Az 1980-as/1990-es években a mono már "kihalóban volt", nem igazán gyártottak újonnan mono lemezjátszót, magnódecket.
Ebbõl következõleg az audio CD szabványa ("Red Book"), eleve sztereó rendszerhez készült - és ez még a számítógépes hangrögzítés elterjedése elõtt volt, tehát egy nem épp univerzális célrendszer lett belõle.
"hiszen nem nagy vasziszdasz (úgy sejtem) leredukálni a technológiát"
Nézzük hogyan is néz ki az audió CD szerkezete!
A sztereó hangot 44100 kHz-es mintavételezési frekvenciával, 16 bites bitmélységgel mintavételezzük, majd az így keletkezett mintákat 12-12 bájtos (a jobb és bal csatornáknak megfelelõen felváltva) keretekbe szervezzük, Ehhez hozzácsapunk 64 bit hibajavítást + 8 bit subcode-ot (ez utóbbi a CD-n való navigálást teszi lehetõvé). Ezek együtt alkotják a csatorna-kereteket, amelyeket még további modulációnak vetnek alá, de utóbbiak már nem annyira lényegesek.
Elvileg lehetne olyan keretstruktúrát csinálni, ahol a 24 bájtnyi sztereó adat helyett 24 bájtnyi monó adat lenne, de ezt sztereó rendszeren hallgatva olyan lenne, mintha a hang visszhangozna, mivel a mono hang elsõ 6 és utolsó 6 mintája egyszerre kerülne lejátszásra. Ráadásul a kijelzõn csak a felvétel idejének fele látszana.
De egyébként a sztereó analóg hanglemez és a monó analóg hanglemez is ugyanolyan hosszú, mert a sztereó információ ugyanabban a "vájatban" kerül rögzítésre, mint a monó társa - így a mono mikrobarázdás hanglemez lejátszható sztereó készüléken is (és vice-versa).
"MIért olyan fontos az a 16 bit 44000 sample rate, hiszen logikusan gondolkodva, ha nekem csak 22000 sample rate-ra van csak szükségem"
Az emberi fül 16-20 Hz és 16000 és 20000 Hz közötti hangok "vételére" alkalmas. Hogy a 20 kHz-es hang felharmonikusait is rögzíteni lehessen a sávszélességet meg kell növelni egy kicsit.
A Shannon-Nyquist-féle mintavételezési törvény értelmében a mintavételezési frekvenciának a sávszélesség duplája kell - innen jön a 44100 Hz.
A 16 bites bitmélység meg azért kell, mert 96 dB jel-zaj viszonyt tesz lehetõvé.