A hozzáállásom az, hogy egyetlen vallás se állít valótlant. Ha mégis valótlanságra bukkansz, akkor ott két dolgot lehet gyanítani: vagy nem vagyunk képesek megfelelõ módon értelmezni a dolgot, vagy szándékos hamisításra azaz a tanok közé hazugság beillesztésére bukkantunk.
Tehát abból indulok ki, hogy a Kereszténység a valóságban megtapasztaltakról fogalmaz meg igazságokat. Így azt is amit a Kereszténységrõl hallok, az alapján értelmezem, amit megtapasztalok a világban. Ebbõl kiindulva azt mondom, hogy nincs olyan a Kereszténységben, hogy "ha ellenkezel kiputtyogtatom a szemeidet". Ha lenne, akkor látnunk kellene azt, hogy a Sátán szemeit is kiputtyogtatja. Én viszont ilyet nem látok (a valóságban), sõt. A jézusi tanok direkt arról szólnak, hogy ne legyél ellenséges az ellenségeddel sem. A manikeizmus ugyanezt mondja, és azt az eredeti Kereszténység folytatásának tartják. (Ellenben a judeo-krisztián vallással, ami egy hazugságtákolmány, gyakorlatilag egy politikai röpirat.)
Persze mindezt csak meglehetõsen hiányos ismereteim szerint van így. Bizonyítékot ne kérj. Az is lehet, hogy ezt már több forrásból ollóztam össze és keverem a dolgokat. De még az is lehet, hogy pont ezért látom jól a kérdést, mert a megfelelõ módon keverek össze egyes elméleteket.
Mondjuk ha esetleg máshogy értelmezzük Isten/Sátán/Pokol/Mennyország fogalmait, akkor érthetõbb, hogy mi jellemzi az emberi valóságot az egyes vallások és tanítások szerint. Én saját magamnak a következõ verziót tudtam összerakni:
Isten a világmindenség teremtõje. Az most teljesen mindegy hogy ez a teremtés pontosan mit jelent, a lényeg az, hogy Isten fogalma minden ismert és nem ismert valóságelemet lefed.
Sátán ennek a "minden"-nek egy darabja, azaz része. Ebbõl azonnal következik, hogy a Sátán el van szeparálódva az egységtõl. Ugyanúgy, ahogy az ember is. De Isten szemszögébõl nézve igaz az a "kijelentés", hogy a Sátán is "én vagyok".
A földi élet és így az ember ura, istene (kisbetû!!) a Sátán. Az is lehet hogy konkrétan a földi élet teremtõje, és így az ember teremtõje is a Sátán. (Újból csak: a teremtés folyamata maga lényegtelen, a dolog lehet szimplán szimbolikus, így lehet hogy nem valódi teremtési folyamatról beszélünk, de az is lehet hogy szó szerinti teremtésrõl van szó.)
És akkor a lényeg:
A Mennyország, az az a "világ", ahol Istent és az általa képviselt vagy szimbolizált egységet érzékeljük.
A Pokol az pedig maga a Föld, vagy bármilyen olyan világ, ahol az ember fizikai formájában jelen lehet. Azaz a Pokol az az elszeparáltságnak, a fizikai testbe zártságnak, a tudatlanságnak (az egység/valóság/Isten felismerése hiányának) az állapota.
A fentiek alapján alakítsuk át a tételed:
"A kereszténység azt mondja nagy-vonalakban:Isten mindenkit szeret, azonban Fogadd el Isten törvényeit, mert ha nem akkor pokolra kerülsz!"
Az új tétel:
A Kereszténység azt mondja, hogy Isten mindenkit szeret, és ha megismered/megtapasztalod/elfogadod Isten (azaz a világ) törvényeit, azaz a megismerés jelentette elméleti/gondolati úton egyesülsz a világgal, akkor már nem fogod magad arra kényszeríteni, hogy újjászüless a Földön, azaz nem fogsz "Pokolra" jutni.
Ez a megfogalmazás több vallás tételeivel is megegyezik. A reinkarnációval is, a Manikeista fényfelszabadítással is. A katolikusok pl. a pokolra jutást próbálják elkerülni, más vallások pedig az újjászületést. Meggyõzõdésem, hogy a kettõ ugyanazt jelenti. A földi élet kihívása így nem más, mint rátalálni a bennünk rejlõ isteni szikrára, avagy fénymagra. Azaz ráeszmélni, hogy tulajdonképpen mi Isten (a mindenség = a valóság) részei vagyunk, így, még ha közvetett módon is, Isten teremtményei. Hiába teremtette a földi valójában az embert a Sátán, olyat nem tudott teremteni, aminek ne lenne köze a valósághoz magához, azaz Istenhez.
Bár zavaros lehet amit írok, de szerintem a fentiek tökéletesen leírják az egyén szintjén és a civilizációnk szintjén ma is megfigyelhetõ konfliktust. Az ember küzd, hogy a valóságtól (azaz Istentõl) függetlenedjen (sátáni mintára), és közben nem hajlandó elfogadni, hogy az egyetlen út "elõre" az a valóság (Isten) megtapasztalása, megismerése, elfogadása.
Talán az is érthetõ, hogy miért tartják sokan azt, hogy bármilyen megismerésnek az alapja az alázat. A vallás is ezt mondja: légy alázatos, kvázi (csak az érthetõség kedvéért) hódolj be Istennek és ne küzdj ellene hasztalanul. Ugyanez elmondható egy az egyetemi oktatásról is: fordulj alázattal az ismeretek felé, mert ha ellenséges vagy, elutasító vagy a kezdetektõl fogva, akkor nem fogsz új ismeretekre szert tenni, azaz nem fogod megismerni a világot. Mindezt kizárólag azért írtam le, hogy a megismeréshez szükséges alap mentalitás hasonlóságát bemutassam.
Ez a mentalitás a megismeréshez, a teljes valóság és így az egység (Isten) felismeréséhez vezet. (Igen, ilyen értelemben az egyetemen Istenrõl oktatnak. Hisz Isten nem más - a felvetésem szerint - mint a teljes, ismert és ismeretlen valóság maga.)
A világban jelen lévõ másik mentalitás ennek az ellenkezõje, így illethetjük a sátáni jelzõvel. Ez a mentalitás abból a kijelentésbõl fakad, hogy "teszek arra, hogy mi a valóság, nekem van egy elképzelésem hogy milyennek kellene lennie a valóságnak, és ha tévednék, hát akkor majd átalakítom a valóságot elképzeléseim szerint". Tulajdonképpen ez az út is a megismeréshez vezet, csak máshogy. Hisz valósággal ellentétes elképzelések nem valósíthatóak meg. Egyszerûen nem mûködik.
Az isteni út így annak megismerését tûzi ki, ami van, a sátáni út pedig annak megismerését, ami nincs. A kettõsséget ebben a hsz-ben részletesebben is jellemzem. Nézd meg az ellentétpárokat, megéri.
Tehát a világunk és így az ember is ettõl a kettõsségtõl szenved. A kiút annak felismerése lenne, hogy ez a kettõsség ez csak illúzió. Valójában nincs kettõsség. A kettõsség csak létezésünk jellegébõl fakad. Az ember eredendõen polaritásba születik bele, de ez a polaritás a valóságra magára már nem jellemzõ. Csak az ember valóságról kialakult szubjektív képében létezik a polaritás.