A bíróság nagy épületében az egyik ügy tárgyalásának a szünetében Pjotr Ivanovics felfedezett egy gyászjelentést az újságban, mely tudtul adta, hogy Ivan Iljics meghalt:
PRASZKOVJA FJODOROVNA GOLOVINA
MEGTÖRT SZÍVVEL TUDATJA
HOZZÁTARTOZÓIVAL ÉS ISMERÕSEIVEL,
HOGY SZERETETT FÉRJE,
IVAN ILJICS GOLOVIN, TÖRVÉNYSZÉKI BÍRÓ,
1882. FEBRUÁR 4-ÉN ELHUNYT.
TEMETÉS PÉNTEKEN, DÉLI EGY ÓRAKOR
A jelenlevõk valamennyien Ivan Iljics kartársai voltak, mindegyikük elsõ gondolata az volt, hogy milyen hatással le-het ez a haláleset saját rangjukra, elõléptetésükre. Eltekintve attól, hogy e haláleset mindannyiukban reményeket keltett, ahogy lenni szokott, örültek, hogy a másik halt meg, s nem õk.
Pjotr Ivanovics és Fjodor Vasziljevics álltak a legközelebb a megboldogulthoz. Pjotr Ivanovics osztálytársa volt a jog-tudományi iskolában, és lekötelezettjének érezhette magát. Ebédnél közölte feleségével Ivan Iljics elhalálozását, és a sógor áthelyezésének felmerülõ lehetõségét. Ebéd után nem feküdt le, hanem felvette frakkját, és elindult Ivan Iljicsék-hez. Ahogy odaért, egyik hivatali kollégájába, Schwarzba ütközött. Jelet adott, hogy meg akarja beszélni, hogy hol fognak aznap este vintezni.
Pjotr Ivanovics belépett a halottas szobába, nem tudta, hogy ilyenkor mit szokás tenni, csak egyvalamiben volt biz-tos, hogy keresztet vetni tanácsos, de hogy eközben meg kell-e hajolni, ez már kérdéses volt. Amikor Geraszim, Ivan Iljics felszolgáló inasa könnyû léptekkel elhaladt mellette, és valamit szórt a padlóra, ennek látványára Pjotr Ivanovics or-rát megcsapta az oszló hulla szaga. A halott úgy feküdt, ahogy a halottak szoktak, halott módra súlyosan elnehezül-ve, dermedt tagjai belemélyedtek a koporsó derékaljába. Ahogy ott állt, maga sem tudta, miért, de rossz érzés fogta el, megfordult és az ajtóhoz indult. Schwarz a másik szobá-ban várt rá, ahogy egy pillantást vetett rá, azonnal felfrissült. Odasúgta neki, hogy Fjodor Vasziljevicsnél fognak össze-jönni kártyázni.
De Pjotr Ivanovicsnak aznap este az volt megírva a sors könyvébe, hogy ne vintezzen, ugyanis a szobából kilépett Praszkovja Fjodorovna alacsony, kövérkés alakja, s amikor felismerte Pjotr Ivanovicsot, odalépett hozzá, megragadta a kezét, s elhívta magával. Pjotr Ivanovics a karját nyújtotta, és megindultak befelé, az özvegy lakosztálya felé, elhalad-tak Schwarz mellett, aki a szemével bánatosan intett Pjotr Ivanovicsnak. Az asszony cigarettával és hellyel kínálta. El-mesélte, hogy az utolsó három napon milyen sokat szenve-dett férje, megállás nélkül üvöltött a fájdalomtól, ráadásul eszméleténél volt az utolsó pillanatig. Noha Pjotr Ivanovics bántóan tudatában volt annak, hogy õ is, az özvegy is komé-diázik, mégis megrendítette a gondolat, hogy az az ember, akit olyan jól ismert, eleinte vidám iskolás gyermekként, utóbb felnõtt kolléga- és kártyapartnerként, ilyen iszonyato-san szenvedett. Ezután Ivan Iljics elmúlásának részletei fe-lõl érdeklõdött, mintha a halál olyan esemény lett volna, ami csak Ivan Iljiccsel történhet meg, vele semmi esetre sem. Az özvegy ezután a tárgyra tért, már elég jól informált volt, hogy mennyi pénzt tud kihúzni a kormányból a halál-eset folytán, de arra volt kíváncsi, hátha van még mód, hogy többet csikarjon ki, amirõl õ nem tud. Amikor nyilvánvaló-vá vált, hogy Pjotr Ivanovics nem tud segíteni, azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg a férfi társaságától. Pjotr Ivanovics észrevette és elköszönt
Elmenõben még néhány ismerõst pillantott meg, akik a gyászszertartásra érkeztek: Ivan Iljics lányát és udvarlóját, kis gimnazista fiát, aki megdöbbentõen hasonlított az apjára. Amikor kilépett a házból, fellélegzett, és elment a kártya-partnereihez ötödiknek.
Ivan Iljics élete egyszerû, mindennapi és iszonyú volt. Negyvenöt éves korában halt meg, törvényszéki bírói rang-ban. Apja köztisztviselõ volt, mindenféle minisztériumok-ban szolgált, de alkalmatlan volt bármilyen hivatal betölté-sére, de elég ügyes volt, hogy fiktív pozíciókat szerezzen magas fizetéssel. Hárman voltak testvérek. Ivan Iljics a kö-zépsõ volt, a legidõsebb ugyanolyan pályát futott be, mint az apja, a legkisebb nem állta meg a helyét az életben, a vasút-nál szolgált. Ivan Iljics volt a család szeme fénye. Nem volt talpnyaló, de fiatalkorától fogva vonzódott a magas állású, elõkelõ emberekhez, elsajátította modorukat, világnézetü-ket, és barátait is körükbõl választotta. A gyerrnekkor és az ifjúság szokásos szenvedélyei nemigen hagytak nyomot benne. Végigpróbált mindent, de csak bizonyos határokon belül.
' Elsõ állását apja szerezte, a kormányzó különleges meg-bízatású tisztviselõje lett. Szolgált, szépen haladt elõre a pá-lyán, ugyanakkor kellemesen, ildomosan szórakozott. Ez-után vizsgálóbírói állást kapott egy másik kormányzóság-ban, új kapcsolatokat kellett kialakítania. Éppolyan kifogás-talan vizsgálóbírónak bizonyult, mint amilyen kifogástalan volt különleges megbízatású hivatalnokrnak. Sohasem élt vissza hivatalával, sõt igyekezett enyhíteni hatalma meg-nyilvánulásán. Ügyesen elhárított magától minden olyan kö-rülményt, ami nem tartozott szorosan véve szolgálatához. Ivan Iljics az elsõk egyike volt, akik a gyakorlatban kidol-gozták az 1864. évi törvények alkalmazását.
Ezután új szolgálati helyre került vizsgálóbírói minõség-ben, rendkívül kellemesen alakult az élete, a fizetése is ma-gasabb lett, ekkor vált kedvenc szórakozásává a kártya. Már két éve szolgált ezen a helyen, amikor Praszkovja Fjodorov-na Mihellel megismerkedett. A legvonzóbb, legokosabb, leg-ragyogóbb lány volt. Estélyek vége felé egyszer-egyszer fel-kérte Praszkovja Fjodorovnát, és fõként e táncokkal nyerte meg a szívét. A leány belészeretett. Aztán egy alkalommal feltette magának a kérdést, miért ne vehetné feleségül, hiszen jó nemesi családból származik, szemrevaló, kis vagyonkája is van. Önmagának is jót tett, amikor ilyen feleséget szerzett, s egyben a magas állású személyek is helyeselték.
Maga az esküvõ és a házasélet elsõ ideje hitvesi gyengéd-séggel, új bútorral kellemesen telt. De a felesége állapotossá-gának elsõ hónapjaitól kezdve valami új, váratlan mozzanat keletkezett. Az asszony oktalanul féltékenykedett, csúnya je-leneteket rendezett. Eleinte megpróbált elsiklani felesége hangulatai felett, majd körülnézett, milyen eszközökkel vé-dekezhetne. A hivatal volt az egyetlen, ami imponált Prasz-kovja Fjodorovnának. A szolgálatból folyó kötelezettségek-kel harcolt felesége ellen. A gyermek születésével nõtt az a szükséglete, hogy családján kívül ilyen független világot biz-tosítson magának. Végül kidolgozta a házasélet módszerét. A házasságtól csak azt követelte, amit az adni tudott, vagyis a házi koszt meg az ágy örömeit, s legfõképpen a külsõ for-máknak a közvélemény által megkövetelt illendõségét. A zsémbelés elõl visszavonult a maga külön, elkerített hivatali világába, és ott kereste örömét.
Megbecsülték mint lelkiismeretes hivatalnokot, három év múlva elõléptették ügyészhelyettessé. Egymás után jöttek a gyerekek, felesége zsémbesebb lett, de mûködött a házas-életre kidolgozott módszere. Hét év után kinevezték állam-ügyésznek egy másik kormányzóság székhelyére. Elfogyott a pénzük, hiába volt több Ivan Iljics fizetése, minden drá-gább volt, s ráadásul két gyermekük meghalt, és a családi élet is nyomasztóbbá vált. Ivan Iljics egyre kevesebb idõt töltött családja körében. Eltelt újabb hét év, a lányuk tizen-hat éves lett, még egy gyerekük meghalt, már csak egy gim-nazista fiuk maradt.
Így telt el házaséletük tizenhét esztendeje, aztán elkövet-kezett Ivan Iljics életének legnehezebb éve: 1880. A várako-zásai ellenére mást neveztek ki bírósági elnöknek, dühében mindenkivel összeveszett. A fizetésébõl nem tudtak megél-ni, nyáron szabadságot vett ki, és takarékosság célból felesé-gével falura mentek nyaralni, Praszkovja Fjodorova öccsé-hez. Aztán egy nap elhatározta, hogy felutazik Pétervárra, s ha törik, ha szakad, ötezer rubeles állást szerez. A szerencse mellé szegõdött már a vonaton, összetalálkozott régi jó is-merõsével, F. Sz. Iljinnel, aki arról tájékoztatta, hogy nagy változások fognak történni a minisztériumban, s õ azért uta-zik Pétervárra. Megígérte Iván Iljicsnek, hogy támogatni fogja õt.
Most, amikor minden olyan szerencsésen alakult, amikor közös volt a céljuk, és kevés idõt töltöttek együtt, a házastár-sak olyan szép egyetértésben éltek, mint házasságuk legelsõ évében, és azóta sem. Egyedül utazott föl. Hamarosan nagy-szerû lakást is talált, pontosan olyat, amilyenrõl Praszkovja Fjodorovnával ábrándoztak. Már elõre örült, hogy mit fog szólni ehhez a családja. Olcsón vásárolt mindenféle holmit, ami elõkelõ színezetet adott az egész lakásnak. Még tárgya-lás közben is voltak szórakozott percei, elgondolkodott, hogy milyen drapériát tegyen a függönyökre. Nekiállt bútort tologatni, függönyöket felaggatni. Egyszer fellépett egy kis hágcsóra, hogy egy ügyetlen kárpitosnak megmutassa, mi-lyen redõkbe fektesse a függönyt, rosszul lépett, és leesett a hágcsóról, de az utolsó pillanatban megkapaszkodott, és csak az oldalát verte be az ablakkilincsbe. Egy ideig sajgott a helye, de hamarosan elmúlt. Minden gyönyörûen sikerült, olyan volt a lakás, mint általában a nem nagyon gazdag em-bereké, akik mindenáron a gazdagokhoz akarnak hasonlíta-ni. A leveleiben szándékosan rosszabbnak tüntette fel, hogy amikor majd meglátják, annál nagyobb legyen az elragadta-tásuk. A nõk összecsapták a kezüket a meglepetéstõl, Ivan Il-jics úszott a boldogságban.
Egészében véve úgy folyt Ivan Iljics élete, ahogyan hite szerint folynia kellett: könnyedén, kellemesen és illendõen. Hivatalában arra ügyelt, hogy az emberekkel semmiféle kapcsolatot sem létesítsen, csakis hivatalosat. A legnagyobb mértékben értett hozzá, hogy elkülönítse a hivatalos részt, és ne keverje össze igazi életével. Nemcsak könnyedén, kelle-mesen és illendõ módon intézte hivatalos ügyeit, hanem va-lósággal mûvészien. Néha egy-egy könyvet is a kezébe vett, amelyrõl mindenki beszélt, de legfõbb szórakozása az volt, ha intim kis ebédekre hívhatott elõkelõ társadalmi állású hölgyeket és urakat. Egyszer még estélyt is adott. A hivatali örömök Ivan Iljics becsvágyát elégítették ki, a társadalmi örömök pedig hiúságát, de igazi örömeit a zöld asztalnál, a vintben találta. Azután jólesett megvacsorázni és meginni egy pohár bort, az még jobb volt, ha nyert is egy kicsit, ak-kor derûs és kiegyensúlyozott lelkiállapotban tért aludni. Ki-tûnõ társaságuk volt, lerázták magukról a röstellni való ro-konokat és ismerõsöket, ráadásul az elõkelõ, fiatal vizsgáló-bíró, Petriscsev komolyan udvarolt Lizenykának.
Valamennyien egészségesek voltak, csak Ivan Iljics pa-naszkodott, hogy rossz a szája íze, és a hasa bal oldalán va-lamit érez. Ez a fájdalom fokozódott és állandósult. Rossz-kedve is erõsödött, és lassacskán felborította a Golovin csa-lád életének könnyed és illedelmes egyensúlyát. Sûrûsödtek a jelenetek, s most már nem alaptalanul panaszkodott Praszkovja Fjodorovna férje nehéz természetére, hiszen bár-milyen probléma merült fel, mindenért a feleségét hibáztat ta. Az asszony minél jobban sajnálta magát, annál inkább gyûlölte a férjét. A halálát kívánta, de mégse, hiszen akkor megszûnik a fizetése, s ez még inkább férje ellen tüzelte. Vé-gül õ tanácsolta Ivan Iljicsnek, hogy forduljon orvoshoz a bajával.
Minden szakasztott úgy volt, mint a bíróságon. Ahogy Ivan Iljics nagyképûsködött a vádlottakkal, úgy nagyképûs-ködött vele a hírneves orvos. Egyetlen kérdés foglalkoztatta Ivan Iljicset, hogy veszélyes-e a baja, de ez az orvos szem-pontjából fölösleges kérdés volt. Ivan Iljics életérõl szó sem volt, a vita a vándorvese, idült hurut, vakbélgyulladás közt folyt. Megérezte, hogy rosszul áll az ügye, az orvosnak és mindenki másnak ez nyilván mindegy, de neki annál keser-vesebb, erõsen megsajnálta magát. Ezután az utcán és min-denhol szomorúság vette körül. Fõfoglalkozása lett, hogy pontosan követte az orvos elõírásait, s ezután semmi sem ér-dekelte jobban, mint az emberek betegsége, egészsége.
A fájdalom nem enyhült, de erõvel magára kényszerítette, hogy azt higgye, javult. A legapróbb rendellenességek ki-hozták a sodrából, s egyre inkább megbetegítették, de nem tudott uralkodni magán. Ugyanabban a hónapban felkeresett egy másik orvost, az másfajta betegséget állapított meg, de hiába vette be ennek is a gyógyszereit, a szája íze egyre job-ban elváltozott, úgy érezte, mintha undorító bûz áradna be-lõle, étvágya, ereje egyre fogyott. A felesége bizonyos állás-pontot dolgozott ki férje betegségével szemben, s megma-radt ezen nézeten, tekintet nélkül arra, hogy mit mondott Ivan Iljics. Szerinte képtelen rá, hogy pontosan megtartsa az orvos elõírásait, mint más normális ember. Sõt azzal fenye-gette, hogy sosem gyógyul meg így.
Kollegái hol úgy néztek rá, mint akinek a helye hamaro-san megürül, hol meg hirtelen jóindulatú élcelõdésben törtek ki, és csúfolták hipochondriája miatt. Már a kártyában sem volt a régi, képtelen volt kirakni a szlemmet.
Így telt el egy hónap, kettõ, újév elõtt feljött a városba a sógora, s amikor fölemelte a fejét Ivan Iljics léptei hallatára, egy másodpercig szótlanul meredt rá. Ez a pillantás mindent elárult a számára. Aztán fültanúja volt, amikor sógora azt mondta Praszkovja Fjodorovnának, hogy ez az ember halott, nézze meg a szemét, semmi fénye. Ekkor kereste fel Pjotr Ivanovics orvosbarátját. A doktor szerint a vakbelében van valami: Nem kell egyéb, mint fokozni az egyik szerv életere-jét, csökkenteni a másiknak a mûködését, akkor az a valami felszívódik Új reményekkel tért haza, az oldalára feküdt, s érezte, hogy a vakbél gyógyul, felszívódik, de egyszer csak megérezte újra a jól ismert, sajgó fájdalmat és a szájában a fertelmes ízt. Nem a vakbélrõl, nem a vesérõl van itt szó, ha-nem az életrõl és.:. halálról. „Ha én nem leszek, mi lesz? Nem lesz semmi. De hát hol leszek, ha nem leszek többé? Ez a halál? Nem, nem akarok meghalni" - morfondírozott ma-gányosan. Rettenetesen fájt, hogy a többiek nem vesznek tu-domást az õ szenvedésérõl.