Volt benne valami alig érezhetõen különös, de nehéz lett volna megállapítani, hogy mi. Talán az, hogy nem pislogott elég gyakran, s akik egy darabig beszélgettek vele, azok elõbb-utóbb helyette is könnyezni kezdtek. Talán az, hogy kicsivel szélesebben mosolygott a kelleténél, amitõl az embereknek az a zavaró érzésük támadt, hogy Ford mindjárt a torkuknak ugrik.
Meg mikor elõször feltûnik Ford:
-Helló, Arthur! - mondta az árnyék.
Arthur a napba hunyorgott, és meglepõdve észlelte, hogy Ford Prefect áll fölötte.
-Ford! Helló! Hogy vagy?
-Remekül - mondta Ford. - Figyelj csak, ráérsz?
-Hogy ráérek-e? - hördült fel Arthur. - Hát ha eltekintek attól, hogy itt kell feküdnöm, különben ezek a buldózerek lerombolják a házamat, ráérek. Miért?
A Betelgeusén ismeretlen fogalom az irónia; ha Ford Prefect nem koncentrált, gyakran nem is értette.
-Nagyszerû! - felelte. - Hol beszélgethetünk nyugodtan?
-Hol micsinálhatunk? - kérdezte Arthur.
Ford néhány pillanatig nem figyelt oda. Meredten bámulta az eget, mint a nyúl, mely el akarja gázoltatni magát egy autóval. Aztán leguggolt Arthurhoz.
-Beszélnünk kell - mondta sürgetõen.
-Rendben - mondta Arthur. - Beszélj.
-És innunk - mondta Ford. - Életbevágóan fontos, hogy beszéljünk és igyunk. Most rögtön. A faluban, a kocsmában.
Újabb ideges, várakozásteljes pillantást vetett az égre.
-Figyelj, hát nem érted?! - süvöltötte Arthur. Prosserra mutatott. - Az az ember le akarja dönteni a házamat!