Álmomban ismertem egy lányt, akinek, ha a szemébe néztem, megláttam a világ összes félelmét egy pontba sûrûsödve. Õ volt a szerelmem. Én voltam az egyetlen, aki bele mert nézni a szemébe, annak ellenére, hogy nagyon rémisztõ volt. Volt egy olyan különleges képességünk, hogy a jövõbe láttunk az õ szemein keresztül, és tudtuk, hogy halálomkor az õ szemébe fogok belenézni utoljára, azokat a félelmeket fogom látni utoljára, és aztán meghalok.
Készültünk rá mindketten. Mentünk sárkányt eregetni a viharos szélben, mindent megtettünk, hogy kiélvezzem a világ örömeit, mielõtt vége lesz.
Aztán eljött a pillanat, a wc-n ültem, és vért szartam, összekentem vele az egész helyiséget, a kezeimet, az ülõkét, mindent. Apám kétségbeesetten kérdezte a barátait, hogy ez mit jelent, sürgõsen kórházba kellett hogy jussak, mert a halál pillanata volt.
Snitt.
Egy fotelban fekszem gyengén, mellettem az a lány, és nem merek a szemébe nézni. Õ azt mondja, hogy buta vagyok, mert akkor halok meg, amikor akarok, a gyengeségem csak egy álca, hogy legyen mire fogni, ha meghalok. Én ezt kétkedve hallgattam.
Az egész családdal együtt vártuk, hogy mikor fogok belenézni a szemébe, miközben én csakazért sem akartam belenézni, és ezzel talán meg is bántottam, mert miközben tudta, hogy a halálom akarom elkerülni, volt benne egy olyan érzés is, hogy már én sem fogadom el olyannak, amilyen.
Nem is a halál volt a legrémisztõbb, hanem hogy van egy biztos pont, ami elõl nincs menekvés, az, hogy halálomkor az õ szemébe fogok nézni, és újra át kell élnem a világ összes félelmét.
Ilyen érdekes álomkarakterrel, mint ez a lány, még nem találkoztam.