A példátlan, csaknem 15 évig tartó – és mindössze egy rövid, 2000–2001-es lassulás által megszakított – növekedési szakasz során az Egyesült Államok hatalmas külföldi tartozásokat halmozott fel, amelyek öszszege eléri a GDP 25 százalékát. A jelenlegi, a bruttó hazai termék 5 százalékát meghaladó folyó fizetésimérleg-hiánnyal az amerikai külsõ adósság gyorsan növekszik. Egyetlen ország sem képes azonban arra, hogy az adósságait a végtelenségig halmozza.
Amikor az amerikai folyó fizetési mérleg hiánya 1985 elején elérte a 120 milliárd dollárt – ami folyó árakon számolva a mai szint harmada –, a világ abbahagyta ennek finanszírozását. Az eredmény a dollár árfolyamának meredek esése lett, aminek nyomán az amerikai valuta a német márkához képest 50 százalékkal leértékelõdött. Európa számára nem lenne kívánatos ennek a megismétlõdése.
Valójában a világ nem engedheti meg magának az amerikai folyó fizetési mérleg hiányának – legalábbis gyors – eltûnését. Vegyük ki az egyenletbõl az amerikai importot, és nyomban eltûnik az utóbbi idõben tapasztalt, bátortalan európai növekedés. Mindez talán már folyamatban is van, az euró árfolyamának 1,20 dollárról 1,30 dollárra való erõsödése elég volt ahhoz, hogy az idei harmadik negyedévben leálljon az európai növekedés. Az amerikai valuta gyengülésének kezdete elõtt az EU tagállamainak kivitele évente 6,5 százalékkal növekedett, szemben a fogyasztás 2 százalékos és a beruházások 3 százalékos bõvülésével. Az utóbbi idõben a Japánban tapasztalt fellendülést is csaknem maradéktalanul a kivitel vitte elõre, amint azonban a jen erõsödik, a növekedés itt is leáll.
Miután a jegybankokat már teljesen elárasztották dollárral, és a kereskedelmi egyensúlyhiányok aggasztóvá váltak, három megoldás kínálkozik. Az egyik abban állna, hogy az Egyesült Államokban növekszik a megtakarítások mértéke. Ez azonban – tekintettel Bush elnök becsvágyó fiskális terveire és a folytatódó iraki háborúra – valószínûtlennek látszik. Az amerikai magánmegtakarítások enyhén negatívak, ennek javulása pedig már rövid távon vezethetne a növekedés lassulásához.
A második lehetséges megoldás az lenne, hogy a dollár még erõsebben leértékelõdik, aminek folytán jegyzése jóval a mostani szint alá esne mind az euróval, mind a jennel szemben. Ennek a variánsnak a hatásosságát fokozni lehetne a jüan felértékelésével.
A harmadik változat szerint Európában nekilódulna a növekedés, ami kiválthatná az ide irányuló amerikai kivitel fellendülését. Ez csak akkor következhetne be, ha az európai vállalatok csökkentenék költségeiket, és javítanák a termelékenységüket. Mint azonban az oly sokszor elõfordult, most is hallható a „szerkezeti reformok” terveirõl szóló litánia, ezek végrehajtása azonban rövid távon valószínûtlen.
Mit lehet ilyen helyzetben tenni? Az egyik alternatíva az lehetne, hogy növelnék a munkaórák számát, az órabérek arányos emelkedése nélkül. Az európaiak és az amerikaiak a hetvenes évek elején nagyjából azonos óraszámban dolgoztak. Ma azonban az európaiak – például Francia- és Németországban – jóval kevesebb idõt töltenek munkával.
Ez részben a magasabb európai adóknak tudható be, amit nem lehet ellensúlyozni: nem lehet munkára kényszeríteni azt, aki a magas felsõ adókulcs miatt túl kicsinek tartja a hazavitt fizetését. A ledolgozott órák számának csökkenését emellett a kötelezõen kiadandó szabadság növelésére irányuló szakszervezeti követelések sikerére is vissza lehet vezetni. A munkaórák számának növelésére irányuló munkaügyi reformok nem csökkentenék a foglalkoztatott bruttó bérét, csökkentenék azonban a termelési költségeket. Ezen elképzelésrõl szóló viták kezdenek felbukkanni a sajtóban, és remélhetõleg a szakszervezeti vezetõknek, illetve a gazdaságpolitika irányítóinak zárt ajtók mögött folytatott tárgyalásain is napirendre kerülnek.
Amíg azonban ilyen változások nincsenek, addig a világ többi részének az az érdeke, hogy az USA továbbra is tartsa fenn és finanszírozza a példátlan méretû, évente 500 milliárd dollár nagyságrendû fizetésimérleg-hiányt. Ez lehetõvé tenné a kínaiaknak, hogy stabilan tartsák valutájuk dollárral szembeni árfolyamát, megõrizve erõs versenyképességüket. Európa számára az amerikai külsõ hiány tudná életben tartani a növekedés egyetlen forrását.
Ismételten le kell azonban szögezni, hogy ez nem fog örökké tartani. Európának idõvel fel kell hagynia azzal a gondolkodással, hogy az USA meg tudja menteni a gazdaságát, és saját erõforrásaira kell támaszkodnia. Ne legyen mindazonáltal senki sem meglepve, ha a következõ európai visszaesésért ismét az USA-t és a dollár értékvesztését tennék felelõssé. Utóvégre mindig hasznos, ha van bûnbak, akit okolni lehet.