Sziasztok!
Már megint én vagyok januárban írtam már, hogy mi a
bajom, meg ilyenek, és pár hónap elteltével ugy gondoltam irok megint.
A lényeg, hogy változtatni akartam, meg mindennap ugy kelek fel, hogy
heppi leszek, változtatok az életemen de egyszerûen nem jött össze.
Arra talán jó volt, hogy most már mondjuk tisztán látok, és rájöttem,
a barátságot nem lehet erõltetni, akármennyire is szerettem volna.
Volt 1-2 ember, akirõl azt hittem, barátok vagyunk, de csalódtam,
de végül beláttam, jobb ez igy. De végülis averok maradtunk.
Most már ugy érzem, képes lennék a változásra, értem ezalatt,
meg kellene tanulnom egyedül, és nem magányosan élnem, mert ez eddig
nem sikerült. Eddig mindig a társaságot/vki. társaságát kerestem,
és ugy éreztem, ha éppen nem ér rá/nincs kedve, az ellenem van, és igy képes
voltam elrontani az egész napom, hetem. Lassan már komolyan kinyílik a szemem,
hogy boldogulni egyedül is tudnom kell, ez egyre inkább tudatosul bennem.
De én mindig is ilyen voltam, fõleg a lányok társaságát kerestem, lány
barátaim voltak/vannak (én fiu vagyok:). ÉS mindig sokat vártam el tõlük,
még ha szerelmes sem voltam, és igy persze mindig csalódtam.
Igy, már tényleg kezdek rájönni, nem lehet meglenni. Most ugy érzem,
képes lennék "visszafogni" magam, nem keresem senkinek sem a társaságát,
de persze össze sem szeretnék veszni senkivel. Megpróbálok egyedül lenni,
és fõleg, hogy ne függjek senkitõl, mivel eddig ez is jellemzõ volt,
ha hívott valaki, ugrottam, mivel igy is legalább addig "vele" voltam.
Ezetúl csak azt kéne csinálnom, amit szeretek. Ez nagyrészt azért
fakadt igy ki belõlem, mivel idén lesz az érettségi, és 1 hónap
múlva megy, ki merre lát, ez nagyon rossz lesz. Ilyen gondolatok
mellett persze a tanulás sem igazán megy, de ez már kevésbé izgat...
És az önsajnálatot is megpróbálom redukálni.
De mit csináljak, ha nem tudok nélkülük meglenni???
Bocs, hogy ilyen hosszú voltam, de úgy éreztem, ezt le kellett irnom,
és bocs, ha egy kicsit nyálasra sikeredett, meg hasonlók.