Sven Hassel egyik könyve kapcsán már írtam valami olyasmit, hogy kötelezõvé kéne tenni az olvasását. Persze hiba lenne; akkor nem olvasnák olyan sokan és olyan szívesen, mint most.
Sven Hassel több dologban is különbözik az átlagos háborúsregény-íróktól. Elõször is, remek író. Ha netán szerelmes regényt írna, az is kitûnõ lenne. Azon kevesek közé tartozik, akik néhány szóval képesek hangulatot teremteni, elénk varázsolni helyszíneket, figurákat. Másodszor, õ tudja, mirõl ír. Mint dániai német dezertõr egy büntetõezredben harcolta végig a világháborút. Azok között, akik közül csak kevesen maradtak meg. Hírmondónak. Végül pedig Hassel a vesztes oldalon háborúzott, egy olyan ügyért, amiben nem hitt. És ezért sikerül elkerülnie a háborús regények legnagyobb csapdáját. A mûfajt valahogy belengi egy hais pátosz. A tisztességes háborús regények bemutatják a vért, halált, szenvedést, de végül mégis minden rendben van, gyõznek a jók, az áldozatoknak volt értelmük, vannak itt remek fickók, nagy barátságok és úgy egyáltalán, katonának lenni, háborúba menni azért olyan igazi férfimulatság.
Éppenséggel remek fickók és nagy barátságok Hasselnél is vannak, de mind halálraítéltek, csak az lehet a kérdés, ki marad meg közülük, hogy elmesélje mindazt, amit átéltek. Hassel háborúja nem férfimulatság, hanem gyilkos húsdarálóü, amely még elõbb végez a lélekkel, mint az elgyötört testtel. Az õ fõtisztjei bizony nem stratégák, hanem gyilkos elmebetegek, és én neki hiszek.
És ha mindezek után azt hiszi a kedves olvasó, hogy valami elvont és unalmas könyvet tart a kezében, igencsak téved. A bajtársak, a nagydarab, csupa izom, verekedõs Pici, a vagány Porta, a jóságos, de kemény Papa, a Légiós, a nesztelen ölés szakembere és a többiek harcolnak tankcsatában, egységüktõl elszakadva, a frontvonalak mögé küldve, és persze a hamburgi és berlini alvilág kocsmáiban és bordélyaiban, ahol hamar elcsattan az elõ pofon és kerülnek elõ a kések, és ahol a büntetõezredbeliek otthon vannak.