Egy kis elõzmény: Ramjet (Torlósugárhajtómû): olyan sugárhajtómû, amelynél a levegõ sûrítését maga a sebesség (repülési sebesség) végzi (ugye a "sima" sugárhajtómûnél ezt turbinalapátok sora végzi), emiatt a torlósugárhajtómû beindításához bizonyos (néhányszáz km/h-s) indulósebességre ven szükség. Elõnye hogy (az üzemanyag szelepeket leszámítva) nincs mozgó alkatrésze, ami miatt nagyon könnyû, olcsó és egyszerû szerkezet.
A Scramjet (Supersonic Combustion Ramjet - kb. Szuperszónikus Égetésû Torlósugárhajtómû (itt van egy kis keverés, az angol Ramjet és Scramjet is Torlósugárhajtómû a magyar nyelvben)), olyan torlósugárhajtómû, amelynél a beáramló levegõnek már szuperszónikus sebességel kell haladnia. A Scramjet hatásfoka magas sebességnél jobb, mint a Ramjet-é, viszont indítási sebessége a hangsebesség fölött van. Ugyanakkor a nagy sebességû levegõáramlásnál fellépõ problémák miatt nem könnyû megtervezni egy jól mûködõ Scramjet-et.
A Ramjet-ek álltalában néhányszáz km/h-tól kb. 3-4x hangsebességig használhatóak kellõ hatékonysággal, a Scramjet-el akár 5-7x hangsebességnél (un.: Hiperszónikus sebességet) is jó hatásfokkal mûködnek, sõt talán még nagyobb sebességnél is (beszélnek 10 mach-ról is). A tesztek jelenleg az X-43A-val folynak (errõl volt már nem is egy hír az SG.hu-n).
A Scramjet hajtómûvel önmagában persze nem képes felszálni egy gép, de erre létezik pár alternatíva, mint az, hogy gázturbinás hajtómûvel gyorsulna fel a gép hangsebesség fölé, és ott lépne mûködésbe a Scramjet. A kombinált Scramjet-hajtómû esetén a hajtómû úgy van kialakítva, hogy az tud Ramjet-ként, Scramjet-ként és rakétahajtómûként is mûködni. Így rakétahajtómûként szálna fel, majd átváltana Ramjet módba, és így emelkedne a magasba, ahol a megfelelõ sebesség elérése után átváltana Scramjet módba - és ha az ûr a cél, akkor nagyon-nagy magasságban (50km körül) ismét rakétahajtómûre váltana és így hagyhatná el az atmoszférát.
Lehet kérdezni, hogy ennek mi értelme van? A lényeg az ûrbe való jutásnál az, hogy jelenleg szinte minden inditójármû rakétafokozatokat használ indulásnál, így a földrõl való elemelkedésnél magával kell cipelnie az oxidálószert is, ami komoly súlytöbbletett jelent. A sugárhajtómûvek ugye a légkör oxigénjét használják, így nincs szükségük külön oxidálószerre. Logikus lenne, hogy a hordozóeszköz amíg lehet, a légkörbõl nyerje az oxigént, és csak akkor váltson rakétahajtómûre, amikor már tényleg muszály. Ez a kombinált Ram/Scramjet-el válhatna igazán valóra, hiszen egy ilyen hordozóeszköz akár 50km-es magasságba is eljuthat, és ott már 7-10x hangsebességet is elérhet, vagyis pont a legproblémásabb részén jutna túl úgy, hogy sokkal kevesebb üzemanyagra lenne szüksége (egy átlag hordozórakéta az 50-60km-es magasságba való jutáshoz tömegének 70-80%-át kell felhasználja, ennek csaknem egésze üzemanyag...). Egyszóval a Scramjet igen igéretes technológia, ám mégse áldoznak rá (szerintem) elég pénzt. Jelenleg gyakorlati szinten csak az X-43A/B/C tesztgépeken dolgoznak, alig néhánytízmillió $-os összegbõl. Persze jellemzõ, hogy az USA légiereje máris terv szinten dolgozik a saját hiperszónikus gépén, amit HyperSoar-nak neveznek. Ez alkalmas lenne elméletileg úgy nagysebességû (kis reakciódejû) bombázására, mint mûholdak ûrbe juttatására.
Itt egy kép a HyperSoar-ról (klikk a nagy képért):