A széncsillagokban a relative alacsony hõmérséklet miatt a fúzió is lassabban megy végbe? Ha igen, akkor az ilyen csillagok nagyon hósszú idõt töltenek ebben az állapotban vagy ez már csak olyan állapot, mint amikor izzik a parázs (tehát a csillag a kis energia termelés miatt bármikor kialaudhat és megkezdõdik a kihûlés folyamata egyre csökkenõ infravörös aktivitással)? Vannak-e olyan csillagok, amik eleve törpe csillagként kezdik életüket? A törepe csillagon kívül van-e más kategória az 1 naptömegnél kisebb csillagok jelölésére? Egy törpe csillag élete ugyanazokat az állomásokat érinti, mint egy fõsorozatbeli csillag?
6. Tehát, ha jól értelmeztem: adott egy O színképû szuperóriás és egy szintén O színképû óriás csillag. A szuperóriás gyorsabban éli fel hidrogén készleteit, gyorsabban "öregszik". Végül szupernova és feketelyuk lesz belõle. Közben nem kellene ennyi idõ alatt a kisebb óriás csillagnak öregednie és átsorolnia az F vagy G színképosztályba?
Innen pedig egy újabb kérdés: Elérhetik-e az eleve óriás és szuperóriás tömeggel induló csillagok az F alatti színképosztályokat vagy még elõtte szupernovává alakulnak? Egyáltalán, hogyan zajlik le egy eleve óriás/szuperóriás tömeggel induló élete?
- Ha egy csillag szupernovává válik, mi történik a bolygóival? Teljesen megsemmisíti õket a lökéshullám? Képes egy Föld típusú bolygót darabokra törni egy ilyen lökés hullám, esetleg a robbanásnál gravitációs lökéshullám is indul a csillagból? A lökéshullám "lefujja" róluk légkört (ha volt nekik) és megolvasztja a felszínt?
- A lökéshullám és a nagy hõmérséklet képes-e rövid ideig tartó magfúziót elindítani egy gázóriás légkörében (magyarul egy ilyen robbanásnál képes-e "meggyulladni és elégni" egy gázóriás vagy a lökéshullám róluk is lefujja a légkört)?
- Mi lesz a csillag bolygóival, ha a csillagból feketelyuk lesz? Gondolom mivel a robbanás nagy tömegveszteséggel jár a csillag szempontjából, csökken a gravitás vonzás ereje a visszamaradt bolygókra vonatkoztatva feketelyuk környezetében. Esetleg a külsõ bolygók addigi sebessége ezután szökés sebesség lesz és elhagyják az "ex" csillag rendszerét? Esetleg marad minden a régiben, de a bolygók a kisebb vonzás miatt távolabbi pályára állnak a lyuk körül? Vagy a bolygók egyre szûkülõ spirálban a feketelyukba felé kezdenek zuhanni, aminek közelében a gravitációs árapály széttördeli õket?
- Tulajdonképpen a gázóriásoknak van valamiféle szilárd magjuk (vagy máshogy épülnek fel)? Hogyan viselkedne egy gázóriás belsõ szerkezete nagyerelyû gravitációs árapály forrás (pl. a feketelyuk eseményhorizontja közelében)?
Teljesen "out sider"-ként lenne pár kérdésem.
1. Régebben pár könyvben láttam utalást szén csillagokra (N színképosztály). Ezek valóban csillagok (törpe és esetleg szubóriás/óriás) vagy csak a fehértörpe egy fejlõdési fázisa?
2. A színképosztályok csillagai színekkel is vannak definiálva (O-ibolya, B-kék, A-fehér, F-sárgásfehér stb.). Vannak olyan csillagok, amelyek színképében a zöld dominál?
3. A fekete lyukaknál a "jet" a forgási tengely mentén jön létre, tehát merõleges az akkréciós korongra, vagy ez nem köthetõ ilyen módon térbeli pozícióhoz és elvileg az akkréciós korong síkjában is létrejöhet "jet"? Egyáltalán hogyan jön létre a "jet" (hogyan képes elhagyni az anyag az eseményhorizontot vagy annak környezetét)?
4. A "jet"-ben van anyag is vagy csak gammafotonok, neutrínók stb.? A neutrínóra hogyan hat az esemény horizont, illetve az intenzív gravitációs vonzás (lévén tömeg nélküli részecske és nehezen lép kölcsönhatásba más részecskékkel)?
5. A fekete lyukakat elvileg az erõs röntegn (gamma?) sugárzásuk alapján lehet megtalálni? Kettõs csillag taglyaként elõfordulhat, hogy az akkréciós korongban beindul az esemény horizont közelében beindul a fúzió (ha a lyuk megcsapolja a társ csillag külsõ, hidrogénben gazdag rétegeit) és az akkréciós korong saját fénnyel világít?
6. Többszörös rendszer esetén lehet-e egy relatíve fiatal csillag (O, B, A) társa feketelyuk?
7. Ha egy többszörös rendszer egyik tagja szupernovává válik, az elpusztítja vagy instabillá teszi-e a társ csillagot, ha az közel kering hozzá?
hmm...mostz ahogy olvasgattam eszembe jutott valami... ugye van a világegyetemünk ami kitágulhat vagy összeroppanhat... Mi van akkor ha az univerzumunk is egy csillag, és ha összeroppan, akkor lesz a fekete lyuk?
Van három telephelyünk, csak amirõl én tudok. Sajnos nem hallottam az iletõrõl.
Szóval öt év. Kivárjuk...
A pezsgõt állom... Mikor mondhatjuk eldöntöttnek a dolgot? Öt év? Tíz? :-)
Nem ismerem az említett urat, legalábbis jelenleg nem ugrik be a neve....
Mivel jelenleg az ellentmondás feloldására nincs általánosan elfogadott elmélet, az egyes iskolák (nem intézmény, hanem inkább személyi, illetve kutatócsoporti szinten) azt az elméletet favorizálják, amelyikben hisznek. Ez nem baj, amióta egyetemek vannak, ez így megy: majd az idõ és az ujabb mérések válogatnak az elméletek között.
#98: nem is probléma. Csupán azt jelenti, hogy a csillagászok jelenleg ragaszkodnak a tényekhez, és nem szeretik kijelenteni, hogy a világegyetem tágulásával (a jelenlegi modellel) lenne a baj, hanem megmaradnak a tényeknél: a jelenleg érvényesnek tekintett távolságbecslési módszerek között ellentmondások vannak - emiatt jelenleg ellenõrzik a módszereket - de nem zárják ki, hogy a vöröseltolódáson alapuló becslés valami oknál fogva hamis: esetleg ez az ok lehet az is, hogy a világegyetem tágulása gyorsul. De: ez csak az egyik magyarázat egy jelenleg ellenõrzés alatt álló ellentmondásra, semmiesetre sem az egyetlen, vagy a teljesen elfogadott.
A kisbolygókeresésre gyorsabb módszert én nem tudok, azon kívül, hogy jelenleg mindez automata távcsövekkel történik, emberi közremûködés nélkül. Ha tudsz valamit, szívesen hallanám, mert a téma nagyon érdekel...
A precessziós módszer tuti, egyes verzióival már max. ezer fényév távolságra pontos skálával rendelkezünk. A probléma azz, hogy a következõ skála ennél távolabb kezdõdik, ugyhogy nehéz közös pontot találni.
A nova-módszer (a szupernova más téma, ha jól emlékszem) azon alapul, hogy bizonyos típusú novák nagyon jellegzetes, jól modellezhetõ kitörést produkálnak. Mivel a modell elég jó, ismerjük az ilyen típusú novák abszolut fényességét: ennek, és a látszó fényességnek az összevetésébõl lehet a távolságra következtetni. Kérdéses, hogy vajon jól modellezzük-e az ilyen típusú kitöréseket. Az eddigi ismereteink szerint igen, ám bizonyos ellentmondások miatt a modellt jelenleg is ellenõrzik. Addig viszont, amíg valami hibát nem találnak, ez az egyik legjobb módszer a távolságok becslésére.
#90: ez fõleg tálalásmódtól, forrástól függ. A távolsági skálák kalibrálása jelenleg az egyik legkényesebb téma az egész csillagászatban, pont az általad boncolgatott következmények miatt. Túlságosan vitatott témakör ez.
#91: Az a probléma, hogy a nap sugárzása nagyon jól utánozza a feketetest-sugárzást. A szinképben inkább az intenzitás-hiányok jellegzetesek, nem az intenzitás-maximumok. Namost, intenzitás-hiány alapján nehéz elkülöníteni az égitestet az alapból nem sugárzó háttértõl (mármint, a spektrum erre felhasználható részein - ha valaki kötözködni óhajtana :) )
Jelenleg a kisbolygó-keresés azon alapul, hogy néhány naponta lefényképezik (ez az érzékenység és a közvetlenebb feldolgozás miatt általában speciális, monokróm CCD kamerákat jelent) a vizsgált részletet, majd a felvételeket számítógéppel összehasonlítják. A két kép illesztése után az azonos részletek (állócsillagok) kiszûrhetõk, a nagyobb önmozgással rendelkezõ égitestek viszont rajta maradnak a képen - képsorozatok esetén jellegzetes pontsorok formájában.
Mivel nagyon halvány objektumokat vizsgálnak, a felvétel készítésének idõtartama nagy: néha több óra is lehet. Ilyenkor a távcsõ pontos iránytartását számítógép vezérli. A másik gond lehet a CCD sajátzaja: ezt egyrészt hûtéssel csökkentik, másrészt a több órás expozíciót több részre osztják, a képeket pedig digitálisan összegzik. További probléma az egyes pixelek eltérõ érzékenysége: ezt un. fehérképek készítésével ellenõrzik, a felvételeket ennek megfelelõen korrigálják.
http://pluto.physx.u-szeged.hu/ccd/
Köszönettel.
Üdv.
Nem erre a fórumra tartozik, de itt már magunk közt vagyunk. A kisbolygók, aszteroidák, egyéb, naprendszrben koborló apróbb égitestek ugyebár a Nap fényét verik vissza, ez adja fényességüket. Nem lehetne egyszerûbben elkülöníteni õket a háttértõl, ha szûrést végzünk a várható visszaverõdési frekvenciákra?
Azt azért illene hozzátenni, hogy jelenleg mindegyik, nagy távolságok mérésére alkalmas módszer kalibrálás alatt van, a jelenleg mért adatok súlyos bizonytalanságokkal terheltek.
Akkor most nekifutok ennek.. Lektorálást kérek! :-) Úgy értelmezem Imre utolsó mondatát, hogy a tágulás az univerzumban egy adott idõpillanatban kis tûréssel egyformának tekinthetõ. A környezetünkben épp olyan sebességgel tágul, mint egy milliárd fényév távolságban, de valós idõben mi csupán közvetlen környezetünket láthatjuk, hiszen az információt hordozó fénynek is idõbe telik ide érkezni. Azt, hogy mi történik egymilliárd fényévnyire, azt majd akkor láthatjuk, ha megérkezik onnét a fény. A távoli galaxisok valóban gyorsabban távolodnak, de ezek akkor is gyorsabban távolodnának, ha az univerzum tágulási sebessége állandó volna. A magyarázat: Jelöljük a távolságegységet l betûvel, az idõegységet t betûvel. Éljunk avval a feltételezésel, hogy az univerzum tágulása okán l távolság t idõegység alatt másfélszeresére növekedik. Vegyük fel a tõlünk 1l távolságban lévõ A, és a tõlünk 10l távolságban lévõ B pontot. t idõ elteltével azt tapasztaljuk, hogy az A pont 1,5l, míg a B pont 15l távolságra található. A sebesség kiszámításával azt az eredményt kapjuk, hogy az A pont távolodási sebessége 0,5l/t, a B pont hasonló jellemzõje pedig 5l/t, tehát a távolabbi pont nagyobb sebességgel távolodik. Holott kellõen kicsire választott helyi környezetéhez képest nyogalomban van mindkét pont. Csupán a köztük lévõ tér teresedik.
Hm. Lehet, hogy félreértek valamit.. de megkérdezem. A közelmúltban volt szó a vákuumenergiáról. Változik-e az egységnyi térfogatú vákuum nullpontienergia-tartalma a tér tágulásával?
Hm.. ha egy naprendszer napja valamiféle anyagkiszórásos módon befejezni a pályafutását, akkor a bolygórendszerével mi történik? Ilyenkor keletkeznek a kóbor bolygók?
A bolygó, mint olyan, mindig régebbi mint a csillag :)
Na jó, az félig vicc.
A helyzet az, hogy a bolygók _anyaga_ régebbi, mint az anyacsillag. A bolygókat alkotó nehezebb elemek egy része csak úgy alakulhat ki, ha egyszer már résztvett egy csillag szupegnova-állapottal 'végzõdõ' életciklusában.
Kész, már kialakult bolygó befogására elenyészõen kicsi az esély, tekintve, hogy nehéz (nem lehetetlen) olyan rendszert találni, aminél valamilyen esemény képes 'elszállítani' a befogott bolygó mozgási energiájának nagyrészét.
Köszönettel
Nem szándékoztam újdonságot írni, de úgy tapasztaltam, kevés érdeklõdõ tud az általam leírtakról. Még az ismeretterjeszõ források is egy statikus, végtenen kiterjedésû teret sugallanak, amiben az õsrobbanáskor kapott lendülettel repül szét az anyag. Az univerzumtágulós-anyagmozgásos modellem sem szenzáció, ellenben ezt a kérdést most gondoltam át elõször, és kellett egy ellenõrzés.
Univerzüm.. hát ez németesre sikerült.. csak az a baly, hogy németül se így írják.
Lehet, hogy nem kellene okoskodnom, de ha hülyeséget beszélek, akkor legalább Imre engemet is helyretesz.
Szooval. Vannak olyan, az univerzüm keletkezését és fejlõdését leíró modellek, amelyek a ciklikus tágulás-összehúzódás ötletén alapulnak. Eszerint a Nagy Bumm után egyre lassuló ütemû tágulás, majd összehúzódás következik, míg végül minden egyetlen pontba összpontosul. Ekkor a folyamat egy újabb NB-vel kezdõdik elölrõl. Ezt cáfolni látszik az, hogy a legpontosabb mérések is arra az eredményre vezetnek, hogy az univerzum folyamatosan tágulni fog. Úgy emlékszem, egy fontos dolog még nem hangzott el itt mostanában az õsrobbanással kapcsolatban. A NB-ben nem az anyag kezdett szétszóródni az üres térben, hanem a tér és az idõ is akkor keletkezett. Az idõ nulla pontja az õsrobbanás pillanata, azt kérdezni: mi volt elõtte?, vagy mi volt az õsrobbanás mellett? nem értelmezhetõ kérdés. Ha mégis ciklikus az univerzüm, nekünk akkor is csak az aktuális NB után bekövetkezett eseményekrõl lehet tudomásunk.
Kérdés: Helyes-e az alábbi elképzelésem: Vegyünk egy táguló teret. Ebbe a térbe helyezzünk el az A és B pontot egymástól nullánál nagyobb, de a végtelennél kisebb távolságban. A két pontba helyezzük az m1 és m2 tömeget, oly módon, hogy a tömegek pontjukhoz képest nyugvóak legyenek. Mivel a gravitáció hatása csak a végtelenben lesz nulla, ezért a két test egymás felé kezd mozogni, egyre nagyobb sebességgel. Namármost. Ha a tér táglásának sebessége nagyobb, mint a két test egymás felé mozgásának sebessége, akkor távolodnak egymástól, ha egyelõ a tágulási és mozgási sebesség, akkor a távolságuk változatlan marad, ha pedig a tágulás sebességét meghaladja a mozgásuk sebessége, akkor egy idõ elteltével összeütköznek. Nem hagytam valamit figyelmen kívül..?
Tekintsuk három dimenzioosnak a terünket. Jool sejtem, hogy ebben a három dimenzioos térben nem létezhetnek két vagy egy dimenzioos dolgok?
Már megint én válaszolok Imre helyett: remélem nem veszi zokon.
A neutroncsillagok elméletileg többé kevésbé megfelelnek egy óriási méretû atommagnak. Ilyen értelemben a leginkább fuzionált anyagformát alkotják: bennük magreakciók már nem játszódnak le.
A nagyenergiájú sugárzást a tárolt energia (mechanikai, elektromágneses), valamint a neutroncsillag által bekebelezett anyagok gravitációs potenciális energiája élteti.
Az Fe utáni elemek a szupernova-robbanásokban jönnek létre: legalábbis számottevõ mennyiségben.
Mivel a szupernova-robbanások 'végterméke' vagy neutroncsillag, vagy fekete lyuk, természetes, hogy a neutroncsillagok hélya, környezete tartalmazhat nehezebb elemeket is.
#12: Minden csillagnál a gravitáció tart egyensúlyt a belsõ nyomással. Ha az egyensúly megbomlik, akkor az égitest összehúzódik (kollapszus), vagy kitágul (vörös óriás, nova, miegyébb). A három naptömeg az az a határ, aminél a neutroncsillag belsõ nyomása még képes egyensúlyt tartani a gravitációs mezõvel. Ha ezen a határon túllendül, akkor újabb összehúzódás indul meg -> kialakul a fekete lyuk. Ilyen túllendülés bekövetkezhet pl. egy szupernova-robbanáskor: ilyenkor a kritérium az, hogy a maradvány-csillag tömege legyen túl a kritikus mértéken. Bekövetkezhet ilyen akkor is, ha egy kettõs rendszer egyik tagja neutroncsillag, és anyagot 'rabol' a másiktól.
Igen, az eseményhorizont az a határ, ahonnan már a fény sem juthat ki. Más megfogalmazásban: az a határfelület, ahol a szökési sebesség egyenlõ a fénysebességgel.
a fekete lyukak is sugaroznak...ennek levezeteset "Az ido rovid tortenete" cimu remek kis konyvben, konyhanyelven leirva lehet olvasni...
Klassz a kép :)
"Mivel nem törnek ki, ezért bizton állíthatjuk, hogy nincs felszínük" - mondta Heyl.
"A fekete lyuk elmélete szerint, ha egy nagyon nagy csillag élete végén felrobban és egy magot hagy maga mögött, ami Napunk tömegének több mint háromszorosa"
Lehet hogy megint tévedek, de mintha az a 3 kicsit kevés lenne.
Informatika és tudomány
