Aranyesõ és katasztrofális piaci eredmények – furcsa ellentmondás ez, de csak azoknak, akik nem ismerik a magyar poppiac sajátos viszonyait. Szakmai körökben régóta köztudott tény, hogy évek óta egyre súlyosbodó gondokkal küszködnek a hazai pop-rock élet szereplõi. Tavaly – legálisan – már csak 5,3 millió hanghordozót adtak el, miközben minden eladott termékre négy illegális másolat jutott.
A Magyar Hanglemezkiadók Szövetségének most közzétett adatai szerint az elmúlt évben 30 arany-, 20 platina-, 1 dupla platina- és 1 tripla platinalemezt adtak át a magyar elõadóknak, ami meglepõen nagy szám. Azért is említésre méltó ez a teljesítmény, mert a Mahasz tanulmánya szerint a nemzetközi poppiacon – Görögország után – Magyarországon a legnehezebb elérni az aranylemezhez szükséges példányszámot. Az Egyesült Államokban 500000 eladott példány után kapnak aranylemezt az elõadók, de ha a magyar piacra vetítjük rá az ottani terjesztési adatokat, akkor nálunk már 3817 példány után járna ez, aminek tényleges eléréséhez a magyar sztároknak csaknem négyszer annyi hanghordozót kell eladniuk, mint amerikai vagy brit kollégáiknak.
És ráadásul egyre gyakrabban halljuk, hogy a rendszerváltás utáni idõszak legnagyobb válsága sújtja a hazai popüzletet. Az elmúlt két évben körülbelül 30 százalékkal csökkentek az eladások, s továbbra is minden jel arra mutat, hogy a trend meredeken zuhanó.
Az évrõl évre zavartalanul terjedõ s a laza törvényi szabályozást és hatósági ellenõrzést kihasználó, napjainkra hihetetlen méreteket öltõ „kalózkodás” következtében tavaly – legálisan – már csak 5,3 millió hanghordozót adtak el a piacon, miközben minden eladott termékre négy illegális másolat jutott.
Nem csoda, ha sokan nosztalgiával gondolnak az „átkos” Kádár-rendszerre, amikor Magyarországon sem voltak ritkák a félmilliós példányszámok. De még a rendszerváltás idején is volt akkora a kereslet, hogy 100000 eladott hanghordozó után adták át az aranylemezeket. Napjainkra ez a kiugró sikert jelentõ példányszám a magyar elõadók esetében 15, a külföldi elõadók esetében 10 ezerre olvadt. A Mahasz utoljára 2002-ben csökkentette radikálisan a példányszámokat, s jelenleg is ezek alapján hitelesíti az átadásra kerülõ arany- és platinalemezeket. Kívülálló számára ezért sugallhatja a látszat, hogy prosperál az üzletág. Valójában errõl szó nincs!
Az eladási statisztikákra, s ezek nyomán a sikerlistákra pillantva ugyanis nyilvánvaló, nemcsak hogy vészesen sorvad, de máris gyökeresen átalakult a magyar popmûfaj. Bizonyos stílusok, elõadók, zenék már csak „színezésképpen”, mutatóban bukkannak fel a kínálatban, mert a kiadóknak gazdaságtalan a megjelentetésük. 2002-ben a pop és rock kategóriába sorolható elõadók (Ákos, Zanzibár, Charlie, Tankcsapda, Crystal, TNT) is csak 10-15 százalékos arányban szerepeltek az arany- és platinalemezesek névsorában, mert a sikerek nagy többségét már a mulatós zenét játszó elõadók (Füstifecskék, Lagzi Lajcsi, Bódi Guszti, Dupla Kávé, Márió, Nagyecsedi Fekete Szemek, MC Hawer, Tekknõ) vagy a happy és szentimentális slágerpopot éneklõ sztárok (Zámbó Jimmy, Balázs Pali, Romantic, Fiesta) mondhatták magukénak.
Az õ lemezeiket ugyanis nem lopják, nem másolják kereskedelmi nagyságrendben a „kalózok”. Közönségük nem ül a számítógép elé, nem vesz CD-másolót, nem böngészi az mp3-listákat. Inkább rendszeresen belenyúl a bukszájába. Az eladott hanghordozók után pedig – szakzsargonban mondva – dõl a lé, jár a jogdíj, kaszálnak az elõadók, a szerzõk, a kiadók, a kereskedõk. S ki az, aki nem szeretne benne lenni a tuttiban? Márpedig ezekkel a kereskedelmi tévék és rádiók vagy a bulvárlapok által sztárolt elõadókkal jelenleg nem lehet befürödni. Õket – ma még – biztosan el lehet adni. S az általuk megtermelt profit nélkül nem is tudna mûködni a terjesztõi-kiadói popüzletág Magyarországon.
A hazai kiadók vezetõit a multik negyedévente kegyetlenül elszámoltatják. Mûfaji-szakmai szempontok – sztárépítés, új tehetségek menedzselése, kulturális értékek képviselete, rétegzenék felkarolása stb. – ilyenkor már régen nem kerülnek szóba, csak az eladási-bevételi mutatók, a profitszempontok számítanak. Különösen akkor, ha válsághelyzet alakult ki az üzletágban. Márpedig most az van! A cégeknek tehát, ha talpon akarnak maradni, egyre inkább a kevésbé másolt, jól eladható, mulatós bandákat, a slágerpopot éneklõ elõadókat kell megjelentetniük. Más alternatívák – s ezáltal alternatívok – nincsenek.
A kereskedõknek úgyszintén nincs sok választásuk. A hanghordozók piacán mára megszûnt a bizományosi értékesítés, ezért ha valaki ma rosszul méri fel a piacot, nincs kire rálõcsölnie a nyakán maradt árut. A terjesztõk tehát szintén jól felfogott érdekük miatt mozdulnak a mulatós bandákra, a happy zenékre. A korábbi években ugyanis számos sikeresnek vélt pop-rock elõadó vagy „nagy öreg” okozott kellemetlen meglepetéseket számukra. Egyrészt azért, mert idõközben bebizonyosodott, hogy a futószalag-termelés korában a közönség hamar ráun az egynyári slágerekkel operáló sztárocskákra, akiknek gyorsan kiadott második-harmadik albumát rendszerint már egyáltalán nem vagy csak nagy nehézségek árán lehet eladni. Másrészt ma már nyilvánvaló, hogy a „kultúrfusiban” érdekelt, igényesebb közönség elsõsorban a rétegzenéket játszók, illetve a „nagy öregek” lemezeit másolja, akik iránt – legálisan – rohamosan csökken a kereslet. Az eladási statisztikák szerint napjainkban átlagosan dzsesszlemezekbõl maximum ezer, világzenei felvételekbõl 2-3, rétegzenékbõl 2-5, pop-rock felvételekbõl 5-10 ezer hanghordozót lehet eladni Magyarországon. Ez a mennyiség az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez viszont kevés.
A korábbi években a „nagy nevekben” bízó kereskedõk, ügynökök még nyakra-fõre rendeltek és vettek át 15-20 ezer példányt a kiadóktól (így lehet már a megjelenés napján aranylemezhez jutni), de keserûen tapasztalhatták, hogy az aranylemezekbõl „bespájzolt” raktárkészletek egyre nagyobb késéssel, gyakran csak a karácsonyi dömping idején fogytak el. De az sem volt ritka, hogy a kedvencek lemezei a boltokban vagy a terjesztõk raktáraiban maradtak, eladhatatlanul. A nem is olyan rég még tinibálványnak számító Happy Gang vagy Hip Hop Boys gyorsan bearanyozódott lemezeibõl például ma is sok ezer várja a bezúzást, de olyan korábban tuttira vett sztárok, mint Charlie, Balázs Pali vagy a Pa-Dö-Dö megjelenés idején beharangozott aranylemezeinek „kifényesítése” is egyre több hónapot vesz igénybe az egyre szûkebb eladási feltételek között. S mivel a kiadók után a kereskedõk sem akarnak többé fölösleges kockázatot vállalni, a jövõben feltehetõleg még kevesebb „nagy öreg” és új elõadó felvételeivel fogunk találkozni az újdonságok között vagy a bolti fogyás alapján készített sikerlistákon.
A mulatós rock képviselõinek lemezeibõl viszont dömping várható. 2003-ban még nagyobb számban folytatódik a mulatós, nagy mulatós, még nagyobb mulatós, csujogató, vigadós, sírva vigadós, bulizós, szuperbulizós, dáridózós, törpölõs lemezek tömegtermelése. Hiszen a kereskedõknek, kiadóknak és a zenészek egy részének is érdeke, hogy fussanak a gyors pénz után, miközben a szakma, a mûfaj „elitista” képviselõinek jelentõs része – az egyik zenész szavaival – valószínûleg továbbra is reménytelenül nyakig benne ücsörög majd a slamasztikában. Jó és gyors megoldásokra ugyanis egyelõre nincs kilátás. Külsõ erõk nem szándékoznak kihúzni a szakmát a bajból, a mûfaj pedig önerõbõl képtelen a megújulásra. A 2002. év tapasztalatai ezt fényesen igazolták. A profitszempontok vezérelte piaci szereplõknek nincs fülük a „vesztesek” jajszavára. Ezért nem halljuk ezt a zenét a kereskedelmi rádiókban, ezért nem láthatjuk képviselõinek java részét a kereskedelmi televíziókban, s hovatovább ezért nem vehetjük meg a produkcióikat hanghordozókon sem. A jelenlegi piaci viszonyok között a magyar popalkimisták csak slágerguanóból tudnak aranyat csinálni.