"...lehessen velük dolgozni (kreatív mederbe terelni õket, stb.)..."
Jó, rendben, nem erõltetem az "elfojtani" szót. Amirõl beszélek, az ez, hogy mikor "megdolgozzák" ezeket a tudattalan késztetéseket, és más mederbe terelik öket, akkor ezzel olyan átalakításokat hajtanak végre amely bizonytalan kimenetelû. Hiszen a tudattalan késztetéseknek mind oka van. Forrása és funkciója. Akkor is így van, ha maga a késztetés kellemetlen, vagy hátrányos. Ez olyan, mint mikor eltörik az ember lába, és fájdalmában üvölt, mire az orvostól kap fájdalomcsillapítót. Na de attól semmi nem lesz jobb ha elmúlik az érzés, ennek analógiájára úgy gondolom, hogy azon eseteket éri erõs kritika, mikor ugyanígy félrekezelik a pszichiátrián a betegeket. A tudattalan késztetés, avagy a szervezet természetes jelzése elvész, átalakul stb. de a probléma gyökere megmarad. Ha a probléma gyökere nem ismert, akkor az sem, hogy milyen más, talán idõlegesen érzékelhetetlen hatása van még ennek a fel nem ismert eredeti oknak. Ezért ezeket a még fel nem ismert hatásokkal nem is foglakozik az orvos, hanem csak a jéghegy csúcsával, a látható, könnyen felismerhetõ tünetekkel. Ez a szemlélet nem csak a pszichiátriára érvényes, máshol is ez a probléma. És ha a páciens problémáinak csak a felét kezelik, akkor egyensúly vesztett állapot áll elõ, amibõl szintén alig fog bármit is észrevenni az orvos és a beteg. Majd csak akkor veszik észre hogy mit okoztak, ha a jéghegy csúcsa újra kiemelkedik, de ilyenkor néha azzal találják magukat szembe, hogy már nincs mit tenni, a baj orvosolhatatlan. Pl. mert valaki meghalt. A páciens maga, vagy a páciens megölt valakit stb.
Bocs a hosszú fejtegetésért, de én valami ilyesmirõl beszélek.
"Az elfojtás amúgy sem a lelkiismeret elnyomása, hanem a felettes én (erkölcs, normák lakhelye:) által az ösztön-éntõl származó elfogadhatatlan tudattartalmak tudatalattiba taszítása."
Én se nagyon állítok mást. Szinte szó szerint ezt írtam. Melyik szót használjuk más értelemben, ha mégis azt írod, hogy nem ugyanazt mondjuk?
Ezt írom: "Felszínre hozza azzal a szándékkal, hogy tudatos kontroll alá vegye, azaz háttérbe szorítsa." majd "a lelkiismeretet tudatosan elnyomják az emberben".
Tehát a lelkiismeret (én szóhasználatomban ez az ösztön-én egy része) által generált tudattartalmak háttérbe szorítása (nálad: tudatalattiba taszítása) avagy elnyomása.
Ez az elnyomás okozza a problémát azért, mert semmi érdemleges nem került orvoslásra, csak egy jelzés (elfogadhatatlan tudattartalom) lett láthatatlanná téve.
"Tehát ez pont az ellenkezõje a lelkiismeret elnyomásának, mert maga a 'lelkiismeret' küldi a tudatalattiba az általa elfogadhatatlan dolgokat, amik az ösztön-éntõl származnak."
Oké, akkor világos hogy a lelkiismeret alatt értünk mást. Nálam a lelkiismeret nem tanult, nem tudatos dolog, hanem ösztönös. Nem így lenne?
És ha ezen a kifejezésen értünk mást, akkor talán a többi kérdésedre is megvan a válasz?
"Arra gondoltál, hogy ha Freud analizálgatta az öngyilkos lányt, akkor esetleg volt rá valami oka?"
Gondoltam. Meg arra is gondoltam, hogy maga az akkori pszichiátriai módszerek, elvek, és az ahogy a társadalom akkoriban (durván mondjuk 1940-70 között) állt a kérdéshez, az önmagában kitermeli azokat a problémás egyedeket, akik aztán erõszakosakká válnak. Az erõszakot gyógyszerezés, terápia, táplálkozás (!), egészségtelen életmód is kiválthatja. Nem egyértelmû, hogy a probléma az egyén tudatalattijában van, és nem egyértelmû hogy a helyes kezelés az a pszichoanalízis. Tartom azt az álláspontomat, hogy a nemértésbõl fakadóan sok a félrediagnosztizálás, és félrekezelés, ami rengeteg embernek okoz szenvedést.
És ez persze ma is így van, csak a konkrét módszerek változtak. Ma több probléma van a felelõtlen gyógyszerezésbõl pl.
"Amúgy is személyiség, és betegségfüggõ, hogy kinek segíthet a pszichoanalitikus szemléletû terápia, kinek nem, és kinek az állapotán ronthat. Ennek is van ma már szakirodalma."
Igen. De csak azért, mert van szakirodalma, attól még nem biztos hogy a gyakorlatban ebbõl bármi is mûködik. Tudod, megint ugyanoda lyukadtunk ki: a tudomány elmélete és gyakorlata. Nem mindig az elmélet a rossz, sokszor az megállja a helyét. És bár nem tudom konkrétan hogy milyen szakirodalomra hivatkozol, de lehet hogy teljesen korrekt dolgokat állítanak.
"Ha Rogers módszerével kezelnek valakit, aki öngyilkos lesz, akkor a módszerétõl kattant be?"
Nem feltétlen igen, de nem is egyértelmû hogy nem. De Freud esetén fenntartom azt, hogy maga az alap elképzelés is rossz. Nem a jelzés a hibás, avagy don't shoot the messenger!
És te próbáltál-e már úgy tekinteni a kérdésre, hogy a társadalom egésze által általánosan elfogadott nézet egy idõben az volt, hogy ha egy embernek jelez a "lelkiismerete", hogy a világ ezen vagy azon dolga úgy nem jó ahogy van, akkor jól van az, hogy jönnek a pszichoanalitikusok, és azt mondják, hogy a probléma nem KINT van, hanem BENT. Azaz mivel csak egy kisebbség csapott az asztalra és mondta azt pl. hogy márpedig a háború az nem elfogadható, ezért ezt a kisebbséget analízisnek vetették alá, és megtanították õket arra, hogy amit a lelkiismeretük jelez, az téves jelzés, és nem a vélt ok (a háború) váltja ki az érzést, hanem valami gyerekkori trauma. Maga Martin Luther King nyilatkozta errõl azt, hogy márpedig vannak olyan "jelzések" melyeket ö nem akar "elnyomni" magában, ezzel tiltakozva a kor elterjedt pszichiátriai módszereivel szemben. Nézd egyszer így a kérdést. Ha így nézed, akkor nem logikus-e azt feltételezni, hogy a pszichoanalízis olyasmibe üti az orrát, amibe nem kellene neki, és felelõtlenül alakítja át az embert, akibõl aztán esetenként más formában tör elõ a háborúk kapcsán kialakult ellenérzés? Nem helyes-e az a diagnózis, hogy az egyetlen cél az volt, hogy az emberek lelkiismeretét lecsitítsák, hogy még több és több háború, és szenvedés, és válság és krízis, és igazságtalanság legyen lenyomható a torkukon? Mert Freud elképzeléseit a töke karolta fel, az üzleti érdek, ugyanaz az érdek, amelyik a háborúkat is szította. Tehát lehet nem olyan nagy hülyeség a két dolgot összekapcsolni.