Pongrácz István gróf érkezett meg serege élén, a látvány lélekemelõ volt és zordon. A honvédparancsnok kérdezte meg a gróftól, hogy mi járatban van, az csak röviden annyit felelt: Beszterce ellen megy. A rokon meginvitálta egy kis pihenõre. Parancsot adott, hogy a had egy darabig maradjon veszteg, s mivelhogy békés városba érkeztek, harácsolni, zsákmányolni tilos. Ezzel kezet fogott a jelenlevõkkel egyenként. Kovács várnagy odasomfordált a budetini pa-rancsnokhoz, és arra kérte, hogy valamilyen módon beszél-je le urát a hadjáratról, mert attól tartott, hogy az egész dí-szes kompániát Budára szállítják az õrültekházába.
Ahogy egyre több sör fogyott, oldódott Pongrác gróf kedve, egészen vidáman kezdte elbeszélni Estella szökését a Behen-czy-fiúval. Ilyen vigadozás közben elmúlt a dél, és megéhez-tek az urak és a katonák. Kiadták a parancsot, hogy fõzzenek gulyást. Ebben a pompás hangulatban kezdte Blázy is, a pa- . rancsnok is nagy diplomáciával rávenni Pongrácz grófot, hogy mondjon le a jóravaló bányaváros lerombolásáról. Végre is egy olyan fehérszemély, mint Estella, nem érdemes arra, hogy egy várúr felcihelõdjék seregével. Nem Estella kell azonban neki, hanem a jogához ragaszkodott ilyen rögeszmésen.
Ezalatt Blázy úr kicsoszogott, és sorra vette a jobb háza-kat, hogy Apolkát ajánlja, s csak estefelé ért vissza dolgavé-gezetlenül a vendéglõbe. Egy helyen sem fogadták be. Ek-kor a parancsnok kihívta Blázyt a mellékszobába. Istvánnak vissza kell fordulnia, de ezt nem teszi, hacsak Beszterce egy hódoló küldöttséget nem meneszt elébe, és nem hoz Estella helyett túsz gyanánt egy másik leányt, hogy az addig nála le-gyen, míg a másikat visszaadják. Azt is kifundálta, hogy Lengeffyék társulatát kellene felkérni Besztercebánya ma-gisztrátusának szerepére, akik kellõ díjazás ellenében elvál-lalnák. Öttagú legyen a küldöttség, a hatodik legyen a túsz, Apolka. Blázy nehéz szívvel, de beleegyezett.
A színészek örömmel vállalták a szerepet, Pruzsinszky tárgyalt velük, valaha õ is vándorszínész volt. Aztán elérke-zett a nagy pillanat, a honvédparancsnok ünnepélyes pózba vágta magát. „Biztos forrásból jelenthetem, hogy Beszterce város táviratilag értesülvén haragodról és hadaid közeledé-sérõl, még azon órában hódoló követséget menesztett elédbe Zsolnára." A küldöttség csupa aggastyánokból állt. Pongrácz gróf lassan, ünnepélyesen bedugta kardját a hüvelyébe, és leszállt a lóról, hogy a hódolati jelvényeket átvegye. Ezután a túszhoz lépett, néhány biztató szót szólt hozzá, hogy ne féljen. Aztán e szavakkal bocsátotta el a küldöttséget: „Vi-gyék a békét és jóakaratomat küldõiknek!" Erre üdvrivalgás tört ki, így indultak vissza. Apolka azon mélázott, hogy mi lesz vele.
Nagy harangzúgás közt vonult be Pongrácz István a nede-ci várba, magával hozván a szép túszt. A gróf a Pongrácz kontesszek szobáit nyittatta ki, virágot vitetett fel. Barokk fénnyel berendezett szûzi szentélyek voltak ezek, hófehér muszlin függönyökkel. István gróf nem gyõzte figyelmeztet-ni cselédeit: „Lábujjhegyen járjatok, ti marhák!" Apolka jó-ízûen evett, azután kijött a folyosóra, és félénken nézegette a komor falakat. Minden olyan idegen volt. István gróf min-dent megtett, hogy minél otthonosabban érezze magát. Szer-zett nyolc egykorú leánykát játszópajtásoknak. A nõi szabó is ott serénykedett három legényével. Így elõbb-utóbb meg-lett Apolka udvara. István gróf most már igazán csendesen éldegélt, a lányka nevelésével bajlódott. Apolka ezalatt gyönyörû, nyúlánk hajadonná fejlõdött. Szépségének híre messze eljutott, túl Trencsén határain. Fi-atal emberek sáskaszámra környékezték a várat, de a gróf féltékenyen õrizte, mint egy nagy gyémántot. Alig lehetett hozzáférni, legfeljebb az ebédnél láthatták egy percre. Senki sem tudta, honnan került a várbaApolka, hol vette Pongráci. Ködbe veszett az igazság fele. Igazi mítosz támadt belõle. Az egyik Ordódy-fiú, huszártiszt, próbálta megkóstoltatni Apolkával a szerelmet. Egy keringõ alatt szerelmet vallott neki, és egy óvatlan pillanatban megcsókolta a vállát. A lány István grófhoz rohant panaszkodni. Ekkor visszaküldte a tán-colók közé Apolkát, de este a lány arra riadt fel, hogy Pongráci grófot sebesülten hozták haza a párbajról, melyre életre-halálra állt ki az Ordódy fiúval a prominens csók miatt.
Rögtön orvost hívtak, Apolka ott sürgölõdött szeretettel a beteg körül, puha kezét csillapítólag a homlokára tette. Este-felé bekövetkezett~a láz, elvesztette az eszméletét, s három hétig hánykolódott élet-halál közt. Apolka híven, ernyedet-lenül ápolta, virrasztott felette, tûrte a szeszélyeit. Ragaszko-dott ehhez a hóbortos emberhez mint jótevõjéhez. A husza-dik napon aztán elmúlt a láz. Túl volt az életveszélyen. Egy alkalommal felvánszorgott az ágyból, s gyenge, ingadozó léptekkel az ajtóhoz botorkált, kinyitotta nesztelenül, és a másik szobában ott látta térdepelni Apolkát Szûz Mária ké-pe elõtt, amint a kezeit összetéve hangosan imádkozik: „...köszönöm neked szívembõl, hogy szegény István gróf-nak már visszaadod az egészségét, (...) jó ember, és én úgy szeretem, mintha tulajdon apám volna." Nagyon megható-dott ezen a gróf, s rögtön fiskálisért küldetett. Nagyon rüeg-ijedt Apolka, félt, hogy mást akar tõle. Ezután István gróf megpróbált szivart kunyerálni a lánytól, végigment a gyere-kes könyörgések minden skáláján, de mégse kapott. S ez az eset, hogy egyetlenegyszer nem gyõzött az akarata, egészen félénkké, szelíddé tette.
Megérkezett a fiskális, Apolka nem kis meglepetésére Trnowszky Miloszlávot látta maga elõtt, csupa láng lett az ar-ca. Dr. Tamóczy Emil köz- és váltó-ügyvéd mutatkozott be, s csak most pillantott Apolkára. Ahogy egymásra néztek, rög-tön kiderült, hogy ismerik egymást. Ekkor közölte Pongráci gróf, hogy mi végre is hívatta az ügyvédet. Apolkát adoptál-ni kívánja, s õsi nevét és vagyonát ráruházni. A lány teljesen meglepõdött ezen, örömében felpattant székérõl, s térdre ve-tette magát a gróf ágyához, úgy csókolta meg a nagy, lelógó kezeit. Ekkor Miloszláv nem kérette magát, megmondta, hogy nemcsak mint ügyvéd jött a várba, hanem mint kérõ. Ezen elõször annyira felháborodott a gróf, hogy torkánál fogva akarta megragadni a fiatalembert, de olyan gyönge volt, hogy visszahanyatlott az ágyába. Bevallották, hogy már régóta szeretik egymást, István gróf gyerekkori szere-lemnek, ostobaságnak, amolyan márciusi hónak tartotta. Miloszláv ragaszkodott a leánykéréshez, a gróf kerek perec visszautasította, s tömlöcbe vettette. Azzal érvelt, hogy Apolka túszként tartózkodik nála. Hiába volt Apolka minden könyörgése, elhurcolták a fiút.
Két másik ügyvédet hozatott Zsolnáról, akik közül az egyik tudott róla, hogy fiatal kollégája már járt a várban, de az nem volt világos, hogy miért nem készült el az adoptálá-si okirat. Ahogy elmenõben voltak a kapu alól, egyszerre va-lami csillámló tárgy pottyant Kurka ügyvéd ölébe. A kis gyûszûbe belegyömöszölve egy keményre összehajtogatott papírdarab került elõ, az alábbi szöveggel: „Tarnóczy Miloszláv börtönbe van vetve, itt ül a várban. Jólelkû embe-rek kéretnek a kiszabadítására."
Negyedik rész: Az éj
Villámgyorsan terjedt el a hír Zsolnán, hogy Tarnóczy Emil fogságban van, a legkülönfélébb kombinációk terjed-tek el. Végül egy pesti lap szellõztette meg az ügyet „Egy oligarcha garázdálkodása" cím alatt. Az ellenzék rögtön in-terpellált, a belügyminiszternek választ kellett adnia, vala-hogy sikerült lecsendesíteni az országházat, de rögtön sür-gönyzött a trencséni fõispánnak, hogy csináljon azonnal va-lamit az üggyel kapcsolatosan. A fõispán levélben szólította fel a grófot, hogy engedje szabadon a fiskálist. Pongrácz gróf egy furcsa hangú választ kanyarított:
„A macska megfogja az egeret ér megeszi, ha akarja, de a lajhár nem fogja meg a macskát, tehát meg sem eszi, ha a -macska nem akarja. Így szól hozzád, Kubicza, a cica. A pró-kátorból nem esztek
IV. Pongrácz István de Óvári et Szent-Miklós "
A fõispán megértette, hogy nem maradt más hátra, egy csa-pat pandúrral kell Nedec ellen mennie. A pandúrok követelték a rab kiadatását, a várbeliek nyolc dühös bikát eresztettek a pan-dúrok közé, akik fejvesztve menekültek. István gróf nyomban haditanácsot hívott össze a fogoly ügyében a címer-terembe. Pamutkay azt indítványozta, hogy már úgyis megvan a gyõze-lem, engedjék szabadon a fiskálist. Erre hatalmas dührohamot kapott a gróf, aztán minden átmenet nélkül zokogásra fakadt.
A káplán úgy tartotta, hogy az elmekór most már napok óta mutatkozik, jelentést kellene tenni a hatóságnál. Pruzsinszky hallani se akart errõl, mi lesz velük akkor, ha a grófot bolondok-házába csukják, épp ellenkezõleg, titkolni kell. Ezután gyorsan váltakoztak a kedélyhangulatok. Volt olyan periódus, hogy visz-szatért élénk szelleme, okosan beszélt és sziporkázó ötleteket eregetett A nemes vármegyét vérig felháborította Pongracz gróf viselkedése. Törvényes úton évekig elhúzódhatott volna a fiatal ügyvéd kiszabadítása, így a budetini honvédparancsnokhoz for-dultak, hogy támadja meg a várat, de neki csak egy katonára volt szüksége, hogy furfangos tervét megvalósítsa, méghozzá egy apró termetûre. Volt ugyanis Budetintõl Nedecig járható föld-alatti út, amelyet ez a Vakarcs nevezetû legény jól ismert, s így erõszak nélkül sikerült megszöktetni a foglyot.
A várbeliek sehogy sem értették, hogyan tûnt el a rab. A gróf állapota napról napra romlott. Hallucinációi voltak, víziói, éjjel nem aludt, fel-felriadt és segítségért kiáltott, néha nap-pal is lefutott az udvarra, egyszer teljesen ruha nélkül. Egy-re fogyott, már nem volt emberi formája. Szánalmas volt rá-nézni. Csendes, nyugodt napjaiban elmerengett, nézett á semmibe, kártyát kevert. Ha Apolka szólt hozzá, mindig mo-solygott és azt mondta: „Kártyáztam az istennel és nyertem." Délutánonként benézett az istállóba, és a lovát kényeztette kockacukorral, a sörényét simogatta. Imádta a mezei virágo-kat. Apolka tekintetétõl mindig megjuhászodott. Egy este azzal futott ki a szobájából, hogy most lopták el a holdat az égrõl Makovnyik és Komár, s arra kérte õket, hogy inkább az értékesebb napot lopják el neki. Több ily jel mutatta a be-avatottak elõtt, hogy a gróf agya még nem mondott fel min-den törvényt. Eközben levél érkezett Blázy uramtól, aki ar-ról értesítette Pongrácz Istvánt, hogy Trnowszky Péter min-den vagyonát Apolkára hagyta, s arra kérte a polgármester, hogy adja ki a lányt. Egyre sürgõsebbé kezdett válni a dolog, hiszen kiszivárogtak a vészjósló tünetek a gróf elmeállapo-táról.
Tarnóczy Emil és Blázy úr még Bécsben a királynál is jár-tak, de ez az emberroncs törvényesen még mindig félelme-tes hatalom volt. Végül ismét a találékony budetini parancs-noknak volt mentõ ötlete. Kerítsék elõ Estellát, és a beszter-cebányai magisztrátus vigye vissza cserébe a túszért. Nem is. volt nehéz kivitelezni, mivel Lengeffy társulatával a környé-ken turnézott, Estellára pedig már igencsak ráunt Behenczy báró. Tarnóczy Emil az öreg Behenczy báróval tárgyalt, aki igen készségesnek mutatkozott az ügyben közvetíteni hat-száz forint kölcsön ellenében. A fia, amikor errõl értesült, el-játszotta, hogy mennyire fel van háborodva, hogy pénzért meg akarják venni az õ megunt szeretõjét, s elviharzott, az apja háta mögött megállapodott a fiatal fiskálissal, s felvette a pénzt, a megcsúnyult Estellát pedig átadta, akit nem gyõz-tek felruházni, hogy méltóképpen nézzen ki.
István gróf éppen kártyázott, amikor a kapuõr felhozta a levelet, elolvasta, sokáig belebámult, aztán a falhoz csapta a kártyákat. „Vesztettem. Fizetek" - mondta, aztán megkeres-te Apolkát, aki éppen játszótársai körében volt. Közölte ve-le, hogy jövõ szombaton eljönnek érte és elviszik, s õ oda fogja adni, mert a hadi regula azt kívánja. „Hát készülj! Szedd össze minden holmidat, rakd be az összes Pongrácz-éksz-ereket a ládádba. Minden a tied, kis hadizsákmánykám". A le-ányka szemeibõl kicsordultak a könnyek, amikor a gróf oda-lépett hozzá és a mellére vonta. Az nagyon fájt neki, hogy Apolka is menni akart, hiába ígérte meg, hogy gyakran meg-látogatja, ez nem vigasztalta.
Másnap másfél öl széles, másfél öl magas diófakoporsót csináltatott magának. Amikor elkészült, felnyergeltetett, és búcsúlátogatást tett a szomszédoknál. Ez azért volt meglepõ, mert már másfél éve ki se mozdult. Szombat hajnalban fel-nyergeltette kedvenc fekete kancáját, s parancsot adott az embereinek, hogy lõjék le. A durranások mindenkit meg-ijesztettek. Aztán elõhozatta a koporsót, melynek a felirata a következõ volt:
ITT ÜL ÓVÁRI ÉS SZENTMIKLÓSI
GR. PONGRÁCZ ISTVÁN
WATERLOO NEVÛ LOVÁN
BÉKE PORAIRA!
Ezt mindenki a gróf újabb szeszélyének gondolta, senki sem hitte, hogy beteg lenne. Hanem amint aztán látták, hogy elkezd az arca lassan átváltozni ónszínûvé, szederjessé, ak-kor szállta meg õket a rémület, Apolka pedig sírva fakadt.
Pongrácz gróf még látta, hogy megérkezett a három kocsi. Az egyikben Estella ült Lengeffyvel, a másodikban a szená-torok, a harmadikban Blázy és Tarnóczy. Pamutkay jelentet-te, hogy ki kell nekik nyitnia kaput, de Apolka semmit se lá-tott, elteltek a szemei könnyekkel. A lapusnyai banda még rázendített halkan a Rákóczy-nótára. „Lóháton akarok lenni a másvilágon" - mondta a gróf. Pamutkay fölé hajolt, kezét a szívére tette, de az nem dobogott többé. „Az utolsó várúr meghalt!" - mondta ünnepélyesen. A káplán imádkozott az áhítatos csöndben.
Hiába csoszogtak-kopogtak ezalatt kinn az idegenek, sen-ki sem vetett rájuk ügyet, senki sem kiáltott, pedig már igen-csak türelmetlenek voltak. Amikor meglátták a halott Pongrácz Istvánt, elcsöndesedtek. Eltemették a grófot, de nem úgy, ahogy, kívánta, híres fekete kancáján ülve, hanem csak gyalogosan és egyedül, ahogy a többi õsök feküsznek a csöndes varini sírboltban. Azt rebesgették, hogy a gróf mér-get ivott. A „Vágvölgyi Lap" adta hírül Apolka és Emil es-küvõjét, még a menyegzõi ruhát is alaposan jellemezték a kíváncsi hölgyolvasók számára.