Csak azt nem tudom, mit fogok majd mondani a gyerekeknek… Mikor - akár így karácsony tájékán - el kell majd mondani, hogy szeretni úgy jó, meg úgy kell, hogy annak bizony sem nagysága (kicsisége), sem meghatározott iránya ne legyen, hanem csak úgy a téli szobában kályhaként sugározni vég - és válogatás - nélkül mindenre és mindenkire.
Mi a fenét fogok mondani, mikor épp arról a napról kell majd beszámolnom. Hazudni nem akarok, de valamit ki kell találnom, mert kicsit azért szégyellem: azon a napon azokat a mélykék (szutyok inkább) mezes lányokat, akik ott ugrabugráltak a piros-fehér-zöld zászlók, piros-fehér-zöld hajak, piros-fehér-zöld szívek, piros-fehér-zöld agyak, piros-fehér-zöld… Na szóval ott ugráltak, és én nagyon nem szerettem õket. Tiltakoztam magam elõtt, de nem és nem, nem ment: utáltam õket, pedig nem ártottak nekem semmit. Illetve hát…
Akkor már tizenegynéhány napja mélyen aludtam és álmodtam. Meseszép volt az álom, csak olykor vegyült bele némi germán vagy viking rémmese és én tettettem a fáradságom, hogy fel ne ébredjek idõ elõtt. Csak majd a végén! Mikor a jó elnyeri méltó jutalmát. Volt, hogy hétezerkilencszázkilencvenkilencen ordítottak mellettem fülsüketítõen mégsem ébredtem fel, sõt egyre édesebbé lett az álom. Aztán jöttek ezek a kékmezesek… Ezek a hülye (azt mondják ezek még a csigabigát is megeszik) kékmezesek néhány perc alatt elintéztek: álom helyett könnyek jöttek a szememre és kínlódva próbáltam visszazuhanni a rózsaszín mélységbe, de csak ezek a kékek ugráltak már ott, és minél jobban fickándoztak, annál inkább minden teljesen reménytelen lett. Pedig az egész történet igazi vesztese nem is én voltam. Hanem a tündérek, az álomból, akikkel együtt éltem két hete, és ezalatt végig tudtam, hogy a végén gyõzni fognak, mert a jók mindig gyõznek és ennek így kell lennie és nem lehet másképp és kész.
Minden úgy is alakult, ahogy lennie kellett. A manók, a legkisebb manó vezérletével a legjobb úton haladtak a gyõzelem felé, és semmit nem bízva a véletlenre az egyik fõtündér mindig hátul biztosította, hogy az elsõ sorban lévõk minél messzebbre jussanak…És jutottak, mindenki mindent megtett.
Azt hiszem, tövirõl hegyire elmesélem ezt a gyerekeknek… Majd úgy kezdem, hogy holnemvolt. Biztos, hogy meg fognak érteni, és mivel ártatlanok, majd nem akarnak követni, és nem akarnak majd kékmezeseket gyûlölni, hanem csak álmodni, és csak tündéreket szeretni és a végsõkig szurkolni nekik a gyõzelemért. Megalkuvás nélkül. Mert a szeretett tündérekkel gyõzni az olyan földöntúli ragyogás, ami oly csábító, ki megízleli másra nem vágyik. Mondom én, akit végül is ezek a fránya kékmezesek felébresztettek és azt sem tudom milyen az… Csak azt tudom: álmodni, álmodni a tündérek menetelésérõl jó. Mit jó: nagyon jó, fantasztikusan jó, szuperjó és csupa boldogság Csak fekszik mozdulatlanul az ember és mégis mozog, szakadatlanul tombol a lelke és a szívverés hol felgyorsul, hol megáll. Az ember dolga ez, ez a magatehetetlen szorítás, esetleg álmában ordítozhat picit… Helyette meg dolgoznak a tündérek, ezek a fantasztikus lények, akik miatt az ember nem is akar feleszmélni egy ilyen kéthetes álomkórból.
És most, hogy felébredtem, anélkül, hogy a jó elnyerte volna méltó jutalmát, azért valamivel mégis gazdagabb lettem. Most ébren vagyok és itt legbelül dolgozik valami és szüntelenül mondja, ne add fel. Ne add fel, hogy újra álomba merülj, és csak a beteljesedés után ébredsz majd fel. És gazdagságom, hogy megismertem és a végsõkig megszerettem a tündéreket, akik szüntelenül csúsznak másznak, küzdenek, és törnek elõre a gyõzelem reményében, és így küzdenek helyettem is, hisz gyõzelmük az álmom csodás végét jelenti. És most ebben az állapotban remegve várom, hogy újabb alkalmam legyen mélyen elaludni és várni, hogy az én pirosfehérzöld manócskáim újra és újra nekirugaszkodjanak a feladatnak.
Á, azt hiszem annak idején majd sok év múlva mégiscsak elmesélem a gyerekeknek… Abban a pillanatban nem szerettem a kékmezeseket, sõt… De majd gyorsan hozzáteszem: mióta okosabb lettem meg rosszabbul is alszom meg ilyenek, azóta teljesen megértettem, hogy a kékmezesek úgysem jönnek soha közel a kályhához, ezért én csak a pirosfehérzöld manókkal foglalkozom, és már régen az sem érdekel, hogy az álom végét megérjem, mert tudom, hogy a manók természetükbõl adódóan - ha olykor szomorúak és elkeserednek is - legyõzhetetlenek és a végén, a végén õk mindig gyõztesek.
Hja igen… Jövõ nyárra tervezek egy olimpiai hosszúságú alvókúrát… Nem is tudom… Hogy az altató kilója manapság?