Még friss egyetemistaként ültem neki abban az évben mikor nálunk kijött, és valahol fél óra környékén abba is hagytam a nézését, annyira idegenkedtem tőle (meg attól a borzalmas ufo-s plakátjától is). A stílusa furcsa, zavarba ejtő, a karakterek szintén. A narráció "lényegtelen" dolgokra tér ki, a szereplők random monológban mesélnek magukról olyan hévvel, hogy ha nekem mondják egy "és kit érdekel???" felkiáltással hagytam volna őket faképnél.
Kíváncsi voltam, így 19 évvel később hogy viselem. Hát, az első húsz percben néztem nagyon az órámat, hogy ezt így 2 óráig, nehezen fogom bírni. :)
Aztán csak tovább erőltettem rajta magam. És milyen jól tettem. No nem azért, mert megváltozott volna utána a film stílusa vagy hangulata. Kicsit sem. De szépen lassan, kezdtem ráhangolódni, kezdett megfogni az a módszer, ahogy a rendező bemutatja az élet apró dolgainak a báját, a valóság és az álmodozás összefonódását. Kezdtem megérteni és átérezni a főszereplőt. Kezdett elvarázsolni a film.
És ez a legnagyobb erénye, a varázslat. Kiszakít a valóság normái közül, és már már olyan érzésem volt, mint mikor belemerülök egy kedvenc regénybe, teljesen átadván magam ama világ szabályainak, beillesztvén magam a főszereplők világába. Nem akarok ódákat zengeni, mert erről szó sincs. De hogy ez az egyik legegyedibb romantikus történet, amit láttam, abban biztos vagyok. Megérte bepótolnom.