a szelek szárnyán szárnyalnék, ha tehetném most elrepülnék, minnél messzebb ne is lássam, a tájat mit itthagytam.
csak messze messze juthatnék, a gondok elõl elmenekülnék, nem fájna fejem s szívem, nem volna romos életem.
szerelem, s helytállás mi bánt engem, szeretnék megfelelni de nem tehetem, nem szeretnék senkit sem már szeretni, de nem tehetem szívem nem tudom irányítani.
ha tehetném meg sem születtem volna, bárcsak akkor anyám sírt volna, nyugottan s hidegen hevertem volna, s az életem Halálnak átadhattam volna.
most a fejem nem fájna, szívemben tõr nem állna, a lekem lehet fehér volna, s nem feketén pusztulna.
bárcsak a madarakkal szállhatnék, messzi messzi tájakra repülnék, sok idõt sehol nem töltenék, lelkem, szívem meg ne ismerjék.
vagy csak úsznék a tenger fenekén, ott elbújnék a sötétség mélyén, ahol senki rám nem talál, csak õfelsége a Halál.
vagy emberként egy pusztába menekülnék, csendesen egy kis dombra leülnék, a végtelen nyugalomba burkolóznék, így ott nyugaottan meghallhatnék.
elmenekülnék ha tehetném, zokognék ha nem szégyelném, életem gyorsan félbeszakítanám, ha a családot biztonságban tudnám.
ha tudnám kit szeretek, megél úgy, hogy nem segítek, ha ez a sok ha eltünne, ha ez a szó nem létezne.
ehhe
remélem nincs reinkarnáció!!!! én nem akarok még egy életet végigszenvedni!!!! elég nekem ez!
túl sötéten szemléled a világot, de mivel visszaolvastam, megértem. mindenesetre a vers az szép
Ki nem mondott szavak. El nem mondott érzések. Végre nem hajtott tettek. El nem mondott álmok.
Tudtad, mit érzek, gondolok. Tudtad, amit én nem mondtam. Tudtad, amit én nem tettem. Tudtad, miért nem tettem.
Sajnálom, bolond voltam. Gyáva voltam, hogy kimondjam. Gyáva voltam, hogy megtegyem. Nem tartottam fontosnak.
Te voltál a bátrabb. Kimondtad, amit én nem mondtam. Megtetted, amit én nem tettem. Elmondtad, amit én nem akartam.
Sajnálom, ha lett volna bátorságom, Kimondtam volna: Szeretlek. Megfogtam volna a kezed. Megosztottam volna veled…
Sceleton! gratulation! Szerintem adhatál a verseknek címet, mert ezek már megérdemlik.
Phaemoor erre nem tok válaszolni, ha nekem írtad. az élet nem más mint egy hosszú halál, de ha nem neveted ki, akkor az Élet nevet ki téged, s az nem igazán mulatságos. szerintem.
Köszönöm. Én csak leirom, amit éépen érzek, gondolok. Még soha nem gondoltam, hogy cimet adok nekik. De legyen. #222 : Álom. #246: Késõi bocsánatkérés.
és úgy a jó, mi is azt írjuk le ami bennünk van, én nagyon azt írom:DD
Egy kavics vagy csupán a tóban, Csepp a tengerben a világ számára, De a végtelen, tiszta égbolt, Az el nem veszõ szeretet és békesség, Mely életet lehel holt, Kiszáradt szívem reszketése felé. Magad vagy az élet és annak, Minden csodája, mely elûzi A sötét magány árnyait, Az ékkõ, mely fényesen ragyog Csak nekem Szerelmem
Milyen sokunkban megvan a költõi hajlam csak csodálkozom
Ez nagyon tetszett, nagyon megfogott engem, gratulálok
hmmmmm! látom már nem is kell verselnem! megteszi ezt helyettem mindenki!
ez tetszik lassan tt is bevégzem, lehajaznak leégem.
de e kihívásokat nem tudom kihagyni!
yaaa gratula mindenkinek ki verselt!
megyek rémes rímet írni, s majd jövök Veletek megosztani.
ekkolákko!
Hazudtam
Sokat beszélgettünk, mindig jól el voltunk, Egymásnak mindent õszintén elmondunk, Együtt sírtunk s hangosan nevettünk, S ha láttuk egymást jobb lett a kedvünk.
De egyszer a szemedbe néztem, Valamit mondtál de nem értettem, Nem értettem mert nem figyeltem, Mert akkor egy dologra ráébredtem.
Csak néztelek, s gyönyörködtem, Minden szavam elfeledtem, Némán csak legeltettem szemem, Mert tudtam rám talált a Szerelem.
Emlékszem rákérdeztél mi van velem, De elmondani nem mertem, nem merem, Féltem s félek ha megtudod, Elvesztem a Barátságod.
Szemedbe néztem s hazudtam, Nem mondtam el fájdalmam, Csak mondtam a szavakat, Melyek igazat nem mondtak.
Késõbb már nem is beszéltünk, Egymás társaságát nem kerestük, A szavak mik elhangoztak, A fejünkbe zakatolnak.
Te nem érted miért mondtam, Én meg már hiába bántam, Barátságodat mára már elvesztettem, S ezt a hazugságnak köszönhetem.
Kettesben ültem egy Jó baráttal, Én meséltem, s õ hallgatott. Csendben, gyógyított alázattal, Segített, hallgatása gyógyított engem.
Lelkem kezdett megnyugodni, De egyszer csak a Jó barát elhagyott. Tudta, hogy továbbra is itt kell maradnom. Táskámból egy új Jó barát köszönt rám.
Sok Jó barát hevert körülöttem, hangoskodva. Rettegve kerestem még egyet, aki hallgatott. De mind elhagyott, énekelve, dalolva elhagyott. Nem volt senki, aki hallgatva megértett volna.
Tudtam, csak egy dolog menthet meg. A szél társult mellém, s én vele nevettem. Hívott, ha van bátorságom, kövessem. Nevettem. Hisz a sok Jó barát erõ adott nekem.
Egy hang szólt. „Mit teszel Te Barom” Egy Igaz barát karolt fel, segített. Újból a hang. „Mond mi a Bajod!” Rettegve, fázva tértem magamhoz.
Féltem, nehezen jöttek a szavak. „Iszom a boldogságra, mely elkerül.” Nem szólt semmit, csak leült, s hallgatott. Meséltem, ahogy sok Jó barát tanított.
”Menj haza! Ezeket bízd csak rám.” Körbenézte, s a földön sok Jó barát. Hangosan nevettek, mutogattak rám. Õk hallgattak meg, most… Minden fájt.
Vesztemet akarják oda fent. Elvették életem, egyetlen értelmét, S küldtek sok hamis Jó barátot. Majd csalfa szelet, hogy vezessen.
De volt egy Igaz barát, aki nem engedett. Mikor nem talált. Tudta, hogy baj lehet. Szembeszállt Velük, hogy segítsen nekem. Nem engedte, hogy megtegyem…
A múltat nem tette semmisé, hisz nem lehet. De megvédett a sok hamis Jó baráttól, S erõt adott nekem ahhoz, hogy tovább élhessek. Még mindig fáj, s szenvedek. De ez az életem.
„Szeretlek. De ez így nem helyes. Nem helyes, hogy ennyire szeretlek. Nem helyes, hogy csak egymást ismerjük. Ha ez így megy, akkor örökké együtt maradunk.
Nem vagyunk azok az emberek, Szabad lelkek vagyunk, akik nem rabok. Kérlek! Engedj el, hogy elengedhesselek.” Ezek a szavak öltek meg…
Életben vagyok
Életben vagyok, Bár ki tudja meddig még. Szeretetet nem kapok, Úgy érzem közeleg számomra A vég.
Mososlyod varázsa, Mely melengeti lelkem Nem nekem szól, hiába Vágyom rád Kedvesem.
Szertefoszló reményeim Összevisszasága, Búsan tükrözi, A múltban szõtt Álmaim.
A valóságra ébredvén, Visszatérni próbálok, Szürke életem színterén Magányosa állok, A világ elé.
Nem haragszom. Megsebeztél bár, De nem fáj semmim, Csak ég a lelkem, Pokoltûzben, úgy érzem.
Kezedben a kulcs, életem nyitja, Szívem kapujának kulcsa, Te nyitottad fel elõttem az új világot, S szerelmeddel elûzted az átkot, Mely rab lelkemet béklyóba verve, Kárhoztattot a magányra, erre A befejezetlen életre, melyet Ma újra teljessé tehetek, Veled.