Egyszer azt álmodtam, hogy egy gyerek kori barátom házából sétáltunk ki néhány új osztálytársnõmmel és vihogtunk. Egyszer csak egy hatalmas villám csapott be a földbe, hatalmas vihar. A szél arra hajtott egy bokrot a többiek bebújtak alá, de én nem. És nevettem, hogy egy kis esõ nem fog megártani. De a víz belenyomott a földbe és arra gondoltam, hogy most minennek vége. Vártam a halált. A következõ gondolatom az volt, hogy a fenébe is így nem lehet vége! És kütdöttem az életemért. idáig elmeséltem a rajztanáromnak, aki azt mondta, hogy ez arra vezethetõ vissza, hogy amikor csinálok valami rosszat, akkor én is tudom, hogy az rossz és hogy nem kellene. És valóban. Ezt a züllõs korszakomban álmodtam.
Az álmom egyépként úgy folytatódott hogy csönd lett. Sötétség majd valami reklám, ami egy új Pentium 4 hûtõrõl szólt. Ezt azért nem meséltem el, mert féltem, hogy komolytalannak fog majd tartani.