kinevetnek minket, Ezer és harmincegynehány esztendõ Zuhog végtelen szomorú szemünkbõl S nem birja elmosni buta bûneinket.
Most nagyon messze van tõlem a föld, Mégis azt érzem, hogy magyar vagyok, Keserû számnak ki mutatna cukrot? Ki hinné még el, hogy élni akartok?
Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet, Mert hogy adhatnék eleget kettõvel? Két bárány volt én adó két kezem S a farkasok elbántak mindkettõvel. Most minden kedvem holtan terül el, Mert levegõtlen vihar a jajom:
Leszámitva az ostobaságot, Multunkat, életünket és a gyomraink, Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk, Nyisson ajtót nekünk a reménység!
1924 elsõ fele
és elôre kérek mindenkit, hogy ne keressen benne politikai cézásokat, nem azért írtam le!
Berzsenyi: Magyarokhoz II
Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajul? Nem látod a bosszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon?
Nyolc századoknak vérzivatarja közt Rongált Budának tornyai állanak, Ámbár ezerszer vak tüzedben Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok Dúlják fel e várt, mely sok ádáz Ostromokat mosolyogva nézett.
Nem ronthatott el tégedet egykoron A vad tatár khán xerxesi tábora S világot ostromló töröknek Napkeletet leverő hatalma;
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő Századja s titkos gyilkosaid keze, A szent rokonvérbe feresztő Visszavonás tüze közt megálltál:
Mert régi erkölcs s spártai férfikar Küzdött s vezérlett fergetegid között; Birkózva győztél, s Herculesként Ércbuzogány rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt. Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki Szélvész le nem dönt, benne termő Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik! Így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, melly ha megvész: Róma ledűl, s rabigába görbed.
Mi a magyar most? -- Rút sybaríta váz. Letépte fényes nemzeti bélyegét, S hazája feldúlt védfalából Rak palotát heverőhelyének;
Eldődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt, A nemzet őrlelkét tapodja, Gyermeki báb puha szíve tárgya. --
Oh! más magyar kar mennyköve villogott Atilla véres harcai közt, midőn A fél világgal szembeszállott Nemzeteket tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk Szerzője, Árpád a Duna partjain. Oh! más magyarral verte vissza Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!
De jaj! csak így jár minden az ég alatt! Forgó viszontság járma alatt nyögünk, Tündér szerencsénk kénye hány, vet, Játszva emel, s mosolyogva ver le.
Felforgat a nagy századok érckeze Mindent: ledűlt már a nemes Ílion, A büszke Karthágó hatalma, Róma s erős Babylon leomlott.
[1796-1810 között. Végleges formája: 1810]
Köszi, szépek ezek a JA versek....
Hitotsu Yume (XX. sz-i Haiku költö)
Hiába büszke a rózsa, virágzik a szamárkóró is.
Lótusz illata nem üzi el bánatom. Egyedül vagyok!
Lótusz illata, szép emlék. Szerelmem tölem oly messze.
Nyár volt, forró nyár. Zöld lomb, vakító kék ég. Szobám oly sivár.
(a "haiku" 3 soros, rímnélküli japán vers. Hangulatárnyak és -fények, természeti képek, elsuhanó gondolatok halk ölelkezése. A szó jelentése: "hai" mulatság, játék; "ku" vélemény, röpke gondolat. Tehát "haiku" = játék gondolattöredékekkel. )
Fényképed hívogató csillagútján át este hozzád szökhetek
Lenyügöz, aki nem gondol röpke létre, ha mennydörög.
1 kis zen még, és abbafejezem...
Hosszú éjszaka, csobogó víz meséli gondolataim.
Tavon csillagok, megint a téli zápor kavarja vizét.
egy részük igen (nagynehezen eszembejutott). a többjét neten találtam nevekre rákeresve
Macuo Baso (talán az egyik legnagyobb haiku-költö)
Szamazama no koto omoidaszu szakura kana
Cseresznyeszirmok, messze t?nt id?met, ó, felidézitek. (Tandori Dezs?)
huh nemnagyon birom sajna averseket , pedig elképzeltem már olyan napot hogy egész nap csak verseket fogok elemezni , de nemértettem belőlök egy kukkot sem :-( pedig érdekelne :-) namajd a 2-dik életemben , költő leszek :-)
A költő, az afganisztáni Sáhidi Bálkhi, 900 körül született, 35-40éves kora körül halt meg; többet az irodalomtörténet nem tud róla. Egy-egy gondolata mintha még ma is érvényes lehetne...
Ész és vagyon: rózsa az egyik, szekfű a másik - a kettő nem fér össze. Más-máskor virágzik.
Ha -mint mondják- szerelmi vágyunk valóban égne: a roppant füsttől senki nem látna föl az égre.
A zsarnok meghal ágyban, leszúrják vagy széttépik, de a szenny, mit felkavart,velünk marad száz évig.
Járd be a nagy világot, vagy utazz be minden tengert: nem lelsz vén bölcsek közt egyetlen boldog embert.
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig még megkérlel, hogy: "Ne menj el, mesélj" - (igy nem szökik rá hirtelen az éj) s mig kis szive nagyon szorongva dobban, tán õ se tudja, mit is kiván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj. Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Te jól tudod, a költõ sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytõl világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén. Párnás szavadon át nem üt a zaj - mesélj arról, mi a szép, mi a baj, emelvén szivünk a gyásztól a vágyig. Most temettük el szegény Kosztolányit s az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, fõ-e uj méreg, mely közénk hatol - meddig lesz hely, hol fölolvashatol?... Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nõk a nõk - szabadok, kedvesek - s mind ember, mert az egyre kevesebb... Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait.
1937. jan. eleje
Paul Geraldy prózaverse: SZERELEM
Légy férfivá, legyenek szeretöid.
Meglep ez a többesszám? Azt hitted, hogy a szerelem - valaki szerelme? Várj csak! Várj csak! Tanuld meg elöbb megkülönböztetni szívednek és vágyadnak egyelöre összekeveredö hangjait. Sok szerelmes összetéveszti a szerelmet és a gyönyört, s hasonlít az olyan utashoz, aki azt hiszi, hogy szeret egy várost, mert jól ebédelt benne.
Az érzékek járnak elöl, s a szívet olyan tájékokra hurcolják magukkal, ahol szegénykének semmi dolga nincs - aztán rábízzák, hogy boldoguljon, ahogy tud.