Virgil szerette a csellót, azonban ez a szeretet egyoldalúnak bizonyult... (Kiszáll a cselló a nyomornegyedi lepukkant ház ablakán.) Mondjuk ez a "Fogd a Pénzt és Fuss"-ban volt...
Hát igen. Enyhén sokkoló filmecske, ami ráadásul kínosan lassan indul be. Kb. 4/3 óra alatt elérte azt, hogy kínosan feszengjek a székben "erre ültem be? minek?" Aztán felgyorsul. Egyre érdekesebbé válik, de az biztos, hogy a film csúcsát és azt amiért emlékezni fogunk rá, az utolsó 20 percben éri el. Akkor viszont elragad az a fajta érzés, amit úgy hívunk: lebilincselõ. Forog az agy, gondolkozol, töröd a fejed, hogy "na innen hova tovább?", és keresed a lehetséges buktatót, tudván, hogy a bûnös úgyis bûnhõdni fog. És aztán a végén kacéran elmosolyodsz, boldog vagy amiért azt kaptad amit rengeteg film képtelen teljesíteni és rádöbbensz ennek okára: egy Woodi Allen filmre ültél be, és ostorozod magad, hogy az elején ezt elfelejtetted, hogy egy apró esélyt adtál az agyadnak kételkedni a film erejében és lebilincselõ végkifejletében. Ez van, ez egy bomba jó film és aki esetleg megnézi, az készüljön fel egy lassú, lagymatag és elég hosszú felvezetésre, hogy aztán az utolsó percekben hatalmasat üssön.
Informatika és tudomány
